A kulturmetal és a szanaszé[email protected]$#ott rock ’n’ roll: Mastodon – Barba Negra Track / Danko Jones – A38 Hajó, 2017. 06. 14.

írta Adamwarlock | 2017.06.16.

Én a tegnapelőtti este után nem értem azokat, akik nem rockzenét (vagy metalt) hallgatnak. Amikor a júniusi éjszakán hazafelé baktattunk az ántörázzsal, meg kellett állapítanunk, hogy kb. mindent megkaptunk 5 órán belül, amit valaha kívánhattunk ettől a műfajtól. Kivéve a Jaguar Godot. Sajnos nem játssza a Mastodon. De azon kívül volt minden, mint a búcsúban. Egy kis statisztika: 2 együttes, 2 helyszín, 7 művész a színpadon, 39 előadott dal. Kérdés?

Első felvonás: Mastodon

Eddig egy félszer láttam a réges-régen kihalt ősállatról elnevezett csapatot, akkor is az Iron Maiden előtt léptek föl egy prágai fesztiválon, és csak a koncert második feléhez volt szerencsém. Akkoriban csak hevenyészett ismereteim voltak a banda diszkográfiáját illetően, és sem hangzásban, sem minőségben nem hozták azt, amit egy „A” kategóriás együttestől elvárok. Egy percig sem gondoltam volna akkor, hogy nem kell hozzá sok idő, és a metalszíntér vezető bandájává fogja kinőni magát a Mastodon. (Tudom, sokan ezt a klasszikusnak mondott metal rajongói közül nem hajlandóak elismerni, de a nézőszám, az eladási mutatók, a kritikai fogadtatás és a sorozatos díjak nem hazudnak. Lehet kövezni, vitatni a tényeket, de ez van.) Azóta viszont eltelt hat év (ha jól tévedek), és mára az atlantai kvartett minden szempontból kinőtte magát. Ez köszönhető a kísérletezéseiknek, a sokszoros stílusváltásnak, a populáris dalok megjelenésének, a jó marketingnek, de legfőképpen annak, hogy a Mastodon bizony egy percig sem állt meg a fejlődésben.

Így a szerdai estén már egy kiforrott, teljesen összeszedett csapat állt színpadra, és megjelent az a profizmus, ami miatt már nemcsak néhány szakadt, elvont figurát láttunk a színpadon, hanem egy tökéletes előadást. Itt nem volt különösebb intro, nem volt látványos pirotechnika, sőt nem egy számban csak az együttes logója volt a háttérben, ezek ellenére a koncert maga látványos volt. Miért? Mert a Mastodon tisztában van a saját erősségeivel, és azzal is, hogy mit kíván a zenéjük. Náluk elég, ha azt látjuk, hogy pörög a kezük a gitáron, hogy Brent Hinds extázisban van, hogy Brann Dailor keze géppuskaként pörög a tamokon, és hogy Troy Sanders rugdosva, vonaglással épp megőrülni készül.

Ezen a koncerten a teljesítmény, a nyers erő mindent elvitt. A hangzást az első dal után belőtték (az elején a közepeket úgy simán elfelejtették), és kifogástalanul szólalt meg az összes hangszer. A két gitáros lecövekelve, koncentrálva strázsált a helyén, de a színpad mégiscsak élt. A kivetítőn olykor pszichedelikus videók jelentek meg az adott számhoz illően, hol az űrről, hol tengeri szörnyekről, hol a Távol-Keletről regélve.

De mindez kevés lett volna, ha az elhangzott dalok listája nem lett volna kifogástalan. Főleg a turné tárgyát képező ’Emperor of Sand’ album nótái voltak célkeresztben. (Kár azért a fránya Jaugar Godért, na!) A 2017-es lemez az előző két alkotásukhoz képest jóval keményebb lett, így a ’Hunter’ és a ’Once More Round The Sun’ dalai csak mérsékelten képviseltették magukat, annál több szám hangzott el az első négy lemezről.

Az egész koncert egy organikus egészet alkotott, nem volt üresjárat, sem fásultság. A közönség lelkes volt végig, sokan extázisban voltak, míg mások lelkesen üvöltöztek, de igazi őrjöngés nem volt. Kulturált szemlélődés és rácsodálkozás jellemezte a publikumot, mert leginkább mindenkin a döbbenet jelei voltak láthatóak, hogy bizony, ezt így is lehet. Mert Brann Dailor dobjátéka világszínvonalú volt (másnak a felétől leszakadna a keze), a húrokon pedig nagyon komoly munka folyt végig. Troy is egészen megtanult énekelni (Brent szerintem szarik az egészre, csak kiáll és bömböl), úgyhogy én nagy örömmel fogadtam, hogy ez már nem az a Mastodon, amit anno 6 éve még kissé elégedetlenül fogadtam. A csapat lassan szupersztár státuszba emelkedik, amit én úgy érzek, hogy a tegnapelőtti teljesítmény alapján meg is érdemelnek.

Második felvonás: Danko Jones

Miután az atlantai bagázs letette a „lantot”, az irányt a Duna partja felé vettük, és laza 10 perc alatt át is értünk az A38 Hajóra, ahol egy sörital-megvételnyi idő múlva már fel is hangzott a westernt idéző intro és mindenféle felvezetés nélkül meg is jelent a frontemberéről elkeresztelt kanadai rock ’n’ roll trió. Danko is lemezbemutatott, ugyanis ők is egy egészen kiváló albumot raktak le idén az asztalra ’Wild Cat’ címmel. Ahogy a Mastodon esetében, itt is az új dalok képezték a koncert gerincét, de mivel a kopasz úriember nem kevesebb, mint 19 számot játszott el, így bőven jutott hely a régi klasszikusoknak is.

Mr. Jones régi vágású rocker, régi vágású elvekkel. Azaz nem kertel az ég egy adta világon semmit, csak tolja ki magából a faék egyszerűségű, de mégis fogós riffekre épülő zenéjét. És ezt gyors egymásutánjában teszi, tehát a gyorstüzelésű stratégia híve. Ez onnan is látszik, hogy a pasas életében nem írt még lassú számot, valószínűleg nem is tudna. Hatalmas váltás volt ez a zene a Mastodon progresszív, pszichedelikus világa után. De a közönség nagy része persze erről mit sem tudott, azonnal beindult a pörgés a nyitó I Wanna Rockra, és ez a lendület kb. csak akkor hagyott alább, amikor már tényleg a levegő fogyott el körülöttünk. A hőség elképesztő volt, de a pogózó és őrjöngő tömeget ez cseppet sem zavarta.

A csapat pedig adta alánk a lovat. Danko – mint mindig – előadta hangzatos beszédeit, hangosan perlekedett valakivel a közönség soraiból, és eleve mindenben nagyon „cool” volt. Vitathatatlanul a mai zenei színtér egyik legjobb frontembere. A prímet viszont JC, a basszer vitte, aki végigordibálta és ugrálta a bulit, és folyamatos interakcióban volt a közönséggel (szinte be is ugrott a tömegbe olykor). Nem tudom, hogy mit szedett be a buli előtt, de nekem is adnia kell majd belőle…

A slágerek orbitálisan szóltak, a First Date közben a publikum kb. el is nyomta a bandát, de őket ez cseppet sem érdekelte, folyamatosan, megállás nélkül csak küldték az arcunkba a kőkemény rock ’n’ roll nótákat. És ebben mutatkozik meg a Danko Jones vonzereje igazán: megalkuvásmentes zenét játszanak. Ők valóban kiszolgálják a közönséget, ezért mondom mindenkinek, aki nem ismeri őket, hogy hagyja a francba a lemezeket, egy koncertjükre jöjjön el, ahol folyamatos az ugrálás, a tánc és az őrület.

A koncert vége felé egy vörös turbánban Brent Hinds is megjelent a Mastodonból, aki a haverjaival békésen figyelte Dankót oldalról. A végén hatalmas kézfogással és öleléssel üdvözölték egymást. Úgy gondolom, ez a kép méltó zárása volt ennek az elképesztő éjszakának, amikor is a 2000-es és 2010-es évek két prominens előadóját láthattuk. Ilyenkor azért rohadt jó rockernek lenni.

Szerző: Adamwarlock
Fotók: Mahunka Balázs és TT
Köszönet a CONCERTO Musicnak és az A38 Hajónak a lehetőségért!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások