Béla élt, Béla él, Béla élni fog!: Jankai 55 – Barba Negra Music Club, 2017.04.23.

írta CsiGabiGa | 2017.04.27.

Jankai 55 éves! El se hiszem. Sem fizikailag, de mentalitását tekintve sem tudom elképzelni, hiszen egy örökmozgó mindenes, zeneszerző, billentyűs, vokalista (a Triászban már szólóénekes is), menedzser, producer. Egy kicsit őrült. Ez rögtön látszik, ahogy a hangszeréhez nyúl, minden mozdulatában benne van. De csak így érdemes. Csak így tovább!

Parkolni csak két kör után sikerült, úgyhogy már a MOL-kútnál tudtam, hogy teltház van. Bent jó meleg fogadott, ezer ember testhője melegítette a termet. A nyolc órás kezdést kicsit elcsúsztatták, ha már nem lesz szünet a háromórás programban, legalább előtte fogyasszon a tisztelt nagyérdemű! De a füstgépek már ekkor is mentek, készült az Omega-hangulat.

Negyed kilenckor elhúzták a függönyt, és egy rövid diaporáma show után (Jankai a csecsemőtől a rocksztárig) a színpadon termett a B52, Béla legfiatalabb formációja. Az éppen 3 éve, Béla 52. szülinapján alakult zenekar stílusosan az ötvenötödikre jelentette meg első nagylemezét, melynek így lemezbemutató koncertje is volt ez az este. A füstgépek nem véletlenül mentek a koncert előtt, a lézershow már ekkor elkezdődött. Négy új dalt is eljátszottak két régi mellett, de láttam olyat, aki mindet velük énekelte. Mondjuk nekem se volt nehéz bekapcsolódni, a fülbemászó refrének szinte unalomig ismételgetése hamar az ember hallójárataiba marta a dallamokat. Pálmai Zoli és Járdány Barna bombabiztos (ha már B52!) alapjaira Szűcs Janó és Jankai Béci váltva szólózott, Kálmán Gyuri pedig a remek énekdallamokat prezentálta. Hatásos kezdés volt.

Janicsák István jött be konferanszként. Idegesített a közönségénekeltetése, a Tavaszi szél egy gyönyörű magyar népdal, de Freddie Mercury óta a parasztvakítás magasiskolája. A Micimackónak meg pláne semmi keresnivalója nem volt ott. Be is hozott egy óriásmackót magával, hogy legyen mihez kötnie a dalt. Egyedül a Béla tiszteletére elénekelt Happy Birthdayt tartottam helyénvalónak. Mindazonáltal jó volt, hogy volt egy ember, aki összefogja az estét, bemutatja a szereplőket, legutóbb éppen a hasonlóképpen sokszereplős Gary Moore Emlékesten tapasztaltuk ennek fájó hiányát.

Úgy látszik, visszafelé indultunk el az időben, mert a hároméves B52-t az ötéves Triász követte. Béla maradt Kálmán Gyurival, Sipos Peti – aki eddig Demeter Gyuri oldalán a B52 Sisters háttérvokalistája volt – előlépett harmadik főszereplővé, de mielőtt belekezdtek volna Cserháti Zsuzsa örökérvényű slágerébe, az Elfelejtett dalba, egy hajóskapitányi sapkával köszöntötte „főnökét”. Ám nem sokáig maradtak ilyen kevesen, Szűcs Janó (aki ezen az estén igazi Jolly Joker volt) visszatért, vele együtt pedig a Jankai Brothers, Valentin dobon és Szebasztián basszusgitáron csatlakozott apjukhoz. Ahogy Sipi mondta, a TriÁszból HatÁsz Vadász lett. A '70-es, '80-as évek slágereinek blokkját ebben a felállásban folytatták, belecsaptak a keményebb slágerekbe, mindjárt a lemezismertetőmben is kiemelt Katona Klári Pandora's Boxával nyitottak: Mint a filmeken - Vágtass velem mashup.

Aki nem ismerte, csak kapkodta a fejét, hogy „Mi van, mi van?” Egyik pillanatban még a P. Box dala szólt, a következőben már Lárika refrénje harsogott. A Csak a szívemet teszem eléd – a lemezhez hasonlóan – megbolondítva egy kis Bon Józsival, de az elején Sipi még kevert bele egy rövid Darabokra törted a szívemet is, már csak az IHM új paródiája miatt is. Révész-dal egy kis Jumppal, Kérdések és Válaszok, és véget ért egy fejezet. Rövid volt, még elhallgattam volna, de ez a koncert csak arra volt jó, hogy – Kabos Gyula szavaival – „ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit” megmutasson.

Két Hammond még elfért a színpad közepén, háromtól már nem lehetett volna közlekedni. Ezért a Béláét külön csak a Hammond-párbajra tolták be középre. Bejött Zeffer Andris és az öreg tanítómester, Papp Gyuszi, s egy háromfős fúvós szekció, akiket Béla nemes egyszerűséggel csak Barba Negra Brassnak nevezett el. Egy hatperces improvizáció vette kezdetét Jimmy Smith The Cat című darabjára, mely majdnem egyidős Bélával. A három Hammond-varázsló körbe-körbe adta a szólót egymás közt. Zefi és Béci is teljes erőből nekifeszült a gyönyörű monstrumoknak, Papp Gyula csak üldögélve verte a billentyűket. Eredetileg Gidófalvy Attilát is meghívták erre az estére, de őt orvosai nem engedték még el az őssejt-transzplantáció után, így Béla a színpadról hívta fel, hogy az ezerfős kórussal elénekeltesse neki kedvenc dalát, a Csaszti Lasztit.

A következő csoportosulás a színpadon a Boxer névre hallgatott, és az eredeti tagok közül ott volt Pálmai Zoli, Zselencz László Zsöci, Jankai Béla és Vikidál Gyula. Papp Gyuszi is bent maradt létszámon felülinek, hogy elmondhassák, harminc év után ezen az estén játszott újra együtt Vikidállal. Ez az Igazság. Mármint ez volt a dal, amit eljátszottak együtt. Barátom kérdezte, hogy „Nem Szűcs Norbi volt a Boxer gitárosa?” Mondtam neki: „Mit kekeckedsz, a Szűcs stimmel!” Hát igen, Szűcs Janó mindenütt ott volt ezen az estén, Jankai Bélán kívül szerintem ő volt legtöbbet a színpadon.

Aztán bejött még egy ős-tag a Boxerbe: Varga Miklós, és a páromról kezdett énekelni. Igen, az Őrült lányt. Majd vendégként színpadra lépett Sipos „Homonyik” Péter, hogy Vikidállal előadják az MHV-slágert, az Üzenet a távolbólt. Varga és Vikidál felváltva kaptak egy-egy dalt, míg végül egy újabb lézershow közepette az Európával Miki megénekeltette a közönséget rendesen. A zöld, a bíbor és a feketére Demeter Gyuri is előrejött, és Kálmán Gyuri is odaállt Vikidál mellé. „Dupla Dinamit” – konferálta fel Jankai. Még egyszer úgysem rúghatják ki érte.

Béla billentyűparkjával szemben megjelent egy másik, és Debreczeni Ferenc ült a dobok mögé. Ha ebből nem jöttünk volna rá, megjelent a kivetítőn egy nagy Omega jel. Benkő Laci is bejött hamarosan, és elkezdte csavargatni a potmétereket, mint a szado-mazóban szokták a női mellbimbókat. Ebből elég hamar felismertük, hogy a Nem tudom a neved következik. Ennek a dalnak még nem hallottam rövid verzióját, most sem volt az. Mindazonáltal az Omega-blokk volt a legrövidebb mind közül. Persze a Jolly Joker, akarom mondani Szűcs Janó most is tiszteletét tette, Mecky magyar hangja pedig Demeter Gyuri volt ezen az estén. És a lézerek újra beindultak, elvégre az Omega lézer nélkül olyan, mint a félkarú óriás.

A vendégzenészi karrierről való rövid megemlékezés után visszajött Janicsák István – már úgy hiányzott, de most legalább nem énekeltetett – és felkonferálta az este utolsó fellépőit. Folytatódott a hátrálás az időben: a Tele van a város intrójára színpadra lépett a Prognózis. Vagyis Vörös István és Klemm Ervin. Mert évek óta már Bélával hármasban csak ők reprezentálják a kultikus zenekart.

Mondjuk Ervin nem sok vizet zavart, ahogy elakkordozgatott ott szélen, de legalább annál több gitárszóló jutott Vörös Pistinek, akinek a koncertjein mindig is ezt keveselltem. Ja, meg ott volt még... Szűcs Janó, ki más? Ő is lenyúlt pár szólót, amikor Pisti letette a hangszerét, hogy átmenjen énekes-frontemberbe. De a csúcs az volt, amikor ketten játszottak egy gitáron: Janó pengetett, míg Pisti fogta a gitárnyakat. Jankai Béci mellett Vörös István jelenlegi billentyűse, Tót Attila is besegített, valamint visszatért a Jankai Brothers ritmusszekció. Persze ez is rövid program volt, Hajsza közben újra jött a Hammond, és amikor kiugráltuk magunkat a Tele van a város szerelemmel őrületére, levezetésként az akusztikus gitáros, tábortüzes Nyári éjszakákra andalodtunk el. Remélem, azért a 35 éves jubileumi koncertet nem tudták le ezzel!

És bár nem volt látványos kivonulás meg visszatapsolás, hanem azonnal elkezdődött a színpad átrendezése, mégiscsak amolyan ráadásnóta volt a 10.000 lépés az Omegától. Amikor a színpad elejére kipakolt négy felsőtamon Ciki elkezdte ütni az ütemet, már mindenkiben ott dúdolt a dallam belül, alig várva, hogy a felszínre törhessen a lézerek villogásával egy ritmusban. Ahogy az ilyen rendezvényeken lenni szokott, mindenki a színpadon, persze most is Demeter „Mecky” vitte a prímet az énekben, bár Béla próbálta rávenni a többieket is az éneklésre, de ennyi félszeg énekest egy rakáson én még nem láttam. Csak a refrén, az volt a biztos pont! Meg a Jankai. Aki örült, nevetett, játszott, ünnepeltette magát, de azt is játékosan, szeretni valóan.

Szép este volt, igazi örömünnep. Egyrészt elhallgattam volna még, másrészről azonban élénken él még bennem a Gary Moore Emlékest négyórás programja, melynek végére igencsak elfáradtunk, és már nem tudtunk örülni a csodáknak sem. Szóval jó volt ez így, közel három órában, mindenből egy keveset, mint a kínáló tálon, aztán aki kedvet kapott valamelyik produkcióhoz, az majd külön-külön megnézheti a teljes műsort. Bár nem hiszem, hogy volt itt olyan ember, aki most ismerkedett volna meg valamelyik zenekarral. Majakovszkij után szabadon: Béla élt, Béla él, Béla élni fog! Reméljük sokáig, hogy még sok ilyen szép estével ajándékozzon meg minket. Mert a legnagyobb ajándékot mi nézők kaptuk ezen a születésnapi koncerten.

B52: Mindentől távol / Néhány perc / Az a dal vagyok én / Csak a szél / Vár egy sziget / Szeresd így / Triász: Elfelejtett dal / Mint a filmeken - Vágtass velem / Csak a szívemet teszem eléd / Sose repülj az angyalokkal / Kérdések / Válaszok / Hammond-párbaj: The Cat / Boxer: Igazság / Őrült lány / Üzenet a távolból / Másnak szól / Tinédzser dal / Európa / A zöld, a bíbor és a fekete  / Omega: Nem tudom a neved / Prognózis: Kőhegyek / Ne kezdd újra kérlek / Szerelem szabadon / Hajsza közben / Tele van a város szerelemmel / Nyári éjszakák /// All-in: 10.000 lépés

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Török Hajni és Mahunka Balázs