Minden szempontból megújulva: Ten Years After – Alsóörs, Open Road Fesztivál, 2017. 06. 08.

Kétségek közt őrlődtem, amikor a helyszínre igyekeztem. Bár nagyon szeretem a Ten Years After improvizatív, sokféle stílust magába foglaló rock and roll zenéjét – nem beszélve a koncertjeiken az elnyújtott hangszerszólókról –, mégis kételkedtem a produkció hitelességében. Négy évvel ezelőtt már jártak Alsóörsön más felállásban. Akkor még az eredeti basszusgitáros, Leo Lyons egy széken ülve pengette hangszerét, (előzőleg baleset érte) és az amerikai Joe Gooch akkor már több mint tíz éve játszott Alvin Lee helyén. Nem teljesen győztek meg, a legfontosabb, a gitár, nem az volt, amit vártam. Néha azt éreztem, Gooch megpróbált Alvin Lee lenni, még az énekstílusban is, de nem jött össze a dolog, dacára annak, hogy kiváló, villámkezű gitáros.

2014-ben kettős tagcsere történt: Lyons és Gooch odébbálltak. Frontembernek ismét egy ismeretlen, ám technikás gitárost, Marcus Bonfantit hívták meg, a basszusgitáros posztra pedig egy jól ismert nevet, egy régi havert, a balkezes Colin Hodgkinsont igazolták le. A magyar közönség számára sem ismeretlen ő, hiszen a 2011-es Gastroblues Fesztiválon ő pengette a négyhúrost Jon Lord Blues Projectjében. Még egy Deep Purple kötődésű tényt hadd említsek meg: ő játszott a Whitesnake 1983-as ’Slide It In’ albumán is, de számtalan más produkcióban is feltűnt. Tapasztalt vén róka, aki otthon van a jazzben, a rockban, a bluesban. Bár a zenei muníció elsőre úgy tűnt, megfelelő lesz, kétségeim nem múltak el. Elsőre az hasított belém, ennyi tagcsere már túl sok, így nem érdemes csinálni. Ugyanakkor pár rossz minőségű YouTube-videóból nem akartam messzemenő következtetéseket levonni, mindenképp kellett az élő zene tapasztalata.

Hajszálpontosan tartották a menetrendet, hiszen pontban fél tízkor megjelent a zenekar a színpadon, és mindjárt egy új szerzeménnyel, a Land Of Vandalsszal indítottak. Igen, kilenc év után új albumot adtak ki a veteránok ’Sting In The Tail’ címmel, ami csak ősszel kerül kereskedelmi forgalomba, ám a turnén már meg lehetett vásárolni a friss albumot.

Több kellemes meglepetés ért ezen a koncerten. Először: nekem is – mint sokaknak – a Ten Years After száz százalékban kötődik Alvin Lee-hez, aki 2014-ben eltávozott ebből a valós világból. Nos, szinte azonnal nyilvánvaló volt, hogy Marcus Bonfanti nem akar a nagy előd nyomdokaiba lépni, gitárjátéka eltérő Lee-étől, énekhangja pedig teljesen más. Kevesebb blues elemet tartalmaz, modernebb, talán annyiban hasonlít hozzá, hogy ő is elképesztő gyors futamokat produkál. Lehet, hogy ezért is mellőzték a lassú bluesokat, amit Lee borzasztóan értett.

Másodszor: A basszusgitár vonal is nagyot erősödött, hiszen Hodgkinson színes, sok stílust felvonultató játéka új elemeket hozott a Ten Years After zenéjébe. Mondom ezt úgy, hogy Leo Lyons is mestere hangszerének. Egy káprázatos szólót is előadott, ebbe még egy dalt is beleszőtt, a San Francisco Bay Bluest. Kiderült, hogy nincs is rossz hangja az öregnek. Mondjuk ezt a produkcióját nem itt adta elő először: van egy koncertlemeze, közösen Pete Yorkkal és Brian Augerrel – húsz évvel korábbról –, már ott is nyomta ezt a fantáziát. A Good Morning Little Schoolgirlben, Sonny Boy Williamson örökzöldjében most is lezavarták a gitár-basszus bárbajt, ám nem úgy, mint eredetileg, hanem jazzesebben, ha lehet, pörgősebben, hihetetlen módon szólt.

Ric Lee ismét kitett magáért a The Hobbitban: most is percekig szólózott. Játéka elegáns, színes, a jazzdobosokra jellemzően két ujja közt tartja a bal dobverőt, nem marokra fogja, mint a legtöbb rockdobos. A billentyűnek mindig is csak színező szerepet osztottak ebben a bandában, ám biztos, Lee távozásával nagyobb szerephez jutott Chick Churchill. Most is több lehetőséget kapott, és a már megismert nyugalmával ült hangszerei mögött.

És a végére, naná, hogy felpörögött az egész buli, hiszen az elsöprő rock and roll, a kihagyhatatlan I'm Going Home most is megőrjítette a zsűrit. Bonfanti ekkor gitárt cserélt, lerakta pihenni a Gibson SG-t, és előhúzott a cilinderből egy Fender Telecastert. Erre a ráadásban még rápakolták a Choo Choo Mamát, így aztán rendesen dübörgött bennünk a ritmus a koncert végeztével is.

Nem szabad ez a csapatot leírni, mert a három évvel ezelőtti tagcseréknek beérett a gyümölcse. Két nagyon képzett muzsikus került bele a négyesbe, akiknek eszük ágában sincs folytatni elődjeik stílusát, érzésem szerint megújulást hoztak a bandába. Ezért is tetszett annyira ez a nyár eleji szabadtéri buli, melyhez kiváló megszólalás is párosult. Lehet, hogy egy ilyen – sok instrumentális betétet magába foglaló – muzsikának egy kisebb teremben lenne a helye, ám az a nem nagy létszámú, ám lelkes közönség nagyon értékelte a bulit. Igen, sajnos nem túl sokan álltunk a nagyszínpad előtt, ez részben a csütörtöki napnak is betudható. Hallottam olyan hangokat is, melyek szerint nem biztos, hogy ezt a formációt Ten Years After néven kellene futtatni ennyi személyi változás után. Nos, lehet ebben valami, ám azt a tényt nem homályosítja el, hogy a Ten Years After kiváló koncertet adott a tizennyolcadik Open Road Fesztiválon.

Setlist: Land Of Vandals / One Of These Days / I'd Love To Change The World / Silverspoon Lady / Bottle / Colin's Thing (Bass Solo) / 50,000 Miles Beneath My Brain / The Hobbit (Drum Solo) / Love Like A Man / I Say Yeah / Good Morning, Little Schoolgirl / I'm Going Home / Blue Suede Shoes /// Choo Choo Mama

Szerző: Bigfoot
Fényképek és videó: Kárpáti Zoltán (Dini)
Köszönet az Open Roadnak a lehetőségért!