A Duracell-nyuszi a fasorban sincs ezekhez képest!: Battle Beast, Majesty, Gyze – Barba Negra Music Club, 2017.04.05.

írta savafan | 2017.04.10.

Napközben egy másik rendezvényen teljesen véletlenül az egyik barátommal a japán Loudness mostani munkásságáról és a közelgő európai koncertjeikről beszélgettünk, akkor még nem tudatosult bennem, hogy este életem első japán zenekarát fogom látni a Battle Beast jól megkoreografált műsora előtt.

Róluk előzetesen semmit nem tudtam, nekem a japán metalt elsősorban a Loudness jelenti. Persze van pár olyan banda, akiknek a neve ismerős, illetve az Animetal az a csapat, akiket nagyon szeretek, de azt javarészt olyan amerikai zenészek alkotják, akik otthon vannak a japán témákban. Az este első fellépője, a Gyze ettől a japán vonaltól elég messzire került, egészen Európa északi csücskéig, rájuk nyugodtan mondhatjuk, hogy ők a japán Children of Bodom. Persze azért egy kis ázsiai fűszerrel, de nagyrészt a finnek muzsikája elevenedett meg előttem, az erős billentyű kivételével.

Az ázsiaiakra mondják, hogy kortalanok, úgyhogy nem tudnám megmondani, hogy a tagok mennyire voltak fiatalok, de kinézetre nagyon, így pont nekik fekvő ez a fajta muzsika, ezen nőhettek fel. Ryoji hörgése tökéletesen megfelelt a stílus követelményeinek, de maradt energiája a tiszta énekre is. Mellette nagyon ízes, klasszikus szólókat pengetett, kifejezetten tetszett, amit csinált, látszott, hogy már a vérében van, miként lehet ezt eladni a közönségnek.

Igen gyorsan megtalálták a közös hangot a közönséggel, a számvégi tapsok teljesen megérdemeltek voltak. A basszeros, Aruta „Zorrósra” festett arccal, hanyag stílusban pengette le a bulit, a vokálozásokba természetesen beszállt, de nála érezhető volt, hogy hangja nem annyira képzett, mint társáé. A fiatalos hév itt sem hiányzott, talán több mozgás belefért volna, nem volt annyira mikrofonhoz kötve. A színpad elején lévő dobogót amúgy mindketten előszeretettel használták, látszott rajtuk, hogy nem első turnés bandáról van szó, mivel belakták a színpadot. A rövidre szabott program felét a fotósárokban töltöttem, onnan nem mondanék véleményt, hogy milyen volt a megszólalás, de onnan egész korrektül szóltak. Engem megleptek, tetszett, amit láttam-hallottam tőlük, kellemes felvezető volt a nagyobb létszámú bandák elé.

Setlist: Pirates of Upas / Perryi Rain Dragon / The Bloodthirsty Prince / Mayoi / Desire / Northern Hell Song

A Manowar-klón németeket volt szerencsém már többször is látni, ráadásul nem olyan rég a Dürerben léptek fel headlinerként. Akkor még a friss lemez előtt voltak, most viszont telepakolták a programot a ’Rebels’ dalaival, a koncert felét ezek tették ki. Sajnos nekem ez az új lemez annyira nem jött be, az viszont számomra pozitív meglepetés volt, hogy mennyire próbálnak eltávolodni a példaképüktől. Ezen a koncerten végre nem éreztem azt, hogy egy lebutított Manowar-bulit kapunk.

Persze bizonyos dolgok azért még megmaradtak. Az már az előző koncerten is látszott, hogy mozgékony bandáról beszélünk, csak akkor a kis helyen nem tudták kiélni magukat. Most adott volt a tér, ki is használták, szinte egy perc nyugtuk sem volt. Egymás után jöttek az együtt éneklős, ökölrázós tételek, a közönség többször is „Majesty! Majesty” skandálásba kezdett, ez láthatóan jól esett a zenekarnak, végigvigyorogták az egész bulit.

Ami semmit nem változott, az a főnök, Tarek Maghary énekstílusa és mozgása. Természetesen nem rendelkezik olyan kvalitásokkal, mint Eric Adams, de a tőle telhető maximumot kihozta a buliból, hatalmas lendülettel és hévvel vetette bele magát az estébe, aminek köszönhetően egy lendületes, mozgalmas koncertet láttunk. Persze vannak bizonyos dolgok, amiket már nagyon megtanultak a srácok, profin tudják, hogy adják el a show-t: a pózok, a mozgások, a közönség felé történő gesztusok, mind nagyon profin vannak kivitelezve. Az is érződik a bandán, hogy a közel 6 év alatt teljesen összecsiszolódtak, mindenki tudja, mikor merre kell mennie, hogy ne legyen üres placc a színpadon. És közben nagyon jól hozták a lemezen hallható dalokat, a megszólalás sem volt vészes, a fényeknek köszönhetően pedig egy igen élvezetes buli kerekedett a németek produkciójából.

Volt bennem egy kis félsz az új lemez miatt, mivel ez a korong bemutató turnéja is egyben, de meglepően jól sikerült a koncert, az új lemez tételeinek is jót tett az élő interpretálás, a mozgalmas show egy magasabb szintre emelte a dalokat. A düreres bulin „csak” jól szórakoztam, de ez most igazán tetszett!

Setlist: Path to Freedom / Die Like Kings / Hail to Majesty / The Final War / Yolo Heavy Metal / Across the Lightning / Metal Law / Heroes in the Night / Thunder Rider / Rebels of Our Time / Fighting Till the End /Rebels Unite

A múltkori Barba Negrás találkozásunkkor nagyon kevesen voltak a teremben, ami persze köszönhető volt az aznap éppen Pesten játszó Slashnek is, így kíváncsi voltam, hogy most mennyien lesznek kíváncsiak a Battle Beast muzsikájára. Egész szépen összegyűltünk a teremben, füllel is jól hallhatóan énekeltük az ismert sorokat. Az új lemez dalaival kezdték a koncertet, és már a kezdésnél ötödik fokozatba kapcsoltak, csikorgó, kipörgő kerekekkel indították a show-t, és a gyeplőt egy pillanatra sem engedték el az este folyamán.

Noora simán lenyomott egy Rubint Réka DVD-nyi mozgást, eszement energia lakozik a csajban! Egyedül talán a balladánál lassított, amúgy folyamatosan ugrált, mozgott, hergelte a közönséget, és persze jó frontasszony módjára többször változtatott az outfitjén (bár néha csak levette földig érő kabátját, vagy csak magára kapott valami „nindzsásat”). A magazin Első hallásra rovatában írtam a lemezzel kapcsolatban, hogy egész jók az új tételek, de valami extra hiányzik belőlük, ami a jót kiemelkedővé tenné. Itt azt a pici pluszt hozzátették, az új lemez dalai is sütöttek, teljesen belesimultak a régebbi számok közé. Bár az igazat megvallva, régebbi dal csak elvétve volt, szinte a teljes friss albumot elnyomták.

Utolsó találkozásunkkor Noora úgy nézett ki, mintha a ’Mad Max’ filmből szabadult volna, mostanra már igazi metalos külsőt vett magára, majdnem térdig érő bakancsban taposta a deszkákat és az előzenekarok által is gyakran használt dobogót a színpad elején. A folyamatos ugrálás és mozgás egyik visszatérő eleme volt, valamelyik végtagja mindig ezen a dobogón pihent. Amúgy az akkori bulin még nagyon frissnek látszó gitáros, Joona Björkroth mostanra szépen belerázódott a zenekarba. Akkor még nagyon külsősnek tűnt, most már nem volt ilyen érzésem, a szólók nagy része rá hárult, és jól megoldotta. Rivaldafényt is többször kapott, amikor vagy egyedül, vagy valamelyik másik hangszeressel a már említett dobogón álltak. Közös pózokból, mozdulatokból volt bőven, folyamatosan ugratták egymást a tagok.

Természetesen a hangszeresek közül az igazi hangulatfokozó elem most is a basszeros-billentyűs páros volt, akik bőven kivették a részüket a közönséggel való kommunikációból, illetve a vokálozások nagy részét is magukra vállalták. Eero mintegy második frontemberként tevékenykedett a négyhúros pengetése mellett, többször a konferálást is átvette Noorától. A hangzással nem volt nagy bajom, az is igaz, hogy össze-vissza mászkáltam a teremben, így lehet, hogy csak a teljes összkép alapján mondom mindezt.

A fényeket ügyesen megoldották, többször is igen látványos megvilágítást kapott Noora, az egyik számban alulról kapta a fényt rendesen, és az akkori grimaszaival már-már igazán rémisztőnek nézett ki, tökéletesen kiegészítve a dal hangulatát. Az előző koncerten külön kiemeltem Pyry Vikki dobost, most is így kell tennem: nekem nagyon tetszett, amit az este folyamán produkált. Mellette nyugodtan villoghatnak és ökörködhetnek a bandatagok, biztos alapot rak alájuk, és mindezt nagyon látványosan teszi.

Engem azért elsősorban a régebbi tételek mozgattak meg jobban, azok között volt pár kedvencem. A Let it Roar / Black Ninja páros azért beindítja az embert. Ezt ők is érezhették, mert rögtön ezután a Far from Heaven balladával jöttek, aminél Noora megkérte a jelenlevőket, hogy öngyújtóval, vagy a mai kor szellemének megfelelően a mobiltelefonjainkkal okozzanak egy kis fényt. Szófogadó nép a magyar, így pofásan nézett ki a terem a sok apró fényforrástól. A ráadás előtti negyedet a picit diszkósabb tétellel, a Touch in the Nighttal vezették fel, ami nekem nagy kedvencem, „denszeltem” is ezerrel. Majd jöttek a morcosabb tételek, amik igazi koncertfavoritok – vagy azzá válhatnak –, mint az új lemezes Bastard Son of Odin. Levonulás előtt pedig a gigaslágerükkel pörgették fel a közönséget, a terem folyamatos ugrálásban köszönt el a bandától.

De nem hosszú időre. Pont említettem az egyik havernak, hogy milyen furcsa program az, amikor az új lemez turnéján a klipes nótát nem nyomják el, mire a mondatot befejeztem, már jött is a jellegzetes szám eleji riffelés a King for a Dayhez. Így legyen ötösöm a lottón! Zárásként egy jófajta partynóta érkezett az új lemezről. Nem túl agresszív, nem túl popos, hanem tökéletesen megfelel egy intenzív buli lezárásaként.

A koncert a turné utolsó harmadára esett, de fáradtság apró jeleit nem láttam a bandán. Noora hangja, sikításai lemezminőségben szóltak, intenzitása lenyűgöző, nagyon ritkán látok ennyire pörgő frontasszonyt, aki az egész bulit egy szusszanásnyi szünettel tolja le. A hangszeres szekcióban mindenkinek megvan a feladata, így a két gitáros visszafogottabb stílusa normális, ahogy az is, hogy a maradék három tag viszont eszement módjára viselkedik a színpadon. Élőben az új album dalai sokkal jobban tetszettek a nagyon intenzív és látványos színpadi jelenlétnek, a frankón kitalált fényeknek és persze a közönség gyakori és hangos reakcióinak köszönhetően.

Setlist: Straight to the Heart / Bringer of Pain / Familiar Hell / Into the Heart of Danger / We Will Fight / Let It Roar / Black Ninja / Far from Heaven / Lost in Wars / Iron Hand / Touch in the Night / Bastard Son of Odin / Enter the Metal World / Out of Control // King for a Day / Beyond the Burning Skies

A japánok számomra kellemes meglepetéssel szolgáltak, a Majesty hozta a tőle megszokott színvonalat (nagyjából ők ennyit tudnak), viszont a Battle Beast nagyon intenzív és pörgős bulija még engem is meglepett, pedig láttam őket már párszor. A lájtos félház láthatóan jól szórakozott, hiszen a német csordavokálos, közönségénekeltetős számokra is lehet öklöt rázni és óóózni, a finnek szintivel agyonpakolt dallamos, fülbemászó dalaira pedig jót lehet bulizni. Ennek köszönhetően egy nagyon jó kis estén vagyunk túl, a Battle Beast headliner státusza pedig teljesen megérdemelt.

Szöveg és kép: Savafan
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További fotók ITT