#21: Kings of Leon, Jimmy Eat World, Twin Atlantic

Még november végén kaptam a hajtás után található pár lemezt, azonban annyi minden torlódott előttem a 2016-os év lezárása előtt, hogy nem tudtam rájuk időt szakítani, és bevallom, nem is éreztem késztetést, hogy elővegyem őket, mivel ott voltak a fránya tények: a Kings Of Leon elfordult egy kicsit más irányba, ahogy a Jimmy Eat World sem dobbantott nagyot legutóbb, a Twin Atlanticet meg nem ismertem. (Nos, van ez így, nem lehetek mindenből felkészült, a modern, alternatív rockos lemezekkel kapcsolatban vannak restanciáim.) De miután 2017 elején átrágtam magam az albumokon, végül utat találtak hozzám, így most – ha még utólag is – megosztanék velük kapcsolatban néhány gondolatot.

Ha egy banda Nashville-ből érkezik, akkor bizony sikerre van predesztinálva. No, persze a képlet nem ennyire egyszerű, de a tehetséggel megáldott zenészek kellő löketet kapnak abban az ingergazdag környezetben, amit a város kínál. Nemrég olvastam pár nyilatkozatot a Foo Fighters gitárosától, Chris Shiflettől az új szólólemezével kapcsolatban, és ő bizony azt mondta, hogy Nashville-ben zeneileg szinte mindenki köröket ver az arra érkezőkre, ugyanakkor nagyon segítőkészek a stúdiós kollégák. Én ugyan nem jártam ott, úgyhogy nem tudom, de neki azért szerintem hihetünk ebben a témában.

Nos, a Kings Of Leon is Nashville-ből származik, és bizony tejfölös szájú fiatalokként elég erős lemezeket szállítottak le, melyek a garázsrock és a southern határán táncoltak. Remek fogadtatása volt az albumoknak, azonban itt jött a csavar, ugyanis ha egy jó zenésznek van sütnivalója, és bizonyos kompromisszumokra is hajlandó, akkor nagy pénzeket akaszthat le a sikeren túl. A srácok is ezt tették, és elkalandoztak könnyedebb vizekre, melyek a keménykötésű rajongóknak bizony nem feltétlenül tetszett. Bevallom, nekem sem annyira, de a tavaly ősszel megjelent ’Walls’-t elemezve, hallgatva azért boldogabb vagyok, mert a legutóbbi ’Mechanic Bull’-hoz képest egy jobb lemez született. Persze a torzított gitár ismét vendégszereplő a lemezen, ettől függetlenül a southernes világból néhány porszemet idefújt a szél, és ezt mindenképpen értékelem. A Find Me, az Over és a címadó dal kiemelkedik a dalcsokorból, szerintem ezekkel sikerült a legjobban összefoglalni a mai Kings Of Leon lényegét. Több dolgot is el tudnék képzelni a lemezen, de igazából semmi baj nincs ezzel, ha egy kellemes hallgatnivalóra vágyunk. Számomra azonban nem elég dinamikus, így nem tudom minden percét elvezettel hallgatni.

A Kings Of Leonnal ellentétben a Jimmy Eat World többé kevésbé hű maradt kezdeti kiindulási pontjához, így a kissé elkalandozó világok ellenére – amikbe a ’Chase This Light’ és az ’Invented’ lemezeken csöppenhetünk bele – 2013-ban visszatértek a poposabb rockzenéhez, amit ezúttal tökélyre fejlesztettek. A lemezen csak úgy sorakoznak a slágeresebbnél slágeresebb szerzemények, melyek könnyen emészthetőek, és azonnal befészkelik magukat a hallójáratokba.

Az album kezdése nagyon ütős, nem is tudom, mikor hallottam a srácoktól legutóbb ennyire szívhez szóló szerzeményt, mint a You With Me. A dal ugyanakkor nem ballada, de kellemesen vezeti fel a folytatást, ami hasonlóan magas színvonalon hozza a zenekartól az utóbbi években megszokott zenei elemeket. Az első rockosabb dalra – ami nyomokban a ’Bleed American’-érzést hozza vissza – egészen sokat kell várni, azonban megéri, mert laboratóriumi precízséggel mérték ki benne az arányokat. Hasonlóan rockos a Through is, ami szinte egy az egyben az előzőhöz hasonló paneleket követi, ezt pedig a címadó dal vezeti le, melyet egyenesen vonószenekari kísérettel tálalnak Jim Adkinsék, aki egyébként úgy énekel ezúttal is, mint húszas éveiben. Végezetül a majd 7 percesre hízott visszafogott rocknóta, a Pol Roger int nekünk búcsút, ami szintén egy kellemes meglepetés a lemezen.

Bár az elején azt írtam, hogy a srácok többé kevésbé hűek maradtak fő csapásvonalaikhoz, azért kissé lehetnének keményebbek, mint mondjuk a 2000-es évek elején, szerintem sokkal jobban áll nekik a punkosabb hozzáállás, mint ez a borús, már-már emót visszasíró hangvétel. Egyébként jó kis lemez az ’Integrity Blues’ egy nyugodt hétvégi délutánhoz, azonban a pörgős hétköznapokhoz nem elég dinamikus.

Nem véletlenül hagytam utolsónak a Twin Atlantic új albumát, ugyanis a srácokról eddig még nem hallottam. Pedig ahogy utánajártam a skót kvartett munkásságának, kiderült, hogy 3 éve megjelent harmadik lemezükkel elképesztő nagyot dobbantottak, így meg is lepődtem, hogy nem kerültek az utamba. Meghallgatva a ’Great Divide’ dalait, egyértelművé vált, hogy miért tudtak csatlakozni akkor a 30 Seconds To Mars turnéjához, és arra is választ kaptam, hogy miért nem botlottam eddig beléjük. A modern köntösbe öltöztetett és rengeteg tingli-tangli megoldással nyakon öntött zene ellen egyszerűen be vagyok oltva, így nem tudtak a srácok lenyűgözni, pedig egy-egy szám hangulatát azért sikerült elcsíptem.

Nagy meglepetésemre, amikor elindítottam a ’GLA’-t, mintha egy teljesen más zenekart hallottam volna. Hirtelen előkerült az általam hiányolt keménység, persze a maga alternatív, modern rockos valójában.  A Gold Elephant: Cherry Elephant egy energikus kezdés, amit a Red Hot Chili Peppersre emlékeztető riffel indító No Sleep követ, és nem engedi leülni a hangulatot. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a srácok ezúttal kicsit szorítottak a gyeplőn, és tökösebben léptek fel, ami szerintem minden bulin igazán jól veszi majd ki magát. Sam McTrusty énekes is belead apait-anyait, minden eddiginél karcosabban és erőteljesebben küldi a mikrofonba (sokszor elcsuklik a hangja – persze direkt –, annyira lelkes), ami nagyot dob a végeredményen, szóval ha a kicsit szőrösebb rockzenét szeretjük, akkor csalódás kizárva. Egy-két lassabb szerzemény ugyan becsúszik, például az akusztikus A Scar To Hide képében, de ez egyáltalán nem gond, én kifejezetten szeretem a kiegyensúlyozott albumokat, ahol az eszeveszett sikálás mellett a nyugis pillanatok is helyet kapnak.

Míg a ’Great Divide’ a Twin Atlantic szelíd oldalát tárta elénk, addig a ’GLA’ a skót srácok leghúzósabb és legkeményebb lemeze, ami egyértelműen elvitte a pálmát a három anyag közül, amit egyszerre kaptam kézhez. Persze nem metalalbumra kell itt gondolni, de ha nem ódzkodsz a kicsit populárisabb rockzenéktől, akkor nemcsak ezt, hanem a Kings Of Leon és a Jimmy Eat World újdonságait is bátran ajánlom, hiszen nem lehet velük melléfogni.