Csőrikés gatya és indián fejdísz nélkül is gyilkos: Anthrax, The Raven Age – Barba Negra Music Club, 2017.03.12.

írta savafan | 2017.03.20.

Sajnos nekem kimaradt az Anthrax Budapest Parkos fellépése, így a fesztiválfellépések és előzenekari koncertjeik után az első headliner bulijukra igyekeztem. Az esemény Facebook-oldalán már sokan jelezték, hogy jelen lesznek, és így is volt, a kapunyitás előtt nem sokkal le is zárták a parkolót. A koncert kezdetére kiderült, hogy újra ki lehetett tenni a MEGTELT táblát.

A The Raven Age neve semmit nem mondott nekem, ott tudtam meg, hogy egy bizonyos Steve Harris fia az egyik gitáros. A fiatalokból álló banda nagy elánnal kezdett, ami ki is tartott a buli végéig, de engem nem győztek meg túlzottan. Ami szimpatikus volt, hogy George Harris nem tolta magát előtérbe azzal, hogy „Én vagyok a Főnök fia!”, szóval nem róla szólt a banda.

Arról egyébként nem ő tehet, hogy az énekesük a banda leggyengébb pontja. Tök jó kis intrókkal indították a számokat – vagy akár a számokon belül is voltak nagyon jó részek –, de amikor bejött a képbe az ének, megakadt az egész és számomra picit vontatottá, unalmassá vált. Mozgásban viszont ott voltak a srácok. (Mégiscsak fiatalokról van szó, mikor nyomják nagy intenzitással, ha nem ilyenkor.) Tehát az intenzív koncertélménnyel nem volt baj, a dalokkal és az énekkel kapcsolatban azonban voltak aggályaim, ráadásul a zenei stílus elég távol volt a főzenekari vonulattól, így a közönség is nehezebben indult be rájuk. Azért a megérdemelt tapsot megkapták ők is, de igazából mindenki a „Csőrikés” srácokra várt.

Setlist: Uprising / Promised Land / The Death March / Eye Among The Blind / The Merciful One / Salem’s Fate / Angel In Disgrace

Bevallom, nekem semmi bajom sincs a Bush-érával, mivel akkor is volt szerencsém őket látni, és baromi jó koncertet adtak. A reunion környékén az volt az érzésem, hogy Belladonna már nem fogja bírni a tempót a többiekkel, de kiderült, hogy félelmem alaptalan volt, mert koncerteken is jól produkált. Ezen az estén pedig kifejezetten kellemes meglepetés volt a produkciója. De ne szaladjunk ennyire előre! A turné apropója az ’Among The Living’ album volt, így azt teljes egészében elnyomták, igaz, a lemezen hallható számlistát picit megvariálták. A kezdés azonban a lemeznek megfelelő volt, rögtön a címadó tétellel indítottak és elementáris energia hömpölygött le a színpadról. Tud jól is szólni a cucc a Barbában, ha értő kezekbe kerül a technika! Ahol álltunk, ott végig nagyon jól dörrent meg minden: kellően röfögött, aminek kell, és szakítottak a gitárok, amikor arról volt szó. De ami már a koncert elejétől jó volt, azok a fények. (Lehet, lassan már valami fényfetisisztának hisznek az olvasók, hogy sokszor foglalkozom ezzel, de sokat dob egy bulin a pazar fény, és nagyon lehangoló tud lenni egy rókalyuk.) Végig gyönyörű világítással volt megtámogatva a zenekar, a főszereplők is megkapták a nekik kijáró tiszteletet és rivaldafényt, ha úgy kívánta meg a szám. Scott Ian kopasz feje és szakálla rendesen fénylett a teremben, stílusa pedig mit sem változott az évek alatt. Ha csak egy sziluettet látnék a koncerten, akkor is meg lehetne mondani, hogy ő játszik.

Ugyanez vonatkozik Frank Bellóra is, jellegzetesen idióta mozgása már a kezdetek óta tetszik. A másodiknak érkező Caught In A Mosh alatt beindult a színpad előtti zúzda, ami kis pihenőkkel végig kitartott. A refrént a terem egésze együtt kiabálta a zenekarral, Joey akár el is spórolhatta volna a sorokat, de szerencsére nem tette.

Aztán innentől a buli programja már megváltozott a lemezhez képest, de aki nem leselkedett a programot illetően, az is tudta az első taktusok után, hogy mi következik. Ezen az estén tényleg csak azok voltak ott, akik fanatikusan kedvelik az Anthraxet, a divatrockerek nem ilyen bulikba járnak. És ami örömteli, hogy a hazai zenész szakma is a megszokottnál nagyobb számban képviseltette magát. (Mégiscsak a Big Four egyik tagja adott önálló koncertet, ráadásul egyik ikonikus albumuk teljes prezentálásával.)

Gyorsan essünk túl a negatívumokon, melyek száma nüansznyi ugyan, de örültem volna, ha nem így történnek a dolgok. A lemez egyik ikonikus száma, a legnagyobb kedvencem, az Indians előadása volt. Ezzel a számmal ismertem meg a zenekart, amit mióta az eszemet tudom, Joey mindig egy indián tolldíszben tolt végig, de sajnos most semmi ilyesmi nem került elő a bőröndök aljáról. A másik, hogy kimaradt a másik nagy kedvencem, a Got The Time, de a „kiegészítő” blokkban azért voltak finomságok a két nagy slágeren, a Madhouse-on és a záró Antisocialön kívül is.

Joey jellegzetes mini mikrofonállványa a közönség hergelésére is tökéletesen megfelelt, gyakran tartotta a mikrofont a közönség irányába vagy fölé, miközben a másik kezével marokszámra lopkodta a gitárosok állványáról a pengetőket és szórta azokat a közönség közé. Scott jellegzetes játékát már említettem, de a feszes pengetéseken kívül folyamatosan vokálozott és a konferanszokból is kivette a részét. A másik gitáros, Jonathan Donais is teljesen beleszokott már a bandába, mintha a kezdetektől itt lenne, nem éreztem, hogy bármiben is kilógott volna a csapatból, szemben a nemrég látott Accepttel, ahol az új gitárosnál éreztem még egy pici „kirekesztést”. A folyamatos mozgásban is benne volt, a kétszintes színpadképnek köszönhetően a bandatagok fel-alá glasszáltak a színpadon, így a szemnek is élvezetes volt az egész koncert.

Az erőteljes és intenzív koncertélményben nagy szerepe volt a beugróként szereplő Jon Dette dobosnak is, aki olyan elánnal tolta a biztos alapokat a srácok alá, hogy csak lestem. Ember ő egyáltalán? Charlie Benante is kiváló dobos és élmény nézni a játékát, de marha nagy szerencséje van a zenekarnak, hogy egy hasonlóan látványosan és bitang jól játszó dobost találtak megint. Többször kisegítette már őket, így nem volt semmilyen érezhető összecsiszolódási gond, a látványos dobcuccot eszement módon verte, néha el sem hittem, hogy tényleg ember dobol, és nem gépről mennek az alapok. Egy szónak is száz a vége, nem véletlenül jött össze az elég vegyesnek nevezhető közönség erre az estére, az Anthrax még mindig egy bitang jó koncertbanda, nálam bőven a második helyre röpültek a Big Four listában.

Setlist: Among The Living / Caught In A Mosh / One World / I Am The Law / A Skeleton In The Closet / N.F.L. / A.D.I. / Indians / Imitation Of Life / Fight ’Em ’Til You Can’t / Breathing Lightning / Madhouse / Blood Eagle Wings / Be All, End All / Antisocial

Vannak zenekarok, akiken úgy tűnik, nem fog az idő. Azt nem tudom, hogy ha „csak” sima turnéval érkeznek az amcsik, akkor is tele lett volna-e a terem (gyanítom, hogy igen), de egy klasszikus lemez mai előadása tömegeket vonz. Az Anthrax-fiúk korukat meghazudtoló módon hozzák ezeket a gyilkos témákat, Belladonna a ráncoktól eltekintve ugyanolyan elánnal rohangál a színpadon, mint tette azt egykor, Scott továbbra is egy hatalmas ikonja a metalszcénának, Frank Bello pedig eléggé őrült még mindig, hogy szemet vonzóan pörögjön az egész buli alatt.

Szöveg: Savafan
Fotó: TT
Külön köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT