„Ezt csinálom, amíg élek, mert ez nekem való!”: Interjú Lévai Hangyássy “Hangya” Lászlóval

írta ProblemChild | 2017.05.20.

Miközben az elképzelhetőnél úgy 37%-kal jobban szétázva tekertem az interjú helyszíne felé, egy pillanatig bevillant, illik-e halrajokkal a gatyámban bemenni egy kultúrhelyre. Értelmetlen kérdés – jött rá a válasz. Lévai Hangyássy „Hangya” Laci az elmúlt öt évtizedben volt  a Sing Sing és a Zorall menedzsere / basszusgitárosa, volt a Hooligans és a Junkies menedzsere, tehát ha kékre főzött krokodilokkal csapdosva a hátam, búgócsigán érkezem a megbeszélt helyre, akkor sem tudnám meglepni. Ez a fél évszázad, illetve az ezt ünneplő koncert adja az interjú apropóját, de gyakorlatilag azt mondanám: beszélgetünk. Valahol azt írták: fél óra duma Lemmyvel felér egy egyetemmel. A Bibircsókos Istenhez sajnos nem volt szerencsém, de az egy óra alatt, amíg Hangyával átbeszéltük Feró Ramoneseit, és hogy mire jó az internet, sokat tanultam és nevettem. Úgy látszik, ilyenek ezek a basszeresek.

(Természetesen a beszélgetésnek csak egy tömörített változatát tudjuk itt közreadni. A többit ki kell találjátok magatoknak!)

HRM: Megnéztem a fellépők névsorát, és az jutott eszembe, ha akarnék egy bitang házibulit, pontosan ezeket az embereket hívnám meg. Te most vonzod az őrülteket, vagy ismersz mindenkit, és ezek az arcok maradnak meg körülötted?

Hangya: Ezt így dobta a gép. Most, hogy így végiggondolom a listát, tényleg nem rossz. Hála Istennek, szerencsém van, ilyen emberekkel hozott össze a sors. Pedig én nem is vagyok az a party-animal srác.

HRM: Valakinek haza is kell vinnie a többieket...

H: Elmondtad a lényeget. Én vagyok a sofőr, aki noszogat, hogy MOST indulunk, azt már nem kell elszívni, azt már nem kell meginni, menjünk WC-re, és induljunk!

HRM: Csak keményen! Egyébként menedzserként, zenekarvezetőként kemény vagy? 

H: Nézd, a rugalmasság a kemény menedzsernek az ellenkezője. Én inkább rugalmas vagyok, és minél öregebb, annál inkább. Mondok egy példát: Megérkezünk egy helyre, és nincs sajttál. Hát nem fogok kétségbe esni. Mi egyébként sem vagyunk az a catering-mániás banda (cseszi is a csőröm néhány elmebeteg lista, amit láttam). Mi úgy vagyunk, hogy sör, ásványvíz, köszönjük szépen. Volt, hogy el se hitték: mégis, mit kérünk? Mondom, hogy amire lehetőség van, amit jó szívvel adnak. Szívesen fogadunk bármit, de ha nincs, nem dőlök a kardomba. Ezt szeretik is mindenfelé.

HRM: És hívnak, és mentek… Tényleg, mennyi zenekarod van most?

H: A Zorallon és a Sing Singen kívül van a Rock’n Roll Swindle, velük évente egy bulit nyomunk. Mivel a koncepció lényege az volt, hogy a tagok régi zenekarainak a dalait játsszuk, a Sing Sing újjáalakulása óta a dolog inkább a hobbi szintjén van. De azért él a projekt. Jövőre például a Sörolimpiára azt tervezem, hogy nem az anyazenekarokat, hanem a Swindle-t hívom meg. Aztán van ugye a Macskajaj is, annak két verziója is van, a Zorall Akusztik, ahol a Kicsi is játszik, és van  maga a Macskajaj, ami szintén akusztikus, viszont ott játszunk mindenfélét. Továbbá van a Pop84, és hébe-hóba még a Ramones Mánia is.


HRM: Mintha azt olvastam volna valahol, hogy a Ramones Mániából kiléptetek, mert már nem éreztétek annyira a tüzet belül… és a hazai közönségben sem.

H: Azért a Ramones szenvedély megmaradt. Tavaly például még elmentünk egy körre Szlovéniába. Ami a hazai közönséget illeti, a Ramones sajnos nem jutott el ide úgy, ahogy kellett volna. Anno a Beatrice próbálta interpretálni őket. A nyolcvanas évek elején még játszottak is Ramones-dalokat (az Üss a kölyökre volt a Brat to the Beat, nagyon szerettem), de egyébiránt nem volt esélye az itthoni publikumnak megismerni őket. Részben ezért is alakult a Ramones Mánia. Az a zenekar is lassan húszéves lesz. Jövőre majd csinálunk is egy bulit. Persze az eredeti tagokkal, nem a kis csírákkal. (nevet) Viccelek, nyilván nagyon jók.


HRM: A zenekarokra visszatérve: a születésnapodra összehoztátok a Zero-G-t. Az a banda egy nagy ígéret volt, de nem lett siker. Lehet, hogy korán jöttetek?

H: Gyakorlatilag ugyanazt csináltuk, mint most az Anna and the Barbies. Hogy korai lett volna? Fene tudja, nekem akkor ezek a dalok jöttek. Akkor ilyen zenekarok érdekeltek, mint a Rage Against The Machine, a Guano Apes, a No Doubt. Néha úgy érzem, hogy akkor egy kicsit erőszakosabbnak kellett volna lennem, hogy próbáljuk meg magyar, vagy kétnyelvű szöveggel. Annyi jó szövegíróval ültünk egy buszban, Barbaró Attila, Szekeres Andris, Szasza, simán összejöhetett volna. Így azért nehezebb volt. Aztán párhuzamosan indult a Zorall is.

HRM: És ott van Linda (Linda Daemon) nyílt levele. Sajnáltam, hogy csalódott, és nem fér a fejembe, mit keresett ő a Megasztárban. Túl nagy, túl sok volt ő már oda. A Zero-G Bitchin’-jében csak lestem, mennyi hangja van.

H: Ki is használjuk a Pop84-ben. (nevet)

HRM: Van még egy kevéssé ismert zenekarod is...

H: A Gömbi and the Kekomi Band. Ezt kick-boxerekkel csináltam, egy akusztikus formáció. Még csak nem is basszusozom, hanem gitározom benne. Gyakorlatilag bármi lehet belőle. Ahogy a Zorallból lett valami.

HRM: Valami?! Tavaly a 100-as eladási listán egy 30. hely (’Retrográd’ album) és egy 68. hely (’Zorall Bumm’) is összejött.

H: Ez talán ma már nem olyan nagy szám. Underground bandának gondolom magunkat. Persze a visszajelzés mindig jól esik, egy elismerés, egy aranylemez... ezt valahogy mindig sikerül  összefarigcsálni. (nevet) Bár ma már 2000 eladott lemez után megkapjuk... Én továbbra is 10.000 után adnám, hadd dolgozzunk meg érte!


HRM: Vesztett persze az értékéből, mégis: mennyi aranylemezed van? 

H: A Zorall-lal 5 arany, 2 platina. Plusz nekem még van innen-onnan.

HRM: A lemeznek, mint formának van még jelentősége? Ti már a Zorall tábor belépőjegyéhez ingyen adjátok a lemezt.

H: És nem csak Zorall-lemezt! Lehet választani. Ezzel is húzom a Zero-G-t, a Magazint, meg a régi dolgokat.

HRM: Ha már a régi dolgoknál tartunk: A Sing Singgel kiadtad a teljes diszkográfiát egy boxban, a Magazin ’Siker’ című lemezét újravettétek… Szándékosan jelenteted meg digitális formában a munkásságod, hogy megőrizd, vagy egyszerűen csak így alakult?

H: Nem, teljesen tudatos. Két lemezünk is volt, talán három, ami csak kazettán volt fellelhető. Amikor megvettem a kiadói jogokat, mindenképpen ki akartam adni ezt a boxot, és a többiek egyetértettek. Azt akartam, hogy egyben legyen, hogy a gyerekeim, a rajongók, bárki elővehesse. Hogy volt egy ilyen tíz év is. A Magazin pedig ezután jött. Az a fura helyzet, hogy a Magazinnal lemezszerződésünk volt, lemezünk viszont nem. De ezek a dalok nem voltak rosszak. Ha megnézed, a Nehéz lehet hősnek lenni mára már harminc éves. És nem egy szar dal!


HRM: És ami felkerül netre, az már fent is marad…

H: Hagyunk egy kis lenyomatot. Igazából ez volt a cél. Lóvét nagyon nem szedtünk ki belőle.

HRM: Régi lemezek, Pop84, Swindle-féle visszapillantás. Ha neked kedves egy időszak, nem szívesen engeded el.

H: Gondolj bele… azért láttunk pár próbálkozást. Harmincévesen az ember még lázadó, de ötvenévesen mit írjak a fiataloknak? Egy ötvenéves zenész a saját közönségének hiteles. A saját közönsége meg mit akar hallani? A régi dalokat, nem az újakat. Ezt nézve, ha az ember eléri a negyvenet, már retrozenész lesz. És ez ellen nem igazán lehet küzdeni. A közönség a Sex Actiontől a Zuhansz velemet, a Sing Singtől meg a Halál a májrát akarja hallani. Talán ez lehet a Zorall titka is. Amiket játszunk, mindenkinek a zsigereiben vannak.

HRM: Azért ebből elég sokan akarnak megélni. Valamit még kell csinálni, hogy eljussatok egy másik szintre!

H: Nyilván. Először is: mi ezt imádjuk. Ez az alap. Szórakozva szórakoztatunk. Ha nem élvezem én, miért élvezze a közönség? És dolgozni kell vele, érte. Mi elég sok mindenben – amennyire tudom – elsők voltunk. Mi kezdtük el ezt az utaztatást, hogy visszük a rajongókat. Másodjára jártunk Erdélyben, Felvidéken, és nem kevés emberrel!  Nyolcvanan mentünk egy emeletes busszal, meg még egy kisbusszal. Decemberben Ukrajna jön, novemberben csinálunk egy mesterhármast: Belfast, Dublin, London. Az kaland lesz! Ne szuper szállodákra gondolj, ilyen repülőtéren alvós, csöveskedős buli lesz. Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja. (nevet) Ja, és említhetném a Sörolimpiát is. Azt hiszem – a Sing Sing táborok nyomán –, abból is mi csináltuk az elsőt.

HRM: A határon túl mennyire értékelik ezt?

H: Volt ilyen poén: mutattam a külföldi haverjaimnak a zenénket, kezdődik a riff, bólogatnak, majd bejön a szöveg, ők meg néznek: mi a f.sz volt ez? Egyértelműen a magyarlakta területekre koncentrálunk. Igazából ennek a műfajnak mindenhol megvan a megfelelője. A Me First and the Gimme Gimmes, bár nem ugyanebben a koncepcióban dolgozott, de mi nagyon szerettük. Megvan ugyanez Németországban, Angliában, mindenhol. Amit mi tettünk, hogy a koncepciót magunkra szabtuk. Kezdetben volt ugye, amikor egy ismert punk/rock riffet hazai slágerrel vegyítettünk. Aztán volt ismert popdal, magyar szöveggel, de ott átformáltuk a riffeket. Megcsináltuk a ’Ramónia’ albumot, azon 34 dal volt. Volt még kettő, de az már nem fért rá a lemezre. Az pl. kib.szott jól sikerült, Attila is, Szasza is baromi jó szövegeket írt rá. Annyira jó lett, hogy ki is adjuk újra. Szóval mindig variálunk valamit. És még rengeteg ötletünk van.

HRM: A Sing Singgel is születnek új dalok? Esetleg új lemez?

H: Készülnek anyagok. De ezt is csavarjuk: Az új formáció első lemeze egy felemás lemez volt, voltak rajta régi dalok újrajátszva és volt négy új dal. A következőt is ilyenre szeretnénk. Tudod, a régi Sing Sing első három lemeze nem olyan minőségben lett rögzítve, ahogy szerettem volna. És mivel itt van Závodi Gabi, akivel imádunk együtt dolgozni (kvázi hatodik tag a zenekarban), adja magát a dolog.

HRM: Régeben menedzseltél zenekarokat (Junkies, Hooligans). Manapság is beállsz másnak tolni a szekeret?

H: Már nem. A Hangya Produkció alatt most csak a saját zenekaraim vannak. Még csak nem is vendégszerepelek sehol. Amíg aktívan zenélek, nem akarok más zenekarokkal foglalkozni. Nagyon időm se lenne, már jövő tavaszra szervezek le koncerteket, addig tele vagyunk.

HRM: Amíg aktívan zenélsz? Abba lehet ezt hagyni egyáltalán? 

H: Érdekes ez. Mikor tizenéves voltam, néztem ezeket az öreg harmincas zenészeket: Mi a szart kerestek ti itt még? Amikor én harminc leszek, már biztosan nem fogok bohóckodni. Hát de, még ötvenévesen is! Már kitoltam ezeket az időpontokat is, negyven, ötven… most rátolok egy tízest még hatvanig. Onnan meg majd kiderül. Tudod, ezt nem is azért csináljuk, mert annyira rászorulnánk, egyszerűen csak nem tudunk otthon maradni. Ezt szoktuk meg, ezt szeretjük. Valahogy úgy van, hogy húszévesen az ember még azért csinálja, hogy minél több csajt megfektessen. Harmincévesen, hogy minél több pénzt keressen. Negyvenévesen, hogy el tudja indítani a kölyköt egyetemre. Ötvenévesen meg, hogy minél kevesebbet legyen otthon.

HRM: A negyvenedik születésnapod a hírek szerint nagy buli volt. Mi változott ez alatt a 10 év alatt?

H: Nagyon sok minden. Bejött a YouTube, a Facebook, kikopott a CD. Az emberek kikapcsolják a külvilágot és bekapcsolják a mobilt. Kicsit pótcselekvésnek érzem, ami folyik. Kényszerposztok, rutinlájkok. Én maradok annál, hogy kirakok kb. hetente egy képet, amit egyébként is megmutatnék a barátaimnak, a családomnak. Amolyan ódivatú módon.

HRM: Meg tudjátok szólítani az „arckönyv-nemzedék”-et?

H: Nem is biztos, hogy akarjuk. Legalábbis nem mindenkit. Valahogy úgy képzeld el, hogy mi kiszólunk az ablakon, és aki meghallja, és tetszik neki, az jön. Nem kell kényszeresen mindenkit telibe találni. Vannak előnyei a technológiának, ezeket szeretem.  Pár gombnyomással ezreket elérhetünk. Koncertek, dátumok – a plakátolás, mint olyan, szinte teljesen eltűnt –, nem is beszélve egy olyan szituációról, ha hirtelen történik valami váratlan.  Megbetegszik valaki, le kell mondani a koncertet. Ilyenkor azonnal kiírjuk, az emberek meg azonnal értesülnek róla, nem indulnak el Makóról Szegedre potyára. Régebben fanzine-ek voltak, nyolcan-tízen címeztük azt a 10.000 borítékot, amit postára dobtunk a címlista alapján. Azért így könnyebb. (nevet)

HRM: Legalább marad időd arra, hogy… (tudod, ez a bújtatott kérdés a szabadidődre vonatkozóan.)

H: Mondjuk a Csepel Zeneművekre. Komoly terveim vannak vele (ez a próbatermekkel foglalkozó részlegünk). Mellette hobbiként hajózom. Mindig kellett valami hobbi. Lovaglás, íjászat, motorozás… mikor lanyhult a szerelem, lett valami más. Egy régi álmom volt, hogy legyen egy hajóm, és mikor eladtam a motorom, vettem egyet.  Ugyanilyen szenvedély a sport is.

HRM: Mit sportolsz?

H: Kick-box. Be van osztva, hogy hétfő jóga, stretching, kedd-csütörtök kick-box, szerda-csütörtök konditerem.

HRM: A Sing Singgel még interjút is adtatok konditeremben.

H: Igen, volt ilyen. Valamit muszáj csinálni. Ha nem sportolnék, lennék vagy 150 kiló. Mondjuk az edzésre én viszem a zenét, más nem hozhat (nevet), elcseszett egy ízlésük van. Mondták már, hogy nem bírják a Heavy Metalt én meg, hogy bocs, én csak így tudok futni.

HRM: Igaz is, van olyan zenekar, amit régen mondjuk kihagytál, most meg szereted? 50 év alatt mennyit változott az ízlésed?

H: Nézd, a klasszikusok megvannak. Iron Maiden, Level 42, Accept, Duran Duran… mindenféle. Most megint felfedeztem a Queensryche-ot. Aztán vannak új kedvencek, például imádom a Volbeatet, megőrülök értük. Mentünk ki Airbourne-koncertre Bencével, a fiammal, és a Volbeat volt a főzenekar. Néztünk, ki az a Volbeat. Aztán kijött a csapat, megjelent a srác, mint az Antikrisztus, én meg csak ittam a szavait. Sajnáltam, hogy nem készültem fel jobban belőlük... Akkor még. Egyébként szoktam figyelgetni az új csapatokat, imádom  Richie Kotzent, meg ott van a The Winery Dogs. Öregem, trióban így játszani! De szeretem a Velvet Revolvert is. Játszottunk előttük, ők meg megnézték a koncertünket. Tök közvetlenek voltak. Mondjuk Slash új lemezei is parádésak.

HRM: Említetted Bencét. A kisebbik fiad is kick-boxol, Bence zeneművészetibe jár. Ezek a Hangya-gének?

H: A kisebbik fiam még nem zenél. Még küzd. (nevet) Minap mondta is: Apa, szeretnék gitározni!  Mondtam neki, nagyon jó, nézünk valami sulit. Erre ő: Csak vicceltem! Bence viszont benne van a Pop84-ben, de a Zorallban is, ő a Jolly Joker, gyakorlatilag bárki helyére beugrik.

(Ha már gyerekekről esett szó, Hangyának eszébe jut, hogy lassan indulnia kell, hogy elhozza ezt kis hangya-boyt az edzésről.)

HRM: Azt hiszem, ezek után már csak egy dolgot mondhatok: Have a Great Show! Ja, és a HangERŐ Legyen Veletek!

H: (nevet) Köszönöm, viszont kívánom az olvasóknak! És várjuk őket szeretettel a koncerten. Lesz hangerő, buli, Rock’n Roll.

 

*A címben szereplő (Sing Sing-dalból idézett) mondatot ugyan nem mondta ki Hangya, de a beszélgetéseink alatt óhatatlanul kialakult bennem ez a kép. Most negyven, ötven, hatvan… amíg tudja, csinálja. Márpedig ismert, hogy egy hangya a testsúlyának ötvenszeresét is elbírja. És nekem elhihetitek, ez a Hangya alapból nem kicsi.

Boldog Születésnapot, Hangya-Boy!

Készítette: Problemchild