Első Hallásra – 2017. február

Ideje elbúcsúztatni a telet a szerkesztőségünk február havi listájával. Az órát is átállítjuk, így már a felhozatal is változik. Az élen kettős holtverseny alakult ki, aminek azért titkon örülni kell, mert azt jelenti, hogy remek albumok kerültek terítékre az ehavi adagban. Dögös hard rock, thrash, heavy és progresszív egyaránt képviselteti magát a listán, tessék válogatni!

Lionville: A World Of Fools (7,5 pont)

TAZ: Végre egy Frontiers kegyelt zenekar, akik nem ugyanazokkal az elemekkel operálnak! Persze azt sem mondhatjuk, hogy valami nagy újdonságot talált fel a Stefano Lionetti vezette csapat, azonban az utóbbi időszak egyik legkellemesebb AOR albumát szállították le. Olyan dalszerzők dolgoztak a lemezen többek között, mint Robert Säll vagy Alessandro Del Vecchio, az énekesi posztot pedig Lars Säfsund tölti be, aki a Work Of Art élén is nagyot alakít. Rengeteg Toto-hatás kövezi útjukat, de kit érdekel, ha még a nap is kisüt a kellemes dalok hallatán. Remek visszatérés 5 év után! (Pontszám: 8)

karpatisz: A hónap meglepetését ezúttal is a Frontiers Music szállította, mégpedig az olasz csapat újdonságában. Az AOR/dallamos rock formáció lemezét hallgatva mintha visszacsöppentem volna az időben harminc évet. Képzeletben vegyük le a polcról a Toto frissen megjelent ’IV’-es lemezét és hallgassuk meg a legjobb slágereket! A Lionville zenéje egy az egyben ezt az érzetet adta át, de valahogy mégis modernebb köntösbe csomagolva. Az öt év után visszatérő gárda igazán kellemes hallgatnivalót tett le az asztalra, megvan benne mindenféle szerzemény, ami kell. A nyitó I Will Wait egyszerűen elvarázsolt, de szívhez szóló igazi ballada is akad, mint a Heaven Is Right Here. Azoknak, akik a nyolcvanas évek zenéjét szeretik, megér egy próbát, mert csalódást egyáltalán nem fog okozni ez a lemez. Pontszámomat viszont azzal magyarázom, mert szerintem sok dal került fel a lemezre, és egy idő után már nem tudott újat mutatni. Ettől eltekintve ez egy becsületes produkció, a kalap megemelve Stefano Lionetti zenekara előtt. (Pontszám: 8)

rune: Kezdjük azzal, hogy szeretem a '80-as éveket (ki ne szeretné?), elég csak az akkor megjelent filmekre vagy zenekarokra gondolni, manapság jellemzően sokan nyúlnak vissza ehhez a korszakhoz. Vannak, akik jól csinálják és sikerül megidézni azt a hangulatot, de soha egy bandánál sem éreztem azt, hogy ez pont én ízlésemnek megfelelően sikerült volna. Általában csak egyes elemeit sikerül kidomborítani ennek az életérzésnek – és azt modernizálni –, aztán az ezzel keltett nosztalgiahullám úgyis elviszi a hátán az egészet. Így tesz például a Reckless Love vagy a Santa Cruz is, akik általában nagyon jól játszanak ezzel, és tetszik is, amit csinálnak, de egészen mostanáig nem éreztem azt, amit most. Ezt megelőzően soha nem hallgattam még Lionville-lemezt, és hiába Első hallásra a rovat címe, mégis azóta már számtalanszor meghallgattam a dalokat. És milyen jól tettem! Nem tudom, hogy hozták ezt így össze, de ez az album mintha késett volna 30 évet a kiadással, igazi szívet melengető, pozitív érzéseket közvetítő muzsika. (Pontszám: 9)

Place Vendome: Close To The Sun (7,5 pont)

karpatisz: Michael Kiske neve eddig nekem a Halloween kapcsán volt ismerős, de ezek után inkább ezzel a formációval fogom összekötni. Ismét sikerült bizonyítékot találnom arra, hogy néha nem kell más, mint jó dalokat írni és azt megmutatni a világnak! A ’Close To The Sun’ egy ilyen album, amire azt mondhatjuk, hogy majdnem hibátlan. Lehet engem ér majd a kő, de azt érzem, hogy világot megváltó ötletek nincsenek benne. Akinek bizonyíték kell, hallgassa meg a Welcome To The Edge vagy a címadó Close To The Sun című dalokat. Igazi fejrázós tételek! Ez a lemez hozza azt, amit egy vérbeli dallamos rock lemeznek kell! A műfaj kedvelőinek kötelező! (Pontszám: 9)

JLT: Végy egy fenomenális énekest, rakd körbe jó zenészekkel és fűszerezd meg egy első osztályú dalszerző gárdával, valamint spékeld meg egy kiváló producerrel. A végeredmény (jó esetben) egy olyan kolosszális album lesz, mint a ’Close To The Sun’. Persze ez csak leírva ilyen egyszerű, bár ha végignézzük a szereplők névsorát, lehetséges, hogy az egész lemezkészítés tükörsimán ment. Magyarán összedobtak egy sallangmentes, vérbeli dallamos rock lemezt, a műfaj legszebb hagyományait ápolva. Kiske apánk közeledve az ötvenhez még mindig csodálatosan énekel, hangja az évek folyamán nem kopott meg, ezért tudja tökéletesen prezentálni azokat a dallamokat, amik miatt a Place Vendome igazából az, ami. De most tényleg: ennyi fogós és magával ragadó melódiát nem is tudom hallottam-e egy lemezen valaha. Úgy hibátlan, ahogy van. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy az urak világot megváltani nem akarnak, semmi újat nem szándékoznak feltalálni, csak a jól bevált receptet alkalmazzák, azt viszont tökéletesen. Év végi top listás lemez nálam, az biztos. (Pontszám: 9)

Savafan: A metaltól sokáig távol levő Kiske alaposan belehúzott a projektekbe. Pici Avanatasia, majd Amandával közös lemez, Unisonic, Helloween-reunion és ez. Bár a Place Vendome akkor indult, amikor még éppen távol akart maradni a metaltól. Igaz, ez nem is az. Számomra ebben a zenekarban hozza azt a fajta mentalitást, amit a koncerteken imádok tőle. Úgy énekel, mintha véletlenül arra járna, és ha már ott van, akkor valamit ráénekel a dallamokra, amik megint arannyá változtak Dennis Ward kezei között. Persze kellettek azok a zseniális szerzők és vendégszereplők, akik feltűnnek az albumon, de ez akkor is Kiske jutalomjátéka. És az a jó a lemezben, hogy minden egyes hallgatás után még többször szeretnéd hallgatni, nem akarod kivenni a playlistből, mert tudod, hogy valami hiányzik. A nevekhez méltó album lett! (Pontszám: 9)

Tokyo Motor Fist: Tokyo Motor Fist (7,1 pont)

karpatisz: Tavaly jelent meg Ted Poley ’Beyond The Fade’ című önálló albuma, ami igazán megfogott és jó dalokat ismertem meg rajta. Ezek után persze ismét vártam, hogy milyen dobással rukkol elő az énekes az új formációval, melyet a Trixter gitárosával hozott össze. Ezúttal sem csalódtam! Sorra jöttek a korong elején a jobbnál jobb dalok, mint a Pickin' Up The Pieces, a Love Me Insane és a Shameless. Később a lemez közepe felé azonban ez a lendületes indítás egy középtempós dalokat hozó anyaggá vált. Egy jobb sorrenddel ezt a hibát simán ki lehetett volna küszöbölni. Az említett helytől szintén ráül a dalokra egy sablonosság, ami még a kezdetnél nem volt jellemző. Ezektől „hibáktól” függetlenül a korongot szívesen hallgatom. (Pontszám: 8)

Pálinkás András: Lassan nincs olyan hónap, amikor nem örülhetünk egy új szupergroup felbukkanásának. Itt éppen Ted Poley, Steve Brown, Greg Smith és Chuck Burgi borult össze egy kis örömzenélésre, melynek az eredménye egy tényleg felszabadult dallamos rock korong lett, mindenféle meglepetések nélkül. A Tokyo Motor Fist ugyan nem üti meg a klasszikus Danger Danger, Def Leppard vagy Bon Jovi színvonalat, de egy jóízű nosztalgiázásra mindenképp megfelel. (Pontszám:7)

Dzsó: A Danger Danger egykori dobosából frontemberré avanzsált Ted Poley köré épült fel a szupergroup, a tagok olyan bandák tagjaiból verbuválódtak, mint a Trixter, Ted Nugent, a Rainbow, Alice Cooper, a Blue Oyster Cult, Joe Lynn Turner. Ilyen előzmények után jogos elvárás, hogy durranjon egy nagyot a produkció, de csak puki lett belőle, mert nélkülöz bármiféle eredetiséget. Már a lemez első dala Bryan Adams-feldolgozásként hat, ami később átvált Def Leppardba, és ez az érzés végig megmarad. Hiába jók a dalok és kiváló Poley karcos hangja, valamint a kórus és a hangszeres megoldások, ilyet már hallottunk mástól. A techno dobhangzással meg nem világos, hogy mi volt a szándék, mert annyira nem passzol az ilyen hard rockhoz, hogy csak arra tudok gondolni, hogy a kész anyagot valami haragos megpiszkálta. (Pontszám: 7)

Soen: Lykaia (7 pont)

Wardrum: Legyünk őszinték: az, hogy egy album mekkora pontszámot kap, nagyjából az első 10 percben dől el. Innentől kezdve persze még javulhat vagy romolhat a végeredmény, de maximum 1 ponttal. Persze, amikor egy lemez minden biztosítékot kiver, akkor mindig van lejjebb. Nos, sok biztosítékot kivert a Soen csapata is nálam, de olyan pozitív irányban, hogy a kezdeti 8 pontot a lemez végére fel is javítottam 9-re. Egyedi dallamok, vérprofi hangzás, kifogástalan zenészi teljesítmények és művészi igényű dalok. És végre megint hallhattam játszani korai éveim egyik nagy kedvencét, Martin Lopezt is. Abszolút kötelező anyag. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: A Soennel minden rendben van, ugyanakkor semmi sincs vele rendben. Ez annyit tesz, hogy érzésem szerint minden adott nekik ahhoz, hogy sikeresek legyenek: tehetségesek, technikásak, zeneileg képzettek, még a hangzást is hozzák. Viszont a jó zenész nem mindig jó zeneszerző. Úgy érzem, hogy bár élvezettel hallgattam ezt a lemezt, valahogy hiányzott az a plusz, ami egy szinttel feljebb emeli a csapatot. Ez a plusz pedig az igazán jó dalokban keresendő. (Pontszám: 7)

rune: Martin Lopez ex-Opeth dobos és csapata, a jól bejáratott ösvényen halad tovább új lemezével.  A remek hangszeres teljesítmény ellenére a lemez egészére jellemző, hogy nem kifejezetten dinamikus, hiányoznak a csúcspontok. Emiatt az album könnyen egy melankolikus masszává válik, ami miatt fárasztó egyben végighallgatni. Többszöri hallgatásra viszont jó eséllyel beérnek a dalok és árnyaltabbá válik a lemez. (Pontszám: 7)

Thunder: Rip It Up (6,8 pont)

TAZ: A brit veteránok két leállás után, 2011-ben tértek vissza a rockzene térképére, és komoly nyomokat hagytak maguk után energikus koncertjeikkel, valamint a 2015-ös ’Wonder Days’-zel. A Luke Morley vezette gárda pedig ezt az újonnan feltörő lendületet nem hagyta veszni, így kevesebb, mint két év alatt el is készítették a folytatást, ami a ’Rip It Up’ címet viseli. A bluesos felhangokkal operáló ’70-es évek szellemében fogant klasszikus rockzene nem puszta memento, hanem egy igazán veretes és friss dalcsokor modern kori hangzással felvértezve. Lehet, hogy kicsit túlzok, de úgy érzem, a zenekar most van pályájának csúcsán, az új dalokkal együtt szinte megállíthatatlannak tűnnek. Ha még nem botlottál volna bele a Thunder zenéjébe, akkor ezzel az albummal bátran kezdhetsz, tökéletes hallgatnivaló! (Pontszám: 7)

baumann: Vicces dolog, mikor az ember a nagy obszkuritásra való fókuszálás közben tökéletesen átugrik egy-egy nagyobb kommersz nevet. Nem először történik ez velem, de a Thunderrel megint belefutottam: ezek az öreg brit motorosok, mint kiderült, '89 ota tolják a rockot, és ennek megfelelően érzik is, zsigerből. A zenéjük viszont minden, csak nem dohos! Kifejezetten frissítő, fiatalos, sima felületű, nagyon könnyen ehető lemezt hoztak most, de ha belevájod a fogad, megnyílnak a mélységei. Két ráérős, 4/4-es light rock'n'rollal indít, de aztán szép lassan jönnek ritmusok, boogiek, mint pl. a She Likes The Cocain. Pimasz nagyobb dallamok, balladák keserédes hidakkal, és lassan, de biztosan keményedik a hangszeres rész is, míg a befejező Tumbling Down / There Is Always a Loser már majdnem hard rocknak nevezhető. Talán nem alapjáraton fogom pörgetni, de egy csöndes, napfényes tavaszi délutánon pontosan ilyen zene kell. (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Akárhogyan is szeretném megszeretni a Thunder ’Rip It Up’, igen kemény című, igen kemény albumát, teljesen nem vagyok képes megbarátkozni vele. Az én számomra ez a lemez meglehetősen klisésre sikerült, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Úgy gondolom, hogy semmilyen kockázatvállalás vagy valódi innováció nincs ebben az igazából egészen jó kis motoros rock albumban. Nálam az egészen jó az hat pont. (Pontszám: 6)

Overkill: The Grinding Wheel (6,7 pont)

Adamwarlock: Amikor egy ilyen lemezt hallok, akkor ötlik be, hogyan lehetséges az, hogy nagynevű thrash bandák gyengébb pillanatokat éltek meg a karrierjük során. Nem lett volna más dolguk, mint az Overkillt utánozni. A recept sem a legbonyolultabb, annyi a lényeg, hogy pontról pontra be kell tartani: ráfeküdni a hangzásra és önazonosnak lenni. Nekem mindig az volt a bajom, ha egy thrash banda megszűnik egy lemezre thrash bandának lenni, és valami mást akar. Az Overkill ezen a lemezen (is) brillírozik, úgy tud rohadt ütős és romboló lenni, hogy finoman adagol blues és groove elemeket is. Engem nagyon meggyőzött. (Pontszám: 8)

JLT: Számomra az Overkill mindig is a megbízhatóságot és a kiszámíthatóságot jelentette. Ők azon kevés bandák közé tartoznak, akikben soha az életben nem kellett csalódnom, maradéktalanul kiszolgálták az összes igényemet, amit egy thrash albummal kapcsolatban elvártam. Ebből könnyen kitalálhatja bárki, hogy nagyon vártam a friss lemezt, és bíztam abban, hogy a tendencia folytatódik. Nos, ha volt is bennem titkolt félelem (vagy inkább izgalom), akkor az igen hamar eltűnt. Amint felcsendült a nyitótétel, a Meen, Green Killing Machine, tudtam, hogy a banda még mindig csúcsformában van. Sorban jönnek az igazi thrash himnuszok – a már megszokott overkilles stílusban – Blitz tolmácsolásában, aki egészen kiváló formát mutat ismét. Nincs jobb szó a korongra: egy energiabomba első percétől az utolsóig. Az olyan dalok, mint az Our Finest Hour vagy a Come Heavy akkora adrenalinbombák, hogy képtelenség fejrázás és csápolás nélkül hallgatni őket. De bármelyik dalt kiemelhetném, mert mindegyik tökéletes. Az Overkill újabb fejezetét írt a műfaj nagykönyvébe, olyat, ami – más lemezeikhez hasonlóan – kitörölhetetlen és a rajongók körében sokáig emlékezetes. Csak azért nem 10 pontos, mert az alapmű státuszt más lemezükre használom. (Pontszám: 9)

baumann: Nem mondanám magam Overkill-rajongónak, bár ha már keleti parti thrash, nyilván illik bele-belehallgatni. Ennél a pontnál azonban eddig nem jutottam tovabb, nekem mindig kicsit túl nyersek voltak. Ezt a patthelyzetet megoldani látszik a 'The Grinding Wheel' – legnagyobb meglepetésemre elsőre megfogott! Szerintem a kulcs a Goddamn Trouble strategikus második helye, pedig majdhogynem punkos, motörheades egyszerűségével nem kifejezetten a stílusom, de valahogy mégis belém harapott. Ahogy harap az egész lemez, talán egy-két kivétellel, de hogy miert?! Jók, feszesek és találékonyak a ritmusok, több talán a dallam is kicsit, valahogy puhább a végkifejlet. Megvannak a tipikus csordavokálok, de szerencsére nem lépten-nyomon. Gondolom, lesz akinek épp ezért nem fog bejonni... nekem viszont bennmarad a mágikus nyersességi határ alatt, amit meghaladva durván beindul a kortizol-termelésem. Így érzékenyebb ízlésűek számára is javallja az orvos, különös tekintettel a The Long Road / Our Finest Hour / Red White and Blue csont nélküli hármasara. (Pontszám: 8)

Mutiny Withins: Origins (6,5 pont)

Pálinkás András: Az amerikai banda egy érdekes válfaját játssza annak az irányzatnak, amit metalcore-nak szokás nevezni, hiszen ellentétben a sok más hasonszőrű formációval, a Mutiny Within legénysége nem fél pár jól kidolgozott gitár- vagy billentyűszólót, esetleg egy váratlan váltást betűzdelni a vaskos riffek, a dühös bömbölés és a fogós melódiákból összegyűrt muzsikájába. Ennek eredménye pedig egy olyan album, ami képes egy kis új szint vinni az amúgy elég szürke metalcore műfajba. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Érdekes elegy ez a csapat, egészen eddig elkerülték a figyelmemet. Amikor először hallgattam bele az ’Origins’-be, teljesen hidegen hagyott, sőt már dobtam is volna ki a lejátszóból, hogy ez aztán nem az én műfajom, de a kötelességtudat miatt végigpörgött, és a számomra kissé szokatlan hangzáshoz való idomulásom végül a zsigerből adott ötösre feltornázott két pontot. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy nem egyszerű hallgatni való a Mutiny Within 2017-es alkotása, de aki figyelemmel fülel, az sok értéket lelhet ebben az eklektikus alkotásban a gyors tempóktól a shreddelős szólókon át a váltakozó énekstílusokig és az olykor parádés zenei megoldásokig. (Pontszám: 7)

rune: Furcsa érzések kavarogtak bennem a New Jersey-beli csapat lemezét hallgatva. Hadd fogalmazzak úgy, hogy a metalcore csapatok nem állnak közel hozzám. A Mutiny Within esetében viszont be kell látnom, lehet ezt máshogy is csinálni. Esetünkben ugyanis metalcore-ba oltott power metalról beszélünk. Ezt a zenei ötvözetet sikerült egy egyedi szinti-háttérrel megtámogatni, ami meglepően nagy mélységet ad a daloknak, az ehhez társuló remek refrénekkel kiegészülve pedig sikerült egy számomra is fogyasztható lemezt letenni az asztalra. (Pontszám: 6)

Battle Beast: Bringer Of Pain (6,3 pont)

TAZ: A finn heavy metal gárda menetrendszerűen gyártja a lemezeit, így ezúttal is két év után köszönthetjük az új jövevényt, ami már a negyedik a sorban, és a harmadik Noora Louhimo énekével. Első blikkre leginkább az tűnik fel a mindenkori hallgató számára, hogy ezúttal is sikerült jól memorizálható dallamokat összehordani, Anton Kabanen kilépése ide vagy oda (ez már a második album nélküle). Az előző lemezen utat törő ’80-as évekbeli szintipop ismét vastagon jelen van, de most talán túlságosan is, bár egyes dalokban érezhető, hogy megpróbálták az előző két album hangulatát egy tető alá hozni. (Ez például a Dancing With The Beastben egyáltalán nem sikerült, a dal bármelyik diszkóban, klubban elzöröghetne a háttérben.) Aki nem kedveli a sok prüntyögést, hanem a true heavy metal híve, annak egyáltalán nem ajánlom a lemezt, de aki elviseli a könnyedebb hangvételt, és szereti a kellemes dallamokat, az nyugodtan próbálkozhat az új Battle Beast-anyaggal. (Apropó, miért kell ilyen boszorkányként kisminkelni szegény énekesnőt?) (Pontszám: 6)

Wardrum: Az első pár dal hallgatása közben elkezdtem nagyon felhúzni magam, és már terveztem is, hogyan fogom lehúzni a lemezt. Aztán meghallottam a Lost in War című dal kőkemény zúzdáját. Akkor megnyugodtam. Majd az utána következő dalok megint csak felhúztak. Értem én, hogy meg kell idézni a '80-as éveket, és tökösnek meg egy kicsit synthwave-nek is kell lenni, de az összes erénye és ötletessége ellenére sem tud kilépni a lemez a középmezőnyből. De legalább nem is akar. (Pontszám: 5)

Savafan: Nagyon kíváncsi voltam, hogy a fő dalszerző távozásával mit hoznak össze a finnek. A megkezdett útról nem tértek le: telepakolták olyan nótákkal, amire a magamfajta rocker jókat bólogathat és a koncerteken rázhatja az öklét. Erős lett az anyag, de egy valami hiányzik belőle a kiválósághoz, az pedig Anton. Hasonlítanak a számok a régebbi anyagok stílusára, szóval egyből meg lehet mondani, hogy ez Battle Beast, de egy pici hiányzik még a bitang album címhez, amit nálam az előző megkapott. (Pontszám: 8)

Edenbridge: The Great Momentum (6,1 pont)

karpatisz: Az előző havi adagban ismertem meg a Xandria új lemezét, ezért gondoltam rá, hogy ezt a korongot is tüzetesebben megvizsgálom. Az osztrák csapat anyaga is egy tipikus szimfonikus metal lemez, semmi meglepővel nem találkoztam rajta. Fura volt, hogy az önálló hangszeres részek gyengébbek, mint azok, ahol Sabine Edelsbacher énekel. Itt is a szokásos érzésem jött elő, vagyis ők is valahol a Nightwish-féle vonallal próbálkoznak, de az eredmény sajnos nem üt akkorát. A kiadvány dalai változatosak, a szimfonikus betétek jól megírtak, és nincsenek olyan túlsúlyban, mint a Xandria esetében. első hallásra ez nem rossz, de nem is az igazi. (Pontszám: 6)

Savafan: Az ismert osztrák szimfo-vonal általam leggyengébbnek tartott zenekarának új lemeze sem győzött meg, hogy ezentúl több figyelmet szenteljek nekik. Valahogy az ének megakasztja a sodró lendületű nótákat, és egy értékelhető kezdésből egy langyos dal keletkezik, ami az instrumentális részeknél megint felpörög. Zeneileg nagyon szeretne hasonlítani a Nightwish utolsó lemezére, csak az egy másik liga. Az látszik, hogy a monumentalitásért mindent megtettek és nagyon sok nagyzenekari részt pakoltak a lemezre, de nekem akkor is vontatott, és továbbra sem léptek feljebb az osztrák ranglétrán. (Pontszám: 5)

Pálinkás András: Az Edenbridge puskaporos hordója tele van szimfonikus metal közhelyekkel, melyek nem robbannak, inkább csak pukkannak, de olyan veszélytelenül, mint a kölyökpezsgő. Ha most hallanék életemben először ilyen muzsikát, talán 7 pontot sem sajnálnék rá, hiszen Sabine Edelsbacher kiváló énekes, és a köré épülő zenekar tagjai is tudnak mindent, ami ehhez a műfajhoz kell. De sajnos nem ma ismerkedtem meg a műfajjal, így a 'The Great Momentum' a végtelenségig kiszámíthatónak és rettenetesen üresnek tűnik. Ami még rosszabb, hogy a Nightwish valamikor a 2000-es évek elején ugyanezeket a riffeket, dallamokat és filmzeneszerű szimfonikus betéteket már mind elsütötte egy sokkal magasabb színvonalon. (Pontszám: 4)

Unruly Child: Can't Go Home (6 pont)

Dzsó: Változatlanul a dallamos rockzene élvonalát képviseli az amerikai csapat, akik újra a kultikus eredeti felállásban jöttek össze az album elkészítésére. A kiváló dallamokat ezúttal viszont nem sikerült elfogadható hangszeres környezetbe helyezni, hiába van a helyén az ének és a kórus, nyoma sincs a korai Unruly Child dögös hangzásának. Vékony és széteső a sound! 25 éves rutinnal ilyen hibát elkövetni egyenesen bűn, nem érzem úgy, hogy kedvem támad újra meghallgatni a lemezt. A dalszerző Bruce Gowdy és Guy Allison érdemei viszont vitathatatlanok, az ő művészi súlyuk adta ki végül a hetest. (Pontszám: 7)

Wardrum: Kezdek rájönni, hogy egy album értékelésénél másodlagos dolog, hogy számomra kedves stílust játszik-e a zenekar. Az első és legfontosabb dolog – ami ugyanúgy jóvá tud tenni egy thrash metal lemezt, mint egy indie-folk albumot is – az nem más, mint, hogy a melódiák jók legyenek. A valóban eredeti és meglepő dallamokkal engem kilóra meg lehet venni, még az sem érdekel, hogy milyen zenei stílusról van szó. Az Unruly Child pedig nem is tesz mást, mint a saját, jól megszokott keretein belül maradva bivaly dallamokat és egy dögösen koherens zenei világot tálal. Mindezt megspékelve Marcie Free vokáljaival, aki mintha egy kicsit összeszedte volna most magát és merészebben ostromolja a magasabb regisztereket. Nagy elvárásaim voltak a ’Can’t go Home’ felé, de ezek teljesültek is. (Pontszám: 7)

Pálinkás András: Komoly fenntartásokkal kezelem a Frontiers gondozásában megjelent lemezeket, hiszen úgy tűnik, hogy gyakorlatilag bárkit a szárnyaik alá vesznek, akik dallamos rockban utaznak. Persze az Unruly Child esetében másról van szó, hiszen itt legendás zenészek mérik a melódiákat, így érthető a kiadó lelkesedése, de a végeredményt nem érzem erősebbnek vagy kiemelkedőbbnek a műfaj nagy átlagától. Pedig a nyitódalt leszámítva egy kellemesen borongós hangulatú anyagot készítettek Marcie Free-ék, aminek egyetlen – de hatalmas – hibája a megszólalás. Rettenetesen hiányzik a dög a gitárokból és a súly a dobokból. Ilyen erőtlenül még AOR-t sem érdemes játszani! (Pontszám: 6)