#20: QSP, Robby Krieger, Cream, Coco Montoya, Krokus

Megint összegyűlt öt album, talán nem annyira egy stílusból, mégis van egy dolog, ami összeköti őket: a nosztalgia, a retró. Suzi Quatro, Andy Scott és Don Powell a glam rock évek három sikercsapatát képviselik a mezőnyben, ezúttal egymással összefogva hozzák a kötelezőt. Coco Montoya a John Mayallnál eltöltött évek stílusában zenél tovább, bár ő megpróbálta modernizálni az ősi zenét. A Cream ’Fresh Cream’ albuma – hiszed vagy nem – 50 éves, és még mindig hoz friss hajtásokat. Robby Krieger közreműködéseit feldolgozás albumokon a kiadó gyűjtötte egy csokorba, a Krokus pedig maga válogatott össze pár klasszikust, amit a saját képére gyúrt.

Idén jön hozzánk Suzi Quatro, Bobby Kimball, Chris Norman – és a Smokie is tőle függetlenül –, szóval úgy látszik, a retró évét írjuk. Ha van kedved, éld át velünk ezt a hangulatot 5 perc erejéig!

Három régi arc összejött, és ugyan biztos volt ebben az összeborulásban nosztalgia, azért felvettek egy új albumot. Együtt sosem játszottak, de a hetvenes évek elején hasonló zenei közegben mozogtak. Suzy Quatro és Andy Scott különösen, hiszen Suzy és Andy bandája, a Sweet is a Chinn-Chapman szerzőpáros égisze alatt kezdték el sikerszériájukat. Don Powell csapata, a Slade nem szorult a két ausztrál slágergyáros segítségére, hiszen Noddy Holder és Jimmy Lea szinte a kezdetektől ismerte a dalírás csízióját.

Nem okoz az album meglepetést, azt halljuk, amit a három tag saját zenei világából megismertünk: húzós rock and rollok, és slágergyanús szerzemények váltogatják egymást, úgy, mint a régi szép időkben. Az album fele feldolgozás (eredetileg nem is volt szó saját nótákról), így a Nashville Teens által sikerre vitt Tobacco Road és Bob Dylan örökzöld balladája, a Just Like Woman is új értelmezést kapott. Nemcsak Suzy Quatro, Andy Scott is énekel pár dalban, ezek viszik a progresszívebb vonalat.

Mindhárom előadó repertoárjába belefértek a lágyabb popdalok is, nem hagyták ki ezt a vonalat sem, bár nekem, mint rockrajongónak, nem mondanak sokat az ilyenek. Annak idején például Suzy Quatro a Smokie-vezérrel, Chris Normannel elénekelt gabalyodós nótája, a Stumblin’ In, vagy a Sweet  Poppa Joe-ja sem tartozott a kedvenceim közé, és a Slade életművéből nekem nem hiányozna a My Oh My.

A hangzás jó, erőteljes, pokoli erővel szól minden hangszer. Elsőre nem rossz a három veterán közös alkotása, ám érzésem szerint kevesebb jobb lett volna. Felesleges egy csomó semmit mondó, popos, vagy éppen balladának szánt szerzemény, helyesebb lett volna, ha a rock and roll ritmusok még nagyobb súlyt képviselnek. Ettől függetlenül hallgatható, szerethető album, bár új rajongókat nem fognak velük szerezni.

Bár a Doorst száz százalékig Jim Morrisonnal azonosítják, Robby Krieger semmihez sem hasonlítható gitárjátéka nélkül nem vált volna a banda azzá, amivé lett. Éppen ezért érdekes, hogy a zenekar feloszlása után nem tudott olyan sikereket elérni, melyek igazán megillették volna, noha muzsikusként máig aktív.

Ezen az albumon nagyrészt már ismert felvételeket hallunk, szinte teljes egészében más előadók újragondolt szerzeményeit: Pink Floyd-, Supertramp- és Beatles-feldolgozásokat, melyek jórészt különböző tribute albumokon láttak napvilágot. Éppen ezért Krieger társai sem akárkik: Geoff Downes, a néhai John Wetton, Tommy Shaw, Billy Sherwood, Tony Kaye kollaboráltak vele a stúdióban. Egy felvétel erejéig itt van Nik Turner, aki egykoron a Hawkwind oszlopos tagja volt, egy másik dalban pedig a ’Star Trek’-ből  maga Kirk kapitány, azaz William Shatner szólal meg.

Nem ezt a zenét szoktuk meg Robby Kriegertől, de a jelek szerint jól érzi magát a progresszív rock keretein belül is. Még akkor is ezt állítom, ha idegen tollakkal ékeskedik. Ez a lemez szerkesztett, mégis átfogó és meggyőző képet ad a gitáros egy olyan oldaláról, amit kevésbé ismerünk. Egy dolgot viszont nem értek: mi a búbánatnak kellett odaragasztani a végére a Doors által is előadott Willie Dixon bluest, a Back Door Mant. Egyrészt nem illik ebbe a stílusba, másrészt a felvétel minősége rettenetes, nem biztos, hogy ezzel gazdagabb lett a rock története.

Íme, egy olyan válogatás, mely még egy színnel gyarapítja Robby Krieger sokoldalú tehetségét, egy korszakos gitárosét, aki több figyelmet érdemelt volna.

Decemberben volt a kultikus trió debütáló albumának az ötvenéves jubileuma, de ezt a fél évszázadot természetesen a zenekar megalakulásának évfordulójaként is emlegetik manapság. Bőséges, négylemezes verzióban adták ki az albumot, így meghallgathatjuk a brit sztereó és mono változatokat, (sokan az ilyen felvételeket tartják autentikusnak ebből a korból) az amerikai kiadást, valamint különböző országokban kiadott kislemezeket EP-ket, eltérő keverésekben, szóval, ínyenceknek és a keménymaghoz tartozó rajongóknak hallani kell ezt a változatot (is).

Ezen a bemutatkozó lemezen jobban tetten érhetők a hatvanas évek lágy, fülbemászó beatslágerei, (Dreaming) és a progresszív zenei vonal keveredése, mint a későbbieken, ahol már egyértelmű volt az irány. A hatvanas évtized vége felé a zenekarok még megengedhették maguknak, hogy stúdióalbumra dobszólót tegyenek, (Toad) ekkor a közönség még vevő volt ilyen elképzelésekre.

Érdekes, hogy az egyik legnagyobb slágerük, az I Feel Free kislemezen jelent meg, csak az amerikai kiadásra került rá, ott viszont kezdő pozícióból hallgathatták a rajongók. Igaz, ezért beáldozták az egyik legnagyobb bluesfelvételüket, Willie Dixon Spoonfulját, így ott ez szorult a single kiadásra.

Természetesen nem lenne box set kiadás, ha nem hallhatnánk egyes dalok kezdeményeit, természetesen eddig nem ismert formában, akár több verzióban, sőt Eric Clapton hangját is fülelhetjük egy korabeli interjúban.

Mostanában mégis szomorú dolgokat hallunk az egykori trió tagjai felől: Jack Bruce lassan három éve nincs köztünk, Ginger Baker súlyos szívműtéten esett ált, Eric Claptont nemrég tolószékben vették filmre Los Angelesben. De még ezek a tragédiák sem tudják elhomályosítani jelentőségüket és hatásukat a rockzenére.

Coco Montoyára akkor figyelt fel a világ isten igazából, amikor bekerült John Mayall Bluesbreakersébe, és Walter Trouttal eszméletlen duettet alkottak. Hallgassátok meg a banda szegedi koncertjének lemezfelvételét, aminek hangminősége finoman szólva is „kurvasz@r”, de amit ott ketten művelnek, valami észbontó. Montoya azóta is jelen van a palettán. Miután elhagyta John Mayall berkeit, szólókarrierjét egyengeti (1993 óta).

Új albuma is vérbeli blues, de nem annyira ortodox. Félreértés ne essék, gitárjátéka végig uralja a tizenegy dalt, de enged más műfajok csábításának is. Dallamosabban adja elő a műfajt, nem annyira tér vissza a gyökerekhez, néhol feltűnnek a funk elemei is. A ritmusszekció végig nagyon feszes, női vokalisták is segítik az ének részeket. Montoya maga is kiváló énekes, nem motyog, nem smirgli-hangú, egyes helyeken kiemelkedőt produkál hangszálaival is a gitárjáték mellett. Végig érezhető egyik nagy példaképe, a néhai Albert Collins légies, ám semmivel sem összetéveszthető gitárjátéka. Talán egy dal, a Devil Don’t Know sikerült igazán ősi stílusban, de ez sem lóg ki a termésből.

Ha össze akarom hasonlítani egykori társával, Walter Trouttal, azt mondom, Coco Montoya populárisabban, könnyedebb úton képviseli a műfajt. Teszem ezt úgy, hogy semmit nem akarok levonni kiváló teljesítménye értékéből, sőt, énekben kifejezetten jobb, mint Walter, akinek magam is elfogult rajongója vagyok.

Bár még csak az év harmada telt el, már most ki merem jelenteni, 2017 kiemelkedő bluesalbuma megjelent.

Nem tudom, kellett-e ez a feldolgozáslemez, illetve, hogy kinek kellett inkább. A rajongóknak vagy a zenészeknek? Én azt gondolom, inkább az utóbbi. A Krokus már rengeteg mindent letett a svájci rockzene asztalára, ezt nem kellett volna. Egy olyan csapat, melynek a legismertebb „slágerei” között olyan feldolgozások vannak, mint az American Woman vagy a Stayed Awake All Night, a Sweet Ballroom Blitzéről vagy a legutóbbi lemez zseniális Tommy Heart-duettjéről, a Helpről nem is beszélve, csinált egy olyan feldolgozáslemezt, amelynek semmi értelme. Remek dalokat válogattak össze, csak éppen nincs bennük semmi plusz, ami miatt szeretni lehet egy feldolgozást. Hiányzik az a szikra, ami hozzátesz egy feldolgozáshoz valamit, amivel több az eredetinél. Amikor lemezenként egyet-egyet elsütöttek, akkor azt éreztem, hogy milyen jó is ez a dal a Krokus stílusában. De most, hogy nekiültek egy nagylemeznyi válogatásnak, valahogy egysíkúnak tűnik az egész. Három gitárral sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből.

Újfent igazolva látom azt a tételemet, hogy akkor csinál egy csapat feldolgozáslemezt, ha elfogytak a saját ötleteik. A 2010-es visszatérő lemezük, és a tényleg nagyszerű 2013-as 'Dirty Dynamite' után négy évvel mindössze erre futotta.

Ráadásul még ezt sem tudták megtölteni 100%-ig új tartalommal, a Born To Be Wildot már egyszer megcsinálták a 'Hoodoo'-ra (egyébként az a lemez egyik legjobbja), a Backseat Rock N' Roll meg... Jópofa, hogy a végén magukat is feldolgozzák, egy apró követ elhelyezve a nagy sziklák közé, de azért ez a dal nincs egy súlycsoportban a Whole Lotta Love-val vagy a Jumpin' Jack Flash-sel. (Ha már erre vetemedtek, inkább a Heatstrokest vagy a Tokyo Nightsot ajánlottam volna, ha megkérdeznek.) A dal végén úgynevezett „hidden track”-ként, rejtett nótaként van még egy Baby Please Don’t Go demó, de azt már az AC/DC is csak feldolgozta, ez lett volna a feldolgozás feldolgozása. Mégis sajnálom, hogy a legnagyobb Bon Scott-imitátor pont ezt a dalt hagyta le a feldolgozáslemezéről.

Talán Magyarország egyik legnagyobb Krokus-rajongója vagyok, ott a teljes diszkográfia a polcomon, és a Heatstrokesszal vagy a Midnite Maniac-kal ma is extázisba tudnak kergetni, de ez a lemez csalódás volt. Egy sorlemez mellé bónuszként? Igen, jöhet! Önállóan nem hoz lázba.