fbpx

A német (ugró)iskola: Freedom Call, Dragony – Dürer Kert, 2017.03.31.

írta CsiGabiGa | 2017.04.03.

Kedvenc feleségem nagy favoritja a Van Halentől a Jump. Gondoltam megviccelem, és elhívom azzal a szöveggel, hogy „Lesz Jump, mint a tavalyi AOR-fesztiválon!” Nem tudom, neki mennyire tetszett volna a koncert, de hogy „Jump!” volt bőven, az biztos.

Miután legutóbbi itt jártamkor azt mondtam, hogy én nem terveznék hosszútávra ezzel a DK monogrammal, kicsit félve léptem át a Dürer Kert kapuját. Aztán megnyugodtam, hogy semmi sem változott. Be sem zárt ugyan az intézmény, de szebb se lett semmivel. Egy sörre se volt már időm, mert hallottam, hogy elkezdődött az osztrák Dragony intrója, így viszont legalább elmondhattam, hogy a sógorok zenéjére léptem be a DK-ba. (ha-ha)

A Dragony harmadszor járt nálunk, én a középsőből kimaradtam. A 2014-es Wisdom-ünnepen még az első lemezükkel turnéztak, ami elég eklektikus volt. A 'Shadowplay'-re némileg tisztult a kép, most viszont az április 7-én megjelenő jubileumi EP-jükre ('Lords Of The Hunt') helyezték a hangsúlyt, így az új dalok mellett az ott szereplő újrafelvett régiek kapták a főszerepet. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy az énekes, Siegfried Samer leginkább Tobias Sammet szeretne lenni. Legalábbis elég sok Edguy-utánérzés volt a zenéjükben. Van erre egy egyszerűbb mód is: kérni kell a hivatalban a névváltoztatást. De ez is egy járható út. A samplerezett szintetizátort ők is előszeretettel alkalmazták, akárcsak az Edguy, vagy az aktuális főbanda. Negyedház előtt kezdtek, kb. háromnegyedig telt meg a terem a 40 perces műsoruk végére. A közönség egész jól fogadta őket, nem rosszak a dalok, csak nem elég erőteljes az előadás, de néha még önmagamat is headbangelésen kaptam. Arra viszont kíváncsi lettem volna, milyen lett az a telefonos videó, melyet az előttem álló srác készített, miközben ütemesen rázta magát a zenére.

A gitáros egész jól vokálozott a koncerten, a főszereplőnél viszont elég gyakran becsúsztak hamis hangok. Noha a dalnok a mentéje alapján az Almanacba is pályázhatna, a hangja meg sem közelíti Andy B. Franck vagy David Readman orgánumát. Tulajdonképpen ez a legnagyobb bajom a csapattal: a gyengécske énekteljesítmény élőben. Én egy Schuster-vágással megoldanám a problémát: egy másik énekest a csapatba, aki mellett vokálozhat és showmankedhet tovább, vagy akár tegyék az éneket is samplerre, a kutya se venné észre. A DK deszkái kicsinek bizonyultak ezen az estén, az egymás elé pakolt két dobcucc miatt komoly logisztikai feladatot jelentett a színpad egyik széléről a másikra átmenni. Így nem volt túlmozgásos a produkció. Egy kis előzetest ellenben ők is bemutattak a helyben ugrálásból, és a koncertjük záró tételeként előadott – „Game Of Thrones” ihlette – Wolves Of The North után az „Egészségedre! Köszönöm szépen!” szavakkal simán megvették az addig ingadozó közönséget is.

Setlist: Burning Skies / Shadow Runners / Kiln Of The First Flame / Call Of The Wild / True Survivor / Alcador / Lords Of The Hunt / Wolves Of The North

A Freedom Call pontban negyed tízkor kezdett, és pontban 11-kor fejezte be az előadást (teltház előtt). Ez alapján egy precízen megtervezett gépezetnek is képzelhetnéd a zenekart, de nem az volt. Pont ellenkezőleg, egy roppant laza, felszabadult társaság, akik nem csak hirdetik a happy metal érzést, de maguk is elől járnak a jó példával. Nem az első Freedom Call-koncertem, úgyhogy már megszoktam, hogy a műsor előtt kapucnis szabadidőruhában ők maguk roadolják be a cuccot és lövik be a hangszereket. Viszont a korábbi koncertek viszonylagos egyszerűsége (semmi extra, FC zászlók a háttérben) után meglepett a show, amit ezen a bulin kaptunk.

A Metal Is For Everyone-ból gyúrt intró alatt a zenészek beálltak a helyükre, és miközben a két lábdob FC-logója vonta magára a figyelmet, a három gitárost titokzatos kék fények világították meg alulról, amitől kicsit HammerFall érzésem támadt. A műsor pedig egy olyan bődületes „besztof” volt, amilyet még nem hallottam soha. Mindenkinek vannak saját kedvencei az egyes albumokról, de volt már olyan érzésed, hogy minden lemezről pont azt játsszák neked, ami a titkos favoritod? Ezen az estén én most ezt éreztem. A méltatlanul nagyot bukott 'Legend Of The Shadowking'-ről a Tears Of Babylonnal kezdtek, és már az első dalban beindult az ugróiskola. „Jump! Jump!” Páros lábbal, egy emberként a zenekar és a közönség. Irtózatosan felemelő érzés volt. És nem csak a másodpercenként két súlypontemelkedés miatt.

United Alliance a 'Dimensions'-ről, Union Of The Strong a 'Beyond'-ról, Freedom Call a 'Crystal Empire'-ről, Carry On a'The Circle Of Life'-ról, csupa-csupa nagy kedvenc, és közte elcsöpögtették az új lemez dalait. Igazi populista műsor volt, de hát mi más cél vezéreljen egy zenekart egy koncerten, mint hogy a legjobb dalokat válogassa össze a közönségnek. Ami vagy sikerül, vagy nem. Egy happy metal zenekarnál viszont az is szempont, hogy ne csak a legjobb, de a legvidámabb dalokkal szórakoztassa a nagyérdeműt, és úgy érzem, mindkét célt maximálisan elérték, amit a közönség szűnni nem akaró „Freedom Call, Freedom Call” skandálással hálált meg. A csapat maga is megdöbbent a reakciókon, Chris Bay a fejét fogta örömében, percekig ünnepeltette magát, sütkérezett a közönség szeretetében, s a zenekar többi tagjának arcára is mosolyt csalt a siker. Ez pedig visszahatott a közönségre, akik még megveszekedettebben örültek a zenészek műsorának. Ahogy Chris mondta, ez az egész „happier than happy metal” volt, és az eddigi legjobb bulijuk Budapesten.

Közben előkerült egy hófehér akusztikus gitár is, hogy a Masters Of Light intrója azon csendülhessen fel, később pedig egy prémes cilinder és egy csillagos szemüveg, melyben Mr. Evilként tért vissza közénk Chris. A Joey DeMaionak öltözött basszer, Ilker Ersin – aki egy időre hanyagolta az FC-t, hogy Powerworld nevű új bandájára koncentráljon, mostanában viszont azt hanyagolja, újra a Freedom Call szekerét tolva – produkciójával indult másik nagy kedvencem a 'Shadowking'-ről, az A Perfect Day, melynek szexuális felhangjait kihasználva Chris be is mutatta a zenekart, hozzátéve, kinek mekkora erekciót okozott a zenélés az együttesben.

Rami Ali egy törölközőt el is rejtett nadrágjában ennek szemléltetésére. Ő egyébként zseniális választás volt a dobosi posztra. Daniel Zimmermann teljesítménye a vége felé – lehet, hogy már csak félvállról vette a side projektnek induló zenekart – elég nagypapás volt, Rami Ali ezzel szemben szinte szétszedte a berendezést, úgy ütötte a hangszerét. Néha már-már az volt az érzésem, hogy túldobolta a nótákat.

Hogy mennyire nem veszik komolyan ezt a harcos „Fight! Unite! Freedom!” hozzáállást, azt Chris Bay újabb poénja bizonyította. A buli vége előtt a Metal Templomának felszentelt papjaként – még egy pápai süveget is  magára aggatott – egy szál akusztikus gitárral elénekelte Leonard Cohen klasszikusát, a Hallelujah-t, kicsit módosított szöveggel: „Hallelujah happy metal! Hallelujah Freedom Call!” Ezt a hangulatot ugyan kicsit lerombolta az időhúzásnak tűnő – minden rajongó által ismert – sztori a Metal Is For Everyone videoklipjének elkészültéről, de a dal alatt aztán kiugrálhattuk magunkból az efölött érzett bosszúságunkat. Az intróval együtt szépen keretbe is foglalta a történetet.

Nem nagyon számítottam lassúzásra a koncerten, de ha már igen, akkor jobb helye nem is lehetett volna, mint a ráadás elején, minden más pozícióban leültette volna a bulit. A fehér akusztikus gitár ezúttal Lars Rettkowitz elé került, és a tűzvédelmi szempontból roppant helytelen öngyújtózás, valamint a modern technika által létrehozott telefon-lámpázás elkezdődött. A dal a második felére felgyorsul, így megvolt az átkötés a következő tornagyakorlathoz, a karok fej fölött jobbra-balra lengetéséhez a Power & Glory alatt. Nehezítésként egyesek némi törzsforgatást is hozzácsaptak, még kéznél lévő mini-refklektorjaikkal pásztázva az egyszerre hullámzó tömeget. A szememben a Power & Glory az igazi ars poeticája a zenekarnak, ebben fogalmazták meg legtökéletesebben, hogy mennyire nem kell komolyan venni őket: „Oh, the time has come for power & glory, and tonight for a happy metal party.” Majd egy kötelező Warriors - Land Of Light páros zárásnak, hogy még egyszer utoljára megmozgassuk ugróizmainkat, és véget ért a koncert.

Állítólag maga Achim Koehler keverte a bulit, ehhez képest néha csupán emlékezetből daloltam Chrisszel a slágereket, szerintem ehhez a kis teremhez képest túl volt hangosítva, az éneket az első dalban még maga Chris is erősebbre kérte, de nem sokat sikerült már rárakni. Az is lehet, hogy hátul jól szólt, de nekem ott középen túl sok volt a dob és a gitár, túl kevés az ének. Ennek ellenére életem legjobb Freedom Call-koncertje volt, és ha tehetném, akár holnap feliratkoznék újra a német ugróiskolába.

Setlist: Tears Of Babylon / United Alliance / Kings Rise And Fall / Union Of The Strong / Freedom Call / Hammer Of The Gods / Masters Of Light / Carry On / Mr. Evil / A Perfect Day / High Up / Metal Is For Everyone /// The Circle Of Life / Power & Glory / Warriors / Land Of Light

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Savafan, Freedom Call Official
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
További képek ITT

 

Legutóbbi hozzászólások