11-ig „Csillag”-os 5-ös volt: Gary Moore Emlékest – A38 Hajó, 2017.04.03.

Hatodik éve emlékezünk közösen Gary Moore-ra április első napjaiban, hatodik éve vagyok nemhivatalos krónikása ennek a rendezvénynek. A nemzetközi rajongói klub vezetője a magyar Csillag Zoltán, aki minden évben kitett magáért, hogy ne fulladjon unalomba, ne süllyedjen apátiába, ne váljon kötelező programmá az esemény. Idén minden eddiginél több meghívott fogadta el invitálását, és a segítségükkel minden előzőnél hosszabb programot sikerült összeállítani, de a korábbi lelkendezéseim után idén először azt mondom: A kevesebb több lett volna! De a nyolctól éjfélig tartó monstre zenei est 11-ig „Csillag”-os 5-ös volt!

Idén dupla megemlékezéssel kezdődött az este, mert a tavaly elhunyt Greg Lake szelleme is ott lebegett felettünk, amikor a Fanfare For The Common Man - Nuclear Attack kettőssel nyitották az estét pontban nyolc órakor. Ez volt az 1981-es londoni koncert nyitánya a Hammersmith Odeonban is, azon a turnén, ahol Greg Lake első szólólemezét mutatták be az albumon is közreműködő Gary Moore segítségével. A rockos háttércsapatot Szebelédi Zsolt és Tarnai Dani, a P. Mobil erős ritmusszekciója és Várfi István billentyűs adta, utóbbi egészen beleélte magát Keith Emerson szerepébe, ám a Nuclear Attack jellegzetes szintidallamát sajnos alig hallottuk. (Itt jegyzem meg zárójelben, hogy Tarnai Daninak egész emberi külseje lett, mióta levetette henteskötényét.) A gitártémákat Gary testvére, Cliff Moore és Somogyi Remig vezette elő. Remig, aki szinte a szemünk előtt nőtt fel és lett évről évre egyre népszerűbb, tavaly Henrik Freischladerrel folytatott gitárpárbajával kápráztatott el, most megmutatta, hogy a rockdalok is jól szólnak a kezében.

Amíg a korábbi években gyakran Kiss Zoli előadásában hallhattuk Gary dalait, most egy másik Iron Maiden tribute zenekar énekese, Jósa Tamás (The Iron Inside) segített a számok színpadra állításában. Egyszer már el kéne hívni Bruce Dickinsont is, kíváncsi lennék, az ő hangjával hogy süvít a Nuclear Attack. A viccet félretéve, elsőre fura volt Jósa Tamás hangját betársítani a dalokhoz, de kb. 2 perc után már teljesen természetesen idomult a fülem a párosításhoz. A Hiroshimával folytatták, mely a sanyarú sorsú 'Dirty Fingers' album nyitódala volt. Ezt a lemezét Gary 1981-ben vette fel, és ezen szerepelt a Nuclear Attack is, de csak a '82-es 'Corridors of Power' és a '83-as 'Victims Of The Future' sikerei után adták ki, ezért lett a Nuclear Attack „Greg Lake-nóta” 1981-ben.

Gary Moore korai hard rock éveinek bemutatása két feldolgozással folytatódott: a Yardbirds-sláger, a Shapes Of Things és az Animals által sikerre vitt Don't Let Me Be Misunderstood következett. Utóbbit Gary lánya, a tavaly már bemutatkozott Lily Rendle-Moore énekelte, ami azért is volt különlegesség, mert a dal eredetileg Nina Simone jazz-énekesnőé volt, és Lily előadása inkább erre emlékeztetett, miközben a háttérmuzsika a Gary Moore-féle rockos verzió volt.

Az ifjú hölgy hatalmas ördögvillával búcsúzott a közönség ovációja közepette, a színpadon pedig megjelent Ben Granfelt, akinek két hónappal ezelőtt egy teljes programját is végigtombolhattam. Ben gitárja némi ellenkezés után megadta magát a technikusok szakértelmének, és megszólalhatott a Cold Hearted, melyben a sorvégi kis színeseken kívül Bentől egy nagy szólót is kaptunk, amire Cliffnek is volt egy válasza és kialakult egy gitárpárbaj a Les Paul és a Stratocaster között.

A következő dal egy újabb feldolgozás volt, ezúttal a Free klasszikusa került terítékre. A Wishing Wellt azonban egy újabb vendég, Ben Granfelt felesége, Jasmine Wynants-Granfelt – aki maga is profi rockénekesnő, nem segítő családtagként ugrott be a bizniszbe – énekelte. Ám a java még hátra volt! Mindenki kiment, csak a Granfelt család maradt a színpadon, s az este egyik csúcspontját tették le az asztalra: a Wild Frontier akusztikus feldolgozását egy szál gitárral. Jasmine azzal viccelődött, hogy meg van fázva, ezért egy cigivel és egy whiskey-vel alapozott a dalhoz. Nos, így készül egy „Füstös kocsma blues” verzió egy Gary Moore-dalból. Az ilyen produkciókért érdemes eljönni minden évben az Emlékestre!

Szebelédi Zsolt és Tarnai Dani visszatért, hogy a Ben szólókoncertjén is látott power trió felállással nyomják el Ben új lemezének slágerét, a Wayward Childot, illetve a Gary Moore emlékére írt GMT (Gary Moore Time) című instrumentális gyöngyszemet. El is röppent az egy óra, és szomorúan vettem tudomásul, hogy nem lesz folytatás, de a Granfelt-blokk mindenképpen feltette a koronát az első részre.

Fanfare For The Common Man / Nuclear Attack / Hiroshima / Shapes Of Things / Don't Let Me Be Misunderstood / Cold Hearted / Wishing Well / Wild Frontier / Wayward Child / GMT (Gary Moore Time)

Kb. tíz perc szünet után folytatódott a műsor, mivel mindenki ugyanazon a dobcuccon játszott, nem kellett nagy átszerelésekkel húzni az egyébként is hosszú programot. A második részt teljes egészében egy Magyarországon most először bemutatkozó gitárosnak, Pat McManusnak szentelték, aki már az első dalával meglepett mindenkit. A szólólemezén záró nótaként szereplő lassú instrumentálissal, az Iona Sunsettel kezdett, ami már önmagában merész vállalkozás, de nem lehetett nem észrevenni a párhuzamot Gary Moore Sunset című dalával, egy csipetnyi volt benne még a The Lonerből is. A folytatásban egy Stevie Ray Vaughan stílusú saját szerzeményen keresztül megmutatta, hogy a kisujjában van Steve Morse potizása, de Eddie Van Halen stílusában is jó helyen tapogatózik.

A 10 nappal ezelőtti King King után újra itt volt egy King, a Muddy Waters-féle King Bee. És ha már ott azt ecseteltem, mennyivel jobban tetszett nekem az előzenekar rock dobosa, mint Wayne Proctor blues dobolása, itt meg kell említenem a nemcsak fizimiskájában, de játékstílusában is Chris Slade-re emlékeztető Paul Faloont, aki a blues-örökzöldet is olyan vehemenciával tolta végig, amit igazán ritkán hallani ennél a műfajnál. Egykori zenekarát, a testvéreivel alakított Mama's Boyst első lemezük slágerével, a Runaway Dreamsszel idézte meg McManus, melyet most újkori imidzsének megfelelően inkább blues-rockosan adott elő, majd a dal egy idő után átcsapott a Fiddle Tracks című új szerzeményébe, melyben végre előkapta elektromos hegedűjét, és Mága Zoltánt megszégyenítő virgákat mutatott be mosolyogva, miközben olyan ír talpalávalót húzott rajta, hogy elképzeltem, amint Michael Flatley ropja rá a színpad másik végében.

Már ekkor hatalmas sikere volt a közönségnél, pedig még csak most jött a java! Az Out In The Fields a 'Run For Cover' album nagy slágere volt, ennek előadása már igazi össznépi éneklésbe torkollott, a dal végén pedig végre szóban is köszöntötte a magyar közönséget a gitáros, elmondva, hogy először jár Budapesten, de nagyon tetszik neki a város. Felelevenítette, hogy azért oly kedves neki ez a dal, mert Gary éppen a 'Run For Cover' turnéjára hívta meg őt és a Mama's Boyst előzenekarként. Ezután eljátszotta a Belfast Boy című dalát, melyet ír kollégájának emlékére írt, s mely jellegzetes nemzeti motívumaival erősen emlékeztet a Black Rose-ra, sőt még a Johnny Boy dallamait is sikerült belecsempészni a szólóba. Marty McDermott basszusgitáros vokáljaival is segítette a produkciót, sőt, néha igen különleges futamokat varázsolt a zene alá, ebben a hármasfogatban mégis eltörpült a másik két szereplő mellett.

A The Messiah Will Come Againt Pat elcsente Henrik elől, akinek a megjelenés előtti bemutatón jól mutatott volna a lemezen is szereplő dal, de Pat kifejezetten kérte, hogy ő szeretné eljátszani. És nem okozott csalódást. Kíséretének kiegészítőjeként viszont színpadra lépett Vic Martin, aki 1999 és 2008 között számos turnén és lemezen volt Gary Moore billentyűse, s aki Henrik lemezére is feljátszotta a dalt, így gyakorlatilag készült is az élő megszólaltatására. Pat pedig szokásos fülig érő mosolyával játszotta el a dalt, az jutott eszembe, hogy egy ilyen „Professor”-tól bármikor szívesen tanulnék! Chris Slade – akarom mondani, Paul Faloon – pedig az erős ütések és a finom cintányér-legyintések közti váltásokat olyan eleganciával oldotta meg, hogy az is tanítanivaló volt.

A Don't Believe A Word előadásához bejöttek azok, akik már a korábbi években is remekül elszórakoztattak minket ezzel a dallal: Harrisen Larner-Main és Cliff Moore egészítette ki az ír gitáros trióját, előbbi elsősorban énekével, utóbbi természetesen gitárjátékával színesítette a produkciót. A dal természetesen eladta magát, mint mindig, a Gary által utólag készített lassú verzióval indítva, majd az eredeti tempóban visszatérve, de igazából a záró Black Rose volt az, ami feltette az i-re a pontot, még akkor is, ha csalódásomra ezúttal elmaradt a hegedűs intró. Cliff régóta szerette volna eljátszani ezt a dalt, most végre talált hozzá játszótársat. Nem is akármilyet. Megint eltelt egy óra, véget ért egy fejezet, és ugyanazt éreztem, mint az első rész végén, hogy még elhallgattam volna egy darabig.

Iona Sunset / Got The Right / I'm A King Bee / Runaway Dreams / Fiddle Tracks / Out In The Fields / Belfast Boy / The Messiah Will Come Again / Don't Believe A Word / Black Rose

Újabb 10-15 perc után a VoluMen zenekar lépett a deszkákra és egy saját dalával hangolta rá a közönséget az elkövetkező blues műsorra. Ráadásul egy háromtagú fúvós szekcióval (Martinkovics Róbert - szaxofon, Tihanyi Ádám - trombita, Tóth Ádám - harsona) is kiegészültek, ami olyan feelinget adott a további műsornak, mintha a kilencvenes évek első felébe repültünk volna vissza az időben, amikor még Gary Moore is egy fúvósokkal felturbózott felállással turnézott. Amikor megjelent Vámos Zsolt, a közönség egy óriási tapssal megelőlegezte a bizalmat a Run For Power gitárosának, aki ugyan kicsit háttérbe volt szorítva a Walking By Myself alatt a VoluMen gitárosával szemben, de aztán jött az a pillanat, amire egyöntetű véleményként mondta mindenki, akivel beszéltem, hogy Zsolti ellopta a show-t Henriktől a harmadik részben.

A Separate Waysnek van egy kultikus verziója, amit Gary Moore egy 1992-es kis klubkoncerten játszott: egy hosszú intróval kezdte a dalt. Ez a bevezető tetszett meg Henrik Freischladernek annyira, hogy megkérte Vámos Zsoltot, játssza fel az ő szólólemezére. Most Zsolt élőben is előadhatta ezt a – szinte önálló darabként funkcionáló – Intrót, mely a fantasztikus gitárjátékon felül a kapcsolók és beállítások számtalan lehetőségével is játszó, különleges hatásokat felvonultató darab. Ezt csak egy olyan művész tudja előadni, aki nemcsak azt tanulta meg, hogyan fusson a keze a gitárnyakon, de kívülről-belülről ismeri a hangszerét, annak minden lehetséges megszólalási formáját, és bizony ezt látva-hallva egyként fogott padlót a 400 fős közönség álla. Az már csak hab volt a tortán, hogy utána magát a dalt, a Separate Wayst is eljátszották, Sándor Éva és Kovács Rita vokáljával kiegészülve most már egy kisebb big band volt a színpadon. Schweighardt Tamás pedig igazi blues énekesként hajlítgatta / csavargatta a dallamot, jó volt hallgatni.

A Cold Day In Hellre megérkezett Henrik Freischlader is, aki maga is egy csoda, és szintén ovációval köszöntötte az őt már jól ismerő magyar publikum. Ez a dal motiválta a német gitárost még gyerekként, hogy a dobról átnyergeljen a gitárra, és elképzelni se tudom, mekkora boldogság lehetett neki végre a Gary Moore által megálmodott fúvós- és vokál szekcióval eljátszani a dalt. Az én boldogságomat viszont megzavarta az az ismeretlen tettes által elkövetett rágókiköpés, melybe sikerült belelépnem, így a ritmust folytonos fáziskéséssel ütötte a lábam. Ezután Tamás, a VoluMen énekese kiment, teljesen átadva a terepet Henriknek, aki a Since I Met You Babyt már maga énekelte. Én meg elgondolkodtam, hogy mennyi arca van a bluesnak? Ott a mindig mosolygós hangulatfelelős (Pat McManus), a faarcú zseni (Vámos Zsolt) és a szenvedő bluesgitáros (Henrik Freischlader), aki minden egyes nyújtásába belegrimaszol. Mégis mindhárom imádnivaló! Ekkor történt az a váratlan esemény, hogy Henriknek leszakadt a gitárpántja, de nem zavartatta magát, könyöke alá szorítva a hangszert folytatta a szólót, mintha mi sem történt volna, miközben egy technikus – még mindig a szóló közben – visszatekerte a kiesett csavart. Utána még volt lélekjelenléte Henriknek egy kis közönségénekeltetéshez is. Na ilyet se lát minden nap az ember! Bár mondjuk éppen Henrik DVD-jén éltem át hasonlót, amikor az elszakadt E-húrról mintha tudomást se vett volna, úgy játszotta tovább az egyik dalt a 'Still Frame Replay' turnén.

A Too Tired alatt már megint újabb gitárost köszönthettünk Ben Poole személyében. A fiatal brit méltó partnere volt Henriknek gitározásban, és ezt ki is használták. Csak a hangja! Ez a suttogós énekstílus kb. olyan, mint amikor Zoltán Erika elrebegi, hogy Szerelemre születtem. Azt mondják, vannak suttogók, akik meg tudják szelidíteni a vadlovakat. Jelentem: ez a vad blues zenénél nem működik! Szerencsére a gitárjátékában nem találtam kivetnivalót, Henrikkel egy hatalmas gitárpárbajt lenyomtak, míg az első blokkban a rockszíntéren a Les Paul a Stratocasterrel párbajozott, most Henrik Les Pauljának Ben Telecastere volt az ellenfele. És Henrik pántja megint leszakadt! A gitárpárbaj közepén. Most sem zavartatta magát, térdre ereszkedett és combján megtámasztva folytatta a szólót, Ben Poole pedig letérdelt mellé és imígyen felelgetett a hangszerével. Elismerésem mindkét gitárosnak! Még a VoluMen zenészei is szájtátva nézték az elképesztő produkciót, a dobos felállt a szerelése mögül, hogy jobban lássa, mi történik.

És itt volt az a pillanat, amikor számomra valami megtört. Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni. Ők nem tették. Még egy dal, még egy gitárpárbaj, és még egy, ez már ráadásul nem is ismerős, Ben Poole saját szerzeménye, melyet Gary emlékének dedikált, és sikerült 15 percesre elnyújtaniuk az improvizációs résszel. Lehet, hogy a koncert első felében élveztem volna ezt a sziporkázó hangkavalkádot, de akkor és ott már sok volt nekem. Kedvenc feleségem is elpilledve súgta már a fülembe: „Water!” Mire én a hangzavarban visszasúgtam: „Gábor vagyok, nem Walter!” Aztán kurtán-furcsán vége lett a szólózásnak, Ben Poole kiment, mielőtt megtapsolhattuk volna, Henrik kicsit lassabban követte, aztán elkezdték szétszedni a dobot és a közönség elindult haza.

Nem tudom, mi történt, Henrik ráadásban érkező dobosa, Moritz Meinschäfer hisztizett be, hogy neki nem jó, ami az előző három és fél órában szereplő három dobosnak megfelelt, vagy a VoluMen dobosa akart már hazamenni, mindenesetre ez a kellemetlen affér azt eredményezte, hogy a nézők egyharmada elment, mire sikerült a szervezőknek tisztázni a félreértést, hogy még nincs vége a koncertnek. Jó lett volna most egy olyan dal, ami feldobja a nyomott hangulatot. De nem jött. Még nem. Gary lánya, Lily tért vissza, hogy elénekelje a 'Bad For You Baby' albumról apja zseniális Blood Sweat & Tears-átiratát, az I Love You More Than You'll Ever Know-t. A lány a tavalyi bizonytalanságok óta nagyon sokat fejlődött, mutatta ezt az első blokkban előadott jazz-újraértelmezése is, és most is óriásit énekelt. Nem az ő hibája volt, hogy nem ütött akkorát, mint amit megérdemelt volna. Ha a blues-blokk közepén hangzik el két gitárpárbaj között, akkor meg lett volna az ováció.

A ráadásban nemcsak a Henrik lemezén szereplő dobos került a VoluMen zenésze helyére, hanem a már a középső blokkban bemutatkozott Vic Martin billentyűs, és a másik öreg róka, a szintén 10 éven át Gary Moore-ral együtt zenélő Pete Rees basszusgitáros is felbukkant. Az ő együttes jelenlétük garantálta a dalok valóban autentikus megszólalását, és igazán megtisztelő volt, hogy a legelső Emlékkoncert után most újra eljöttek hozzánk. Lily távozása után újra jött Harrisen, és az ő előadásában az utolsó turnén bemutatott új dal, a Where Are You Now már igazán nagyot durrant. Visszatért az élet a közönségbe. Beindult az együtt éneklés, és ha most egy The Blues Is Alrighttal befejezték volna a programot, akkor még helyrehozható lett volna az okozott kár. De visszatért Ben Poole, és a Where Did We Go Wrong suttogós verziója megint lelombozta a kedélyeket. Hogy hol rontottuk el? A dalban feltett kérdésre a válaszom az, hogy túl hosszú volt a műsor, túl sok a lassú itt a végén egymás után és nem működött ez a dal Ben hangján. Amikor viszont jött végre a The Blues Is Alright, legalább azt pozitívumként értékelhettük, hogy nem hívták színpadra az összes zenészt, mert az előző években átláthatatlan káosszá vált a programot záró „All-In”.

Mit is mondhatnék zárásként? Az éjfélkor véget ért monstre műsor végén – hat év után először – nem volt felhőtlen az örömöm. De ettől függetlenül azt mondom, hiba lett volna kihagyni. Olyan pillanatoknak lehettünk tanúi, melyek megismételhetetlenek és örök élményként raktározódnak el. Henrik Freischlader ezúttal haloványabb volt, túlságosan is átadta a terepet Ben Poole-nak, bár a bűvészmutatványa a kétszer is leszakadt gitárpánttal felejthetetlen emlékeket hagyott. Vámos Zsolt viszont vitathatatlanul ellopta kettejük elöl a show-t. Vitázni legfeljebb azon lehet, hogy csak a harmadik blokknak volt a legjobbja vagy talán az egész estének. Mert Somogyi Remig rockgitározása is új színfoltként jelent meg az Emlékestek palettáján, a Granfelt házaspár „Füstös kocsma blues”-a is a nagy pillantok közé tartozott, a folyton mosolygó Pat McManust pedig egyenesen nem lehetett nem imádni. A hosszúra nyúlt program örökérvényű tanulsága pedig az, hogy a kevesebb néha több! Négy órán keresztül nagyon nehéz fenntartani a közönség figyelmét, és ha a legkisebb hiba csúszik a gépezetbe, egy pillanat alatt oda a szarka farka.

Selfies, Tweets And Hashtags / Walking By Myself / Intro - Separate Ways / Cold Day In Hell / Since I Met You Baby / Too Tired / Oh Pretty Woman / Time Might Never Come /// I Love You More Than You'll Ever Know / Where Are You Now? / Where Did We Go Wrong? / The Blues Is Alright

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Mahunka Balázs, Császár Márta
További képek ITT