50 év bűnbánat mentesen, csúcsra járatott rockkal: The Pretty Things – Vienna Blues Spring, Bécs, Reigen, 2017.04.12.

írta Hard Rock Magazin | 2017.04.24.

Amikor a ’60-as évek elejének-közepének Angliájában a beat zene és a rhythm & blues forradalma megszületett, óriási zenei kínálat kápráztatta el nemcsak a britek, hanem a világ akkor hirtelen megsokasodó zenerajongóinak táborát. Százszámra alakultak a hihetetlenül tehetséges zenekarok és jöttek elő a szólisták. Ugyanakkor a majdnem elfelejtett fekete blues zene feltámasztását valójában a szőke, kékszemű, egyszálbél angol legénykék számlájára kell írnunk. A londoni The Rolling Stones, a Yardbirds, a Manfred Mann, a Downliners Sect, a Zoot Money’ Big Roll Band, a Newcastle-i Animals, a birminghami Spencer Davis Group, valamint az ír Them meghódították a közönséget zsúfolásig telt koncertjeiken, és a slágerlisták vezető helyeit is kibérelték. Nos, ebbe a csoportba illeszkedett bele a szintén londoni The Pretty Things együttes is, melyet 1963-ban alapított a The Rolling Stonesba meghívott – de a posztot el nem fogadó – Dick Taylor gitáros és Phil May énekes-harmonikás, akik jelenleg is zenélő muzsikusok.

Balhés botránybanda voltak, sok angliai városból, sőt Új-Zélandból is kitiltották őket viselkedésük miatt a ’60-as években. Mint a The Rolling Stones pályatársa, vetélytársa, tejtestvére, első két albumuk főként Bo Diddley és Jimmy Reed zenéjén alapuló Chicago blues hagyományait tolmácsolta, majd – mint a kortársak mindegyikénél – az útkeresés következett: ekkor a pszichedelikus zene hatása volt leginkább jellemző munkásságukra. Akkori nevezetes albumuk, az ’S. F. Sorrow’ a britek első rockoperájának jól sikerült kísérlete volt, és hatott mind a kortársakra, mind a szakma kritikusaira, de a közönségre nem eléggé. A ’70-es években a klasszikus rock, a hard-rock volt mindig igényes zenéjük ismertetőjele, de a várva várt átütő világsiker mégis elmaradt, annak ellenére, hogy a kritikusok zenéjükről mindig felsőfokon nyilatkoztak. Napjainkig 12 albumot és 7 koncertválogatást adott ki az 1976-78 közötti szünettől eltekintve végig egyben tartott banda. Mivel a nagy brit R & B zenekarok, avagy szólistáik mindegyikét sikerült mára meghallgatnom, nagy örömömre szolgált, hogy a veterán csapat 2016-ban indult világkörüli „Never Ending Tour” műsorát elcsíphettem Bécsben, ahol minden tavasszal 40 napos blues fesztivált rendeznek az e célra tökéletesen megfelelő Reigen klubban.

Mintegy 4-500 ember, zömében 60 feletti öreg rocker lepte el az Ottakringer-szagú nagytermet (ez volt ott az alap pia), ahol a színpad előtt álló tömeg hamarosan megtelítette a termet. A mi pesti Akváriumunk kisterméhez hasonló nagyságú és hangulatú Reigenben fél 9-re hirdették meg a kezdést, de már pár perccel elmúlt 9 óra, amikor a „fiúk” porondra léptek.

Az ötösfogat hangszerleosztás szerint nem változott: szóló-, kísérő-, basszgitár, ének és dob. A színpad közepén a kimondottan jó bőrben levő, korát meghazudtoló (72 és fél éves!) énekes, Phil May állt mikrofonja mögött, míg jobbján az inkább szerves kémia professzornak, mint blues-rock gitárosnak tűnő 74 esztendős ős-alapító, Dick Taylor, akinek mozgásán igen, zenéjén ellenben nem látszott és hallatszott a kor. May bal oldalán a fiatal, echte rocker kinézetű, csapzott hosszú hajú basszeros, George Woosey, aki 2008 óta zenésztárs, mellette pedig – a színpad jobb szélén – a szintén régi bútordarab, az 1988 óta velük muzsikáló gitáros-harmonikás-vokalista Frank Holland állt már őszülő loboncával. A doboknál Jack Greenwood ült, aki szintén egy évtizede tagja a turnézó csodacsapatnak.

A 2015-ben készült új stúdióalbumukról rögtön az elején lejátszottak egy dalt, mintegy kötelességként letudva azt, hogy a daliás időkre emlékezve, belecsapjanak a lecsóba. Ez sikerült is: második, egyben legsikeresebb kislemezük, a Honey, I Need Your Love mellett a korai szilaj korszakukból még két Bo Diddley-nótát, az Asszony, fogd be a pofádat és a Nagyfőnök címűt nyomták le, alaposan felpezsdítve a hangulatot, hogy aztán a banda elvarázsoltabb énjét mutathassák meg.  A pszichedelikus vonulat a friss The Same Sunnal kezdődött, majd a korai, 1966-ban keletkezett elvont kísérlettel, Alexanderrel folytatódott, hogy elérjünk a ritmus- és dallamváltásai ellenére talán a legszebb Pretty Things-műhöz, a Defecting Grey-hez. Phil minden nehézség nélkül, kitűnően énekelte a nem könnyű dallamot, a kíséret pedig derekasan pótolta a nagyzenekari hangzásokat is. Profi volt az előadás a korban az ezt követő elhíresült konceptlemez, az ’S.F.Sorrow’ dalai, úgy mint az S.F. Sorrow Is Born, a rockosabb hangvételű She Says Good Morning, valamint az I See You esetében is. Változatos dallamvilág, igényes hangszerelés, gondosan előadott háromszólamú vokál tette emlékezetessé a blokkot, kivált a legutóbbiban, ahol a kinkses harmóniavilág ördögi hangszeres improvizációkkal párosult, leginkább a hófehér Gibsonján hibázás nélkül dolgozó Dick mester jóvoltából. Fél generációval fiatalabb barátom is – akinek David Gilmourtól származik első gitárélménye – elismerten csettintett Taylor szólói hallatán. A következő, unplugged-blokkot a Delta-blues mestereinek ajánlották: Dick dobozgitárra cserélt és üvegnyakat húzott kisujjára, Frankie a harmonikát kapta elő, Jack pedig csak a mélydobot használta: így adták elő Phil rekedtes énekével Muddy Waters I Can’t be Satisfied, Robert Johnson Come On In My Kitchen, majd Howlin' Wolf Little Red Rooster című örökzöldjeit.

Dick slide-olásai tanítani valóak voltak, ellenben Frank néhányszor alaposan melléfújt herflijén, ami néha zavaró volt. A jó öreg blues-faterok dalainak hangulatát felidézve elégedetten konstatáltuk, hogy a manapság nem divatos, mérsékelt alkoholfogyasztás az előadók részéről tetten érhető volt, ami a világ legtermészetesebb dolga: egy-egy pohár bor, egy üveg Ottakringer akár be is segíthet. Sokszor a mentes vizet nyakra-főre iszogató rockerek, jazzerek túlzott visszafogottsága mesterkéltnek is tűnhetnek. A garázsrockhoz sör, zsinóros kábelerdők, ütött-kopott erősítők, hangfalak és csizmák dukálnak, úgy mint itt, a londoni bluesmanek koncertjén is. Az akusztikus blokk után ismét az elektromos hangszerek dübörgése következett: a zakatoló ritmusban tolmácsolt dalokat a hard rockos Come See Me követte, majd a legvadabb korai slágerük, a Don’t Bring Me Down. George is belemelegedett, és hamarosan nekünk hátat fordítva a dobos elé állt, hogy egymást biztatva hergeljék egymást, a dögös Pretty Things-es ritmust hozva.

Woosey basszusgitárján egyébként egy mákszemnyi krómot sem láthattunk, sima, négyhúros, lepukkant hangszer volt, talán a szomszéd asztalos vághatta ki a lapját deszkából. A nézőtéren a 40 alatti hölgyek önfeledt táncolásba kezdtek, a 60 feletti öregurak is felálltak az asztalok mellől, és ez így ment végig a következő egyveleg alatt is, melyben a Mona, a Who Do You Love és az I Wish You Would blues-örökzöldek dübörögtek kőkeményen, hangosan és átütően. Az i-re a pontot Greenwood dobszólója tette fel, aki akkorra már félmeztelenre vetkőzött (minek is az etikett). Persze így volt ez a többiekkel is, akik fekete zakót és nyakkendőt viseltek még a műsor első felében, majd szép lassan megszabadultak a feleslegtől. Jack kitűnő, változatos és éppen elég hosszú dobszólója felidézte bennem a ’60-as évekbeli pesti beatklubok hangulatát: nem volt Liversing, Atlas, de még Omega-buli sem egy kiadós dobszóló nélkül.  Az apait- anyait beleadó ritmusfelelőst pedig valószínű, hogy nagy elődje, Viv Prince, a Things 1964-66 közötti ütőse inspirálta, aki annak a lelkes, örömzenélő, de önpusztító dobosgenerációnak tagja volt, melybe John Bonham (Led Zeppelin) vagy Keith Moon (The Who) is tartozott, és akik végül az életükkel fizettek magas fokon izzásukért. Két klasszikus garázsrock slágerük, a vaskos Midnight to Six Man, és a kőkemény szövegű L.S.D zárta a brit beat-rock zenekar bécsi koncertjét. A meglepetés az utóbbi számmal összeragasztott Old Man Going című pszichedelikus nóta volt, ahol Dick vezetésével ismét az érzékekre ható műveletsort hajtották végre a zenekar tagjai, a közönséget teljesen felpörgetve. Taylor nem hiába volt korának egyik legjobb gitárosa, talán Clapton állhatott előtte a rangsorban akkor. A visszataps után legnagyobb slágereik, a Road Runner, majd a Rosalyn hangzott el, hogy a majd 100 perces non-stop produkció után a közönség közé keveredjenek beszélgetni, lemezt, plakátot dedikálni, sörözni.

Akik ott voltunk, megtapasztalhattuk, hogy a Pretty Things zenéje milyen értékes és mennyire szerethető, élvezhető. A zenéjében, külsőségeiben, viselkedésében és attitűdjeiben minden szempontból igazi, eredeti angol rockbanda azt adta, amit vártunk tőle. És ezt nem sokszor kapjuk meg.

Műsor: Turn My Head / Honey, I Need / Mama Keep Your Big Mouth Shut / Big Boss Man / The Same Sun / Alexander / Defecting Grey / S.F. Sorrow Is Born / She Says Good Morning / I See You / I Can’t Be Satisfied / Come On To my Kitchen + Little Red Rooster / You Can’t Judge a Book by The Cover / Come See Me / Don’t Bring Me Down / Medley: Mona + Who Do You Love + I Wish You Would + dobszóló / Midnight To Six Man / L.S. D + Old Man Going. Ráadás: Roadrunner / Rosalyn.

Szerző: Tutus
Fotók: Gróf István