fbpx

Első Hallásra – 2017. április - május

írta Hard Rock Magazin | 2017.06.19.

Nem kérdés, hogy megjelenések terén erős két hónapon vagyunk túl, elég csak megsasolni a listát, hogy milyen előadók feszültek ezúttal egymásnak Első Hallásra rovatunk dupla kiadásában. Hosszú idő után új anyaggal jelentkezett Glenn Danzig, de például a Dream Evil vagy a Labyrinth is elég sokat váratta rajongóit. A legendák közül a Deep Purple csillantotta meg ismét a tudását, akik azonnal el is csenték az első helyet mindenki elől, de persze nemcsak nagy öregek, hanem olyan fiatal bandák is új lemezzel jelentkeztek, mint például az Inglorious, a Crazy Lixx vagy a szexi énekesnővel nyomuló Adrenaline Rush. Persze a tizenöt zenekar/előadó lemezét felvonultató lista itt még korántsem ért véget, azonban ha érdekel, hogy ki miért landolt a fentebb látható helyeken, akkor lapozz!

Deep Purple: InFinite (8 pont)

JLT: Kicsivel több mint húsz év telt el első találkozásunk óta, ami azonnali szerelem volt első hallásra. Ennek fényében tehát piros betűs ünnep volt a lemez megjelenésének napja. Mivel elődjétől konkrétan megfejeltem az asztalt ámulatomban, így a várakozásom különösen nagy volt. Nos, az asztal most megúszta sérülés nélkül, de a lemez nem kerülte el a „rongyossá hallgatást”. Mert ezt a lemezt nem lehet nem szeretni (legalábbis szerintem). Abban a percben, ahogy elindul a társadalomkritikus szöveg köré íródott – a legszebb éveiket idéző zenei világú – Time for Bedlam, már tudtam, hogy megint nem nyúltak mellé Gillanék. A Hip Boost alatt csak elégedetten bólogattam a nóta kiváló ritmusára, és egyből dúdoltam a jól megjegyezhető dallamokat. Hard rock legendához méltó lett a kőkemény riffel nyitó Get Me Outta Here, amiben Steve Morse úgy gitározik, mintha megszállta volna egy „mosoly nélküli szellem”. A pszichedelikus hangvételű The Surprising komolyan meglepett, de a szó legjobb értelmében. Ilyen szintű zseniknek nem sokat jelentenek a műfaji korlátok, de ahogy ezt a nótát összerakták, az döbbenetes. Ahogy nem kis örömteli szemöldökfelvonást okozott a legendás Road House Blues felbukkanása a lemezen, igen jelentősen Purple-világúvá átszabva. Fentebb azt írtam, hogy nem nyúltak mellé az urak. Ez egy igen enyhe megfogalmazás. Don Airey akkorákat játszik, hogy arra még Jon Lord is elismerően bólint odafentről, Steve Morse újra brillírozik és megmutatja, miért is egyike korunk legnagyobb gitárhőseinek. A Paice-Glover páros szokás szerint fifikás, betonbiztos alapot nyújt a muzsikához. Gillan apánk pedig 70 felett is jól elénekelget, noha a sikolyok már elmaradnak, de a jellegzetes orgánum és a torkából feltörő dallamok még mindig védjegyei a bandának. Ha ezzel a lemezzel búcsúzik a banda, akkor szépen zárják majd páratlan karrierjüket. Ha viszont folytatják, akkor az a bizonyos léc elég magasra került. És ezt jó leírni. (Pontszám: 10)

Pálinkás András: Elegancia, lazaság és öröm árad ebből a lemezből, vagyis olyan kvalitások, amik a Deep Purple zenekart oda juttatták, ahol most van. Mindamellett, hogy ez igazi Purple-lemez lett azonnal felismerhető hangzással, a dalok sokrétűek és változatosak. Könnyed blues témáktól a hard rock muzsikán át a hangszeres villogásig felvonultatnak mindent az urak kellő rutinnal, de erőlködés nélkül. Külön öröm, hogy a minőségre is nagy figyelmet fordítottak, hiszen a lemez bitang módon szól és a borító is remek. Egyedül a The Doors-feldolgozást érzem fölöslegesnek, de ez legyen már az én bajom. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: Valahol én üdvözlöm és örömmel tölt el, hogy a Deep Purple él, alkot és létezik, de a 2017 évi lemezük kapcsán valahogy mégis az jutott eszembe, hogy nekem ez már nem tud az a bizonyos Deep Purple lenni. Közben meg talán az egyik legjobb albumot tették le az asztalra, amióta új felállásban nyomják. Alapvetően bejön a dolog, de ezúttal túl nosztalgikus hangulatban kapott el a lemez, így egy kis mélabús keserűség van bennem. (Pontszám: 7)


Ayreon: The Source (7,8 pont)

karpatisz: Azon szerencsések közé tartozhattam, akik már a megjelenés előtt, a promóció keretében megismerhették az új Ayreon-operát. A megjelenés óta eltelt időben szívesen hallgatom, mert ismét olyan erőt és ötletességet fedeztem fel benne, amit legutóbb csak a 2004-es operában, a ’The Human Equation’-ben találtam. Ez az anyag sem könnyű hallgatnivaló, de a sok jó dalnak köszönhetően hamar megtetszett, és az azóta eltelt időben még érettebbé vált számomra. Tizenkét énekes közül eddig nem volt arra alkalmam, hogy bárkit is kiemeljek, de most végre megtehetem. Tommy Karevik, Russell Allen, Simone Simons és James LaBrie teljesítményei voltak azok, amelyek szerintem kimagaslóak az egész kiadványon. Egy pici hiányérzetem azért van: hogy ezúttal mindössze egy helyen lehet hallani hörgést a lemezen. Pedig ennyi kiváló torok mellett többször is alkalmazható lett volna ez az énekstílus. Ettől függetlenül nincs kétségem, hogy áprilisban Arjen Lucassen nevéhez lesz köthető a hónap lemeze. (Pontszám: 10)

Pálinkás András: Egy új Ayreon-lemez megjelenésénél két dologban biztosak lehetünk. Az első, hogy Lucassen nem fog sokat változtatni a jól bevált recepten, a második, hogy ennek ellenére színvonalas és élvezetes muzsikát kapunk. Ennek fényében a 'The Source' hozza is a kötelező hamisítatlan Ayreon-hangzást, a jellegzetesen felépített dalokat, a sokszínű zenei megoldásokat és persze sok neves vendéget is. Úgy gondolom, hogy ezúttal nem sikerült tökéletesen összeválogatni az énekeseket. James LaBrie nem igazán érzett rá ezekre a dalokra, produkcióját élettelennek, hiteltelennek érzem, ellenben Hansi Kürsch orgánuma tökéletesen illik ebbe a zenei közegbe. Talán jobb lett volna a Blind Guardian torkát tenni a reflektorfénybe. A másik problémám a lemezzel, hogy helyenként a musicalekre jellemző rózsaszín szirup áztatja a dalokat, amit nehezen vesz be a gyomrom. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Elsősorban én is a korai Ayreonért rajongok, de Lucassentől igazán rossz anyagot sohasem hallottam. Az újabb kori próbálkozások kicsit elmentek mellettem, de a ’The Source’ megvett. Kiváló muzsikusi és énekesi teljesítmények sora, nagyon jó történetmesélés. Egyedül néhány helyen a dalszövegekben találtam némi megbicsaklást, de ez egy olyan lemez, amit nagyon bátran ajánlanék mindenkinek. (Pontszám: 8)


Inglorious: II (7,6 pont)

rune: Bevallom, nem volt előttem ismert a brit Inglorious eddigi munkássága. Amikor elindítottam a szimplán csak 'II' névre keresztelt lemezt, meg is jegyeztem magamnak, hogy egy jól sikerült Whitesnake tisztelgéssel van dolgom. Aztán ahogy jöttek sorra a dalok – én pedig elégedett vigyorral hallgattam őket –, rá kellett jönnöm, hogy itt azért többről van szó. Persze a klasszikus panelekből építkeznek a nóták, de a lehető legnagyobb természetességgel és lazasággal teszik ezt. Szerencsére nincsenek szétcsicsázva a dalok, és ez nagyon jót tesz az album emészthetőségének. Még valami: sokszor volt az az érzésem, hogy milyen jól szólna ez a lemez az öreg Jorn Lande hangjával! Félreértés ne essék, Nathan James marhajó. Arra célzok, hogy Jorn a félresikerült szólóalbumaival szerintem valami ilyesmit akart összehozni, szerencsére a legutóbbi lemezzel sikeresen túllépett a régóta tartó holtponton. Mindenesetre szívesen hallanék egy közös dalt vagy akár albumot is tőlük a jövőben. (Pontszám: 8)

Dzsó: A zenekar 2014-ben kezdte meg a működését, és alig több, mint 3 mesébe illő, zajos év után, a második albumon már Kevin Shirley a hangmérnökük. Mi van? Igen, zajos évek, mert tagok jöttek-mentek, és a banda nem mellékesen turnézott a Winery Dogs-zal, a The Dead Dasies-zel, a Steel Pantherrel. Mi van? Az ilyesmi nem lehet véletlen, odaát a szigeten és még azon túl is úgy emlegetik őket, mint a „brit rockzene jövője”, meg a „tökös Deep Purple” és a lemezt végighallgatva csak egyetérteni tudok! Végre hitelesen szólal meg, ahogy a gyökerekhez nyúl valaki, semmi trendi elektro trükközés, a hangzás klasszikus, visszaköszön a Dio-Rainbow-éra és a Thunder csúcsidőszaka. Nagyon egyenletes teljesítmény hallható az albumon, semmi töltelék, de egy átütő Highway Star-himnusz hiányzik az anyagból. Azzal meglenne a 10 pont. (Pontszám: 9)


Labyrinth: Architecture Of A God (7,3 pont)

karpatisz: Végre olyan Frontiers-lemezt is találok, ami az én világomba jobban illik. Az olasz prog-power gárda újdonsága egy nagyon jól sikerült lemez: remek dalok, kiváló technikai megvalósításokkal tarkítva. Ilyen gyönyörű gitárszólókat rég hallottam, Andrea Cantarelli és Olaf Thörsen játéka igazán élvezetes. A csapatba visszatérő Roberto Tiranti hangjával egy-két helyen nem tudtam megbarátkozni. Személyes kedvencem a Still Alive lett, de a New Dream és a We Belong To Yesterday is nagyon jók. Rég találkoztam ennyire aprólékosan kidolgozott albummal, ezért jár részemről a magas pontszám. (Pontszám: 9)

JLT: Különösebb barátja sosem voltam a progresszív rock-metal zenének, de még azoknak a bandáknak sem, amelyek zenéjében csak fel-fel bukkannak a progos elemek. Az olasz Labyrinth azonban kivétel. Egyrészt mert az aranytorkú Rob Tiranti felőlem a telefonkönyvet is elénekelhetné, arra is vevő lennék. Másrészt pedig a csapat lelke, Olaf Thörsen  aki egy meg nem énekelt gitárhős a szememben  mindig olyan zenét hozott össze, aminek megértéséhez és élvezetéhez nem szükséges két zenei diploma. Sajátos hangulatvilággal rendelkező csapat a Labyrinth, a progresszív hatások mellett a neoklasszikus vonal is felfedezhető muzsikájukban, nem elhanyagolható dallamossággal megáldva a zenét. Ez az elegy pedig nálam mindig is betalált. Most sincs ez másképpen, hála a fentebb említett úriembereknek (plusz az új igazolású John Macalusónak), akik egy szerethető lemezt dobtak össze. Néhány nóta kifejezetten izgalmas lett, például a nyolc perc fölé kúszó címadó, vagy a már-már slágeres Still Alive, de ide vehetem az ízig-vérig power metalos száguldással bíró Take On My Legacyt és a Stardust and Ashest is. Ami kicsi negatív érzésem van az albummal kapcsolatban, az egyrészt leginkább annak szól, hogy a Labyrinth (vagyis feltételezhetően Thörsen) nem az a megújulni vágyó muzsikus, az az érzésem, hogy a dalok nagyobb részét már hallottam korábban. A másik fele a „szomorúságomnak”, hogy akadt két-három töltelék, amik ugyan nem tragikusan rosszak, de nem tesznek hozzá a lemezhez. Mindent összevetve örülök, hogy hét év után újra megjelent a csapatnak nagylemeze, amit szívesen hallgatok hibáival együtt is. (Pontszám: 7)

rune: Az olasz Labyrinth 7 év után jelentkezett új lemezzel, miután tavaly rendezték viszonyukat Roberto Tiranti énekessel. Bár elismerem a banda létjogosultságát a power metal színtéren, számomra sohasem volt annyira egzotikus, hogy megugorja azt a bizonyos lécet. Az ’Architecture Of A God’ remekül építkezik a klasszikus power metal elemekből, a dalokból viszont hiányolom az igazán fogós témákat, főleg az éneket éreztem sokszor butának és fantáziátlannak, egyszerűen kiesnek az ember fejéből a dallamok. Viszont ami miatt mégis szívesen hallgattam a lemezt, az John Macaluso, ő már az Arkban is megmutatta, hogy mennyire ízesen tud dobolni, és bár a stílus jelen esetben korlátok közé szorítja, érdemes figyelni a játékát. Azért a Robert Myles-feldolgozás rendesen meglepett... (Pontszám: 7)


Dream Evil: Six (7,2 pont)

Savafan: Végre visszatértek! A sok zenével kapcsolatos kívánságom közül ez volt az egyik, hatalmas kedvencek voltak nálam, így természetesen a lemez értékelésébe picit a nosztalgia is közbeszólt. Ez egy bitang jó lemez, de a nagy részét korábban már hallhattuk tőlük, ami nem baj, mert az is magasan az átlag fölött volt, ez is ott van. Niklas Isfeldt énekes az egyik legnagyobb kedvencem, szerencsére a kihagyott idő nem rontott a hangján, tudása alapján a metal mezőny elején lenne a helye. Aki a színtiszta heavy metalt szereti, annak nagyon ajánlott a lemez, a hobbizenekar megint ötös alára vizsgázott! (Pontszám: 9)

JLT: Nem szeretem, ha egy általam kedvelt csapat lemezére éveket kell várni. Sőt, kifejezetten utálom. Főleg ha a Dream Evilről van szó. Bizony rég volt már 2010, amikor hallattak magukról a srácok. De végre valahára összejött egy új lemezre elég anyag, és megjelent a roppant egyszerű című ’Six’. Ha már megjelent, akkor elég rendesen pofán is vágott. A nyitó páros, vagyis a Dream Evil és az Antidote gyorsan megmutatja, miről is szól a banda és mitől lehet őket szeretni. A névadó nóta modern felfogású heavy metal, jó váltásokkal, fejrázásra ingerlő tempóval, a lemez második dala pedig gyorsabb sebességű energiabomba.  Bitang erős kezdés és jó alap a lemez további részéhez. Az időközben Rob Halforddá alakult Niklas Isfeldt még mindig a legjobb énekesek egyike (nem is értem, miért ennyire alulértékelt a pali), és a többiek is mindent megtesznek azért, hogy szerethető lemez legyen a ’Six’. (A Priest párhuzam egyébként nemcsak az énekre igaz). Írtak jó pár slágert a lemezre a korábban említetteken kívül, mint például a How to Start a War vagy a röhejes című Six Hundred and 66, illetve a gitárcentrikus dalok barátainak készült Too Loud is kiemelkedő nóta. Igazából bármelyik dalt kiemelhettem volna, mivel egy jól megírt lemezről van szó, ami szépen illeszkedik a banda életművébe. Soha rosszabbat! (Pontszám:9)

Adamwarlock: A Dream Evil megcsinálja azt, amire sok banda csak áhítozik. Továbbviszi a metal lángját, és ez a legnagyobb pozitívum, amit egy együttes ebben a koncepcióban elmondhat magáról. A hangzás kiváló, az előadás parádés. Az egész albumra mintha himnuszokat terveztek volna. A 'The Book of Heavy Metal'-t talán nem közelíti meg, de amit a srácok csinálnak, az tanítani való. (Pontszám: 8)


Richie Kotzen: Salting Earth (7,1 pont)

karpatisz: Most, hogy a The Winery Dogs pihenőn van, nem ért meglepetésként, hogy a gitáros visszakanyarodott a keményebb műfaj felé. A ’Cannibals’ című albuma után ez a mostani számomra sokkal élvezetesebb, mert több jó dalt találtam rajta, egyszerűen jobban meg tudott fogni. Ahogy a power trió esetében is szóvá tettem, itt is meg kell említenem, hogy a gitár-ének uniszónóval nem tudok megbarátkozni, de az a szerencse, hogy ezen a lemezen csak pár helyen fordult elő ez a „hiba”. Richie Kotzen nem egy átlagos figura, egyszerre őrült és zseni. Ezen a lemezen erre szerintem a tökéletes bizonyíték a klipen bemutatott My Rock című dal. A sok műfaj jegyeit magán viselő ’Salting Earth’ élvezhető anyag, kíváncsi leszek, hogy a szeptemberi koncerten hogyan működnek majd ezek az új dalok. (Pontszám: 8)

rune: 21 lemez. Belegondolni is szédítő! És ez csak a szólólemezek száma. Mennyi tehetség és mondanivaló szorulhatott ebbe az emberbe? Én leginkább a The Winery Dogs albumok által ismerem Richie játékát, nem fújom kívülről a Kotzen diszkográfiát, egy-két slágert kivéve. Sejtettem, hogy a minőségre nem lesz panasz, de azt nem gondoltam, hogy ennyire ragadnak majd a dalok. Ez a lemez bizony marhajó lett, amihez rengeteget hozzátesz Richie brutálisan jó hangja. A lemez végig izgalmas marad, viszonylag kevés az üresjárat. Annál több a filmbetétdal kategória  a szó legjobb értelmében , nem is csodálkoznék, ha a jövőben egy-egy dal szembejönne valamelyik hollywoodi moziban. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: Kotzentől én bármit felzabálok. Nagyon nagy zseni a pasas, és a legújabb lemezén ezt villogtatja is rendesen. A gitárjátékot úgy tudnám jellemezni, hogy egyszerűen elegáns. Mert minden megoldásában ott található egyfajta lazaság és egyediség, amivel maga mögé utasítja a mezőnyt. Nem azt mondom, hogy tökéletes lemez, de kiugrik a mezőnyből, és azok között van, amit nem csak a rovat miatt pörgetek le. (Pontszám: 8)


Astral Doors: Black Eyed Children (7,1pont)

Pálinkás András: Nem is tudom, hogy áldás vagy átok, hogy Nils Patrik Johansson orgánuma ennyire hasonlít Dióéra. Nekem ez az egész jelenség az Elvis-imitátorok szánalmas világát juttatja eszembe, ráadásul most ez a rémálom a We Cry Out klipjében vizuálisan is megjelenik. Azt azért hozzá kell tenni, hogy Johansson nemcsak Dio hangját és énekstílusát sajátította el tökéletesen, de dallamvilágát is, ezért is lett sikeres az Astral Doors. A 'Black Eyed Children' dalaiból is árad a Dio iránti rajongás és tisztelet. Akit nem zavar a néha kínosan erőltetett hasonlóság, az jól fog szórakozni ezen a lemezen. (Pontszám: 7)

Savafan: NPJ hazatért! A Civil Warban töltött kitérő után újra a helyére került Dio földi helytartója! Két teljesen más zenei világ, de akkor is picit összevetem a kettőt. Ez a lemez sokkal erősebb, mint a „Harcosok” kései anyagai, viszont első hallgatásra itt nem éreztem akkora gigaslágert, amiből a másik bandában több is volt, szinte minden lemezre jutott. Ide nagy slágereket nem, csak baromi jó számokat írtak. Azt nem tudom, hogy az eredeti terv is az volt-e, hogy Patriket ennyire előretolják a keverésnél, de mivel szeretem a hangját, ez annyira nem nagy probléma nálam. A banda nem igazán szokott a magasra tett léc alatt alkotni, ez is bőven a léc felett van, így egy erős nyolcast kapnak. (Pontszám: 8)

Adamwarlock: A Civil War zuhanórepülése után nagyon örültem, hogy Nils barátunk visszatért oda, ahová leginkább tartozik. Úgy is érzem, hogy sokkal lazábban, otthonosabban, felszabadultan énekel a régi bandájában 2017-ben, és a minőség mit sem változott. Talán kissé elhamarkodottnak éreztem néhány dalt, de összességében nagyon pozitív vagyok, és úgy gondolom, a folytatás ennél még jobb lesz. (Pontszám: 7)


Wolfpakk: Wolves Reign (6,7 pont)

JLT: Újabb fejezetéhez érkezett Michael Voss és Mark Sweeney projektje, aminek elsőre úgy isten igazából nem tudtam örülni. Nem mintha bármi bajom lett volna a korábbi három albummal, de bennem sosem váltották ki azt az eufóriát, amit elvártam volna a mindig impozáns vendégsereggel dolgozó szupergrouptól. Viszont az új korong már elég rendesen elcsavarta a fejem. Felsorolni is nehéz azt a ménkű sok legendát, aki részt vett a lemez elkészültében, de pár nevet kiemelnék: George Lynch, Biff Byford, Alex Holzwarth, Steve Grimmett, Rudy Sarzo, Brad Gillis, Ronnie Atkins és a többiek. Már az első nóta, a Falling is rögtön a fülembe mászott, köszönhetően annak, hogy erős Mad Maxes, illetve Crystal Ballos hatásokkal bír. (Hiába, a két főfarkas nem bírt kibújni a bőréből!) Főhőseink az amerikai indián zenéhez is hozzányúltak (lehet, hogy a Winnetou-t olvasták a lemez megírása előtt/alatt), és ebből született a Blood Brothers Biff énekével megtámogatva. Lehet, sokan röhögnek majd, de nekem bejött. A súlyos betegségen átesett Steve Grimmett bemutatja a Scream of the Hawkban, hogy még mindig bivaly komoly torka van, ami sokat emel az amúgy sem rossz dalon. A címadóban pedig hadra fogták George Lynchet, Wolker Krawczakot és Tony Harnellt, hogy játékukkal emeljék a középtempós, menetelős nóta fényét. De akár az összes dalról tudnék pozitív dolgot mondani, mert mindet eltalálták. Persze újat most sem hoznak, a megszokott stílusban mozognak a nóták, de abszolút jó az összes. Kifejezetten bejött a lemez. (Pontszám: 8)

baumann: Az első és egyetlen releváns kérdés: miért kell ezt erőltetni? Sweeney és Voss már megint összeszedett egy nagy csokor ismert zenészt, akik mind együtt pazarolják az idejüket egy középszerű, fantáziátlan, klisés produkcióra, aminek egyetlen pozitívuma, hogy technikailag nagyon korrekt. Kár, és értelmetlen. Majdnem bármi más ügy jobban megérdemelte volna ezen kiváló zenészek energiabefektetését. Remélem, ez volt az utolsó kör… (Pontszám: 5)


Dragonforce: Reaching Into Infinity (6,7 pont)

karpatisz: A power metallal, mint műfajjal bizonytalan viszonyban vagyok, mert minőségben a skála mindkét oldalával találkozhattam. A Dragonforce viszont most a pozitív élményeket erősíti, mert a technikai tudás mellett bizony jó dalokat is tudtak tenni a ’Reaching Into Infinity’-re. A filmzenét idéző felvezető után érkező dalban bizony megmutatkozik a „sárkány” igazi ereje. Az ikergitáros szólok mellé a billentyűs is olyan szólókat hoz, ami egyszerűen hihetetlen. A lemez meglepetése számomra egy basszusgitár szóló volt, amivel egyáltalán nem számoltam. Marc Hudson hangja tetszett, jól megírt dallamokat adtak a szájába, és persze Herman Li, valamint Sam Totman mellett a motor: Gee Anzalone dobos játéka lehengerlő. Ez a produkció nálam most betalált! (Pontszám: 9)

Savafan: A sebességmániás nemzetközi fogat az idő előrehaladtával sem lassít a tempón, bár másfél számnyi ballada felkerült a lemezre, ahol meg lehet pihenni a nagy rohanásban. De ezen kívül színtiszta Dragonforce a lemez, itt-ott megfűszerezve egy kis új elemmel. Klasszikus gitáros rész, thrashes hörgés, hogy csak párat említsek. Nekem jobban bejön, mint az előző anyaguk, a szélvész iram mellett több dallamot vélek felfedezni a számokban. Nem csak a pörgés volt az elsődleges cél, persze a „szegelés” továbbra is megy ezerrel. Igazából az őrült lendületű gitáros duón kívül a dobos teljesítménye előtt emelem meg a kalapom, amit összekalimpál a lemezen, az nem emberi! (Pontszám: 8)

Pálinkás András: Úgy indul a 'Reaching Into Infinity', ahogy a Dragonforce-tól már az évek során megszokhattuk. Gyors, melodikus power/speed metal dalok kaptak helyet a korong első felén, amiket a műfaj kedvelői biztosan örömmel fogadnak, de aztán a lemez második része mintha kísérletezősebb lenne, hiszen ide jutott semmitmondó ballada, felesleges thrash zúzás és túlnyújtott epikus befejezés is. Talán a sokszínűség volt a célja a londoni brigádnak, de a végeredmény nem lett meggyőző. (Pontszám: 5)


Warrant: Louder Harder Faster (6,3 pont)

karpatisz: A Frontiers háza tájáról ismét egy nem mindennapos promóció keretében ismerkedhettünk meg az új Warrant-korong néhány tételével. A felvezetőben elhangzott „Hangosabb, keményebb és gyorsabb” jelzők az én érdeklődésemet is felkeltették, így nem volt kérdés, meghallgatom a teljes anyagot. A dalok egységesek, jól szólnak, minden rendben van ezzel az anyaggal, de egy idő után a szokásos, kiadó által erőltetett, sablonos zenévé válik érzésem szerint. A lemez húzótételei szerintem az Only Broken Heart és az I Think I’ll Just Stay Here And Drink. Az ilyen jól sikerült szerzeményekből kellett volna több, de azért ez így is elfogadható. (Pontszám: 7)

Pálinkás András: A 'Louder Harder Faster' hangzatos címet kapta az amerikai veterán rockerek legújabb albuma, és azt kell mondjam, hogy tökéletesen jellemzi ez a három rövid szó ezt a korongot, hiszen a dalok amellett, hogy azonnal felismerhető Warrant sablonokból építkeznek, kellőképpen modern hangzásúak és harapósak. (Pontszám: 6)

Adamwarlock: Mondjuk sohasem voltam nagy Warrant-rajongó, de alapvetően a stílusuk közel állt a szívemhez. Ami biztos, hogy Masonnek még mindig piszkosul jó hangja van, de sajnos majdnem ez az egyetlen pozitívum, amit mondani tudok. Sajnos ez a lemez elég hullámzó lett, és valahogy én nem éreztem, hogy a Warrantból hiányozna a modern hangzás majmolása. (Pontszám: 6)


Kobra And The Lotus: Prevail I (6,3 pont) 

rune: Mi a baj ezzel a lemezzel? Van vele baj egyáltalán? Mondhatnám, hogy nincs, ami egyrészt igaz, mert nagyszerű dalokat pakoltak fel az albumra. De akkor mi az, ami zavar benne? Csajmetálnak csajmetál, ez persze nem gond, bár semmivel nem próbálnak kitűnni az átlagból. Mint mondtam, a dalok jók, sőt dúdolhatóak, néha igazi wonderwoman-csatahangulatot idéznek. Azt viszont nem igazán lehet látni, hogy merre tart a csapat, nincs egységes koncepciója az albumnak. Persze biztos van, akinek ez nem számít. Bevallom, ezen kívül nekem sincs különösebb bajom vele, de tartok tőle, hogy a lufi nem tartja magát sokáig és hamar kidurran, így pedig egyszerűen elveszíti az ember az érdeklődését a lemez iránt. (Pontszám: 6)

Pálinkás András: A Kobra and the Lotus annak ellenére, hogy első ránézésre egy tipikus, énekesnővel felálló divatos metalbandának tűnik, többet nyújt, mint egy lemeznyi üres és giccses műfajklisé. Okosan felépített power metal dalaikat valódi érzelmekkel és mondanivalóval is megtöltik, így Kobra Paige-ék azokat is ki tudják szolgálni, akik egy kicsit többre vágynak, mint egy tucat ökölrázós sláger egy dögös szöszi előadásában. (Pontszám: 6)


Crazy Lixx: Ruff Justice (6 pont)

Savafan: Hairmetal rajongók figyelem! Akik oda meg vissza voltak a '80-as évek nagy amerikai hajbandáiért, azok most megkapják azt a fajta zenét, mai kiadásban. A melódiák, a keverés, a dallamok, a refrének: mind azt a kort juttatják eszembe. Még a nyegle, nyafogós ének is olyan, mintha a '80-as évekből maradt volna ránk ez a lemez. Kellemes hallgatnivaló, de sok egyéniséget senki se várjon az anyagtól. Én sem vártam, így azt kaptam, amire számítottam, de figyelő tekintetemet továbbra is a svédek felé irányítom, hiszen onnan jönnek az olyan friss anyagok, amiket amúgy az USA-ból várnék. (Pontszám: 7)

baumann: Nem nagyon van mit lehúzni a Crazy Lixx ötödik albumán: mind magukhoz, mind a nagy múzsához, a Sunset Striphez hűek maradtak a 'Ruff Justice'-szel. Van itt minden, amit 80’s hard rock-, hair metal-rajongó kívánhat, méghozzá autentikusan, magas minőségben és jó hangzással. Az egyetlen hiánycikk az innováció volna, amit arra való tekintettel, hogy a műfajban már rég nincs mit feltalálni, csak a bolond hiányolna. (Pontszám: 7)


Adrenaline Rush: Soul Survivor (6 pont)

karpatisz: A szokásos, napi feladatok mellett találtam rá Tåve Wanning csapatának újdonságára. Akkor, az egy-egy önállóan bemutatott dal, mint például a Love Like Poison még tetszett is. A teljes lemez megismerése után már nem mondhattam el ugyanezt, mert a műfaji sablonosság miatt egyszerűen unalmassá vált. Az énekesnő egy ígéretes tehetségnek tűnik, jó a hangja, de keveset mutat meg belőle. A zenészek teljesítményével meg nem is volna baj, de ahogy említettem, az egy kaptafára játszunk mindent nem lett nyerő nálam. Ha már adrenalin-fokozó zenére vágyom, akkor maradok a jól bevált Adrenaline Mobnál. (Pontszám: 6)

Dzsó: Tåve Wanning, a bugyuta eurodance kultúrkörben nevelkedett svéd szőke szexbomba a Teletubbies-szerű agysorvasztás helyett tökösebb zenék felé mozdult el pár éve, és Erik Mårtensson felügyelete alatt (Eclipse, W.E.T.) kezdett el dolgozni az Adrenaline Rush nevű formációban, melynek 2012 után ez már a második lemeze. Erik Mårtensson helyett most az egyébként death metalban utazó Fredrik Folkare segítségével készült el az új album, azonban ez nem jelentett elmozdulást az eredeti iránytól. A legjobb skandináv melodic rock hagyományok elevenednek meg, Harem Scarem vastagságú dallamos riffekkel operál az album, amelynek nagy erőssége a gitársound. Vagy talán az egyetlen, mert bizony Tåve énekhangja ehhez a zenéhez nekem kevés, ez a fajta orrhang csak egy Bangles/Susanna Hoffs-lemezt tehetne érdekessé. Hiába a sok helyen felfedezhető egészséges Mötley Crüe-párhuzam, hiába egész jók egyesével a dallamok, az album elég hamar unalomba fullad, és kifejezetten idegesítővé válik Tåve orgánuma. Ez minden, a pontszámban benne van az énekesnő kiváló esztétikai minősítése is… (Pontszám: 6)

Savafan: Aranyos próbálkozás! Itt egy újabb banda, akik hallgatható verzióba pakolták össze a különböző zenei stílusok paneljeit. Elsősorban a glames vonalról merítettek sokat a svédek, ezt a kellemes alapot pedig megfejelték egy aranyos csajszi énekével. Nem egy karcos rock torok, az operás áriázástól is iszonyat messze van, inkább poposnak mondanám az éneket, de talán ettől esik jól az anyag. Annak örülök, hogy nem a ma oly divatos szinti pop-metal bandák vonalát követik. Nincsenek nagy megfejtések a lemezen, egyszerűen csak szórakoztat. (Pontszám: 7)


Avatarium: Hurricanes And Halos (5,8 pont)

rune: Amikor az Avatarium első lemezéről hallottam a Moonhorse című csodát, rögtön tudtam, hogy követni fogom a banda munkásságát. Akkor valami egészen különleges élmény volt a doomos dallamokat és Jennie-Ann Smith karcos énekét hallgatni. Azonban már a második albumnál érezhető volt, a 'Hurricanes And Halos' esetében pedig már egyértelműen látszik, hogy míg kezdetben Jennie-Ann Smith különleges hangja inķább hullámtörőként szolgált a doomos gitáráradatban, addig a 'Hurricanes' esetében egyértelműen Jennie-Ann a főszereplő. Ez egyrészt örömteli, mert marhajó ilyen sokat kapni a hangjából, másrészt – bár a dallamok enyhén borzongató különös hangulata megmaradt – szépen csendben eltűnt a zene nyers mivolta, ami egy kicsit hiányzik. (Pontszám: 8)

Pálinkás András: A legendás Candlemass alapító basszusgitárosa, Leif Edling által létrehozott Avatarium ügyesen állítja szembe a hard rock nosztalgikus hangulatát a doom metal nyomasztó sötétségével, és plántálja ezt egy olyan modern közegbe, amitől az egész frissnek hat. A 'Hurricanes And Halos' nem egy könnyű hallgatnivaló, de kifejezetten kreatív és izgalmas muzsika. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Az Avatariummal mindig bajban vagyok. Egy izmos formáció, akik piszkosul tehetségesek, de valahogy nem törik át azt a vonalat, amivel igazán az én szívembe tudnának berobbanni. Smith teljesítménye minden albumon parádés, de az egész koncepció számomra nem elég erős, pedig a saját kreativitásuk megnyilvánul a lemezen. (Pontszám: 6)


Danzig: Black Laden Crown (4,3 pont)

Dzsó: A babazsúrok kötelező zenéje 2017-re, a háttérben ugrálóvár, arcfestés, lufihajtogatás, majd – miután a szülői munkaközösség betépett – pentagramtetoválás az anyukák seggére, Bloody Mary kecskevérből és egyéb miegymások. Glenn Danzig bandája 30 éve űzi az ipart, de nem ez lesz a művészi pályájuk csúcsa, mert az eddigi 10 albumon azért vannak emlékezetes pillanatok bőven, ezen a tizenegyediken meg nem nagyon, pedig 7 évet váratott minket az eredeti felállásból egyedül maradt főnök az új anyaggal. Kidolgozatlan, itt-ott hamis énektémák, tisztára mintha egy beszívott Ian Astbury katatóniásan kántálná el az egészet, a hangszerelés fantáziátlan, a hangzás fájóan nyers, a borító meg egyszerűen giccses (bár albumgrafikusra sose költhettek túl sokat). A stúdióbüdzsére nemigen sikerült összedobni a zsét, és alighanem egy portásfülkében vették fel az egészet, utómunka meg nuku. Meglehetősen fárasztó ez a majdnem 46 perces málházós mutatvány, és a következetesen underground hozzáálláson, a kompromisszum-mentességen kívül kevés erősségét lehet kiemelni. Mégis azt kell mondanom, hogy a begyorsulós részek a legjobb metal hagyományokat idézik, és találok értéket az albumban, mert a Danzig művészi örökségére épül az egész, de nem érzek késztetést, hogy még egyszer meghallgassam. (Pontszám: 6)

karpatisz: Ez komoly? Egy profi zenész és zenekarának kezéből ilyen születik? Ez egyszerűen minősíthetetlen. Hamis ének, zéró énektudás és még a jó dalok nyomát sem találtam meg. Ez így rettenetesen kevés. Számomra ez a hallgathatatlan kategória. (Pontszám: 3)

Pálinkás András: A Glenn Danzig vezette zenekar legkínosabb kiadványa ez a lemez, afelől semmi kétségem sincs. Az egy dolog, hogy a 'Black Laden Crown' dalai olyanok, mintha korábban fel nem használt ötletekből tákolták volna össze őket, és még azt is el lehet nézni, hogy úgy szól a lemez, mintha a '90-es évek elején vették volna fel egy garázsban valami régi kétkazettás magnó segítségével, de azt már nehezebb tolerálni, hogy Glenn Danzig hamisan kántál. Nincs egy olyan pillanat ezen a lemezen, amiért még egyszer elővenném. (Pontszám: 3) 

Legutóbbi hozzászólások