Kint csendes volt a Duna, de bent hullámzott a tömeg!: Pretty Maids, Ales Brichta Project – A38 Hajó, 2017.03.04.

írta CsiGabiGa | 2017.03.12.

A Pretty Maids társulata (magyarul: Csinos Csajok Csoportja) angolul énekel és „amerikaiul” néz ki, ennek ellenére egy dán csapat, az is igaz, hogy nem is csajok, hanem bő 30 éves pályafutás után már meglett férfiemberek, és ennek megfelelően nem is annyira csinosak. Ronnie Atkins ráncait David Coverdale-módra varratta magára, Ken Hammer ellenben úgy küzd a ráncosodás ellen, hogy akkori versenysúlyának duplájára hízott.

2013 után 2017-ben is az Ales Brichta Project kapta meg előttük a lehetőséget a bizonyításra. Ales Brichta az Arakain nevű cseh metal csapatnak volt az énekese korábban, ami nálam okosabbak szerint olyan ott kint, mint nálunk a Pokolgép. Rögtön az jutott eszembe, hogyha a Pokolgép ilyen gyengén muzsikált volna, mint amit itt hallottunk, bizony jó messzire kerültem volna őket, meg az utódzenekaraikat is. Nem az a baj, hogy csehül énekeltek, hanem az, hogy a zenéléssel is csehül álltak. A koncert kezdetén betóduló közönség egy része pánikszerűen menekült a ruhatár felé két-három szám után. A Gyöngyhajú lány feldolgozása cseh szöveggel még talán kicsit fel is pezsdítette a lankadó érdeklődést, de a gitáros rendre negyed/fél hanggal alá nyújtotta a dallamszólót, amitől még ez is az elviselhetetlenség határára sodródott. Nem csoda, hogy a merch-pultos lány a műsor felénél elkezdett csomagolni.

Az énekest a koncert elején úgy támogatták fel a színpadra, mint Demjén Rózsit, később kiderült, hogy ez nem a stresszlevezető szerek túlzott fogyasztása miatt volt, hanem mert szinte teljesen vak. És a fizimiskájának Joe Lynn Turneres feelinget adó fekete napszemüveg pedig eltakarta azt a keveset is, amit mégis látott volna. Így fordulhatott elő, hogy a koncert végére a nagy headbangelésben 90°-ban elfordult a teste, és búcsúzáskor az oldalt álló személyzetnek köszönte meg a figyelmet és mutatta be zenekarát.

A Pretty Maids másodvirágzását éli, ez nem kétséges. A 2010-es 'Pandemonium' album óta jobbnál jobb lemezeket tesznek le az asztalra, és Allan Tschicaja dobos csatlakozásával valami olyan elementáris plusz erőt kaptak a régebbi dalok is élőben a színpadon, mint a Uriah Heep-nóták Russell Gilbrook tolmácsolásában. Ezért volt kicsit csalódás számomra, amikor kiderült, hogy a müncheni buli előtt Allan ételmérgezést kapott, és a csapat korábbi dobosát, Michael Fastet kerítették elő gyakorlatilag pillanatok alatt, hogy ugorjon be a helyére. Budapest már a harmadik állomás volt, ahol játszott, úgyhogy némileg visszarázódott a dologba, de azért folyamatosan kommunikálta a két gitáros is, hogy mikor jön a kiállás, stb. Az az érdekes, hogy a csapat műsorát az első 3 és az utolsó 3 lemezre építette, Michael Fast pedig pont ezek között szerepelt a Pretty Maids formációban. A korai dalokat ugyan volt ideje begyakorolni bő tízéves zenekari tagsága alatt, de az újaknál elkélt a segítség.

Mint mondtam, a zenekar tökéletesen tisztában van azzal, hogy az igazi fénykoruk a '80-as évek, és a nagy visszatérésük a 2010 óta tartó időszak, így a műsorukat szigorúan erre a két területre összpontosították, aminek meg is lett az eredménye. Egy fergeteges koncert, ahol a közönség lelkesedése hamar átragadt a zenekarra is, és a folyamatos kommunikáció a publikummal, meg egymás cinkelése a színpadon olyan hangulatot teremtett, amit nem tudtak elrontani a be-becsúszó bakik sem. A Facebook-oldalon nagyvonalúan „21:00 körül”-re jelzett kezdés 21:20 lett, bizonyítva, hogy a körülbelül mennyire tág fogalom. A csapat rögtön belecsapott a két utolsó lemez húzónótáiba, és örömmel nyugtázták, hogy a nézők már a Mother Of All Lies / Kingmaker kettős alatt is teli tüdőből fújták a nótákat. Ken Hammer fehér kovbojkalapjának izgalmas kontrasztja volt Rene Shades fekete cilindere, a csapat legújabb tagja, Chris Laney billentyűs - ritmusgitáros pedig kopasz fején csupán egy Terrana-stílusú tarajat hagyott, de az is lecsúszott a tarkójára.

Kicsit lájtosan szólt a buli az elején, Atkins is csöppet harmatosan énekelt, de a köszöntő konferansz után a harmadik számra megtalálták a hangerő potmétert, és Ronnie is felnőtt a feladathoz. A közönség meg egyenesen extázisba jött, mert a Red, Hot And Heavyt kapták elő Rene cilinderéből. Kint csendes volt a Duna, de bent hullámzott a tömeg! Voltunk vagy ötszázan, ami már elég szépen ki tudja tölteni a hajó gyomrát, de ha az felmordul, akkor kő kövön, deszka deszka hátán nem marad. Chris Laney mint az UFO Paul Raymondja, (vagy a Flying-V miatt inkább mint Schenker Wayne Findlay-je) nyakában a gitárral billentyűzött, de ahogy lehetősége volt rá, azonnal rohant a színpad elejére. A mondást kicsit kifordítva a csapat amit vesztett a vámon Allan kiesésével, annyit nyert a réven Chris lelkes hozzáállásával. A basszerrel együtt vokálozásával is segítette a dalok jobb megszólalását. Bezzeg Ken előtt csak dísznek volt a mikrofonállvány! Illetve mégsem. Az enerváltan kezdő énekes és a gitáros, fellelkesülve a tömeg ovációjától, szórták a poénokat, egészen odáig merészkedve, hogy Ronnie majdnem a nadrágját is letolta, hogy bizonyítsa férfiasságát. Aztán mégsem...

A lassú intró és a hatásvadász szünet után belelendülő Yellow Rain megint bemozgatta a hajót és közönségét. Ronnie itt mesélte el Allan kalamajkáját az influenzás csirkével (ami pedig nem is magyar volt), és örömmel jelentette be (ami csak nekik volt öröm, mi már így jártunk), hogy Allan hétfőn visszatér, és vele folytatják a turnét. Majd a közönség egyik tagjától tudakozódás után magyarul emelte üvegét a dobosra: „Egészségedre Allan!” A 'Future World' megidézése folytatódott a Rodeóval, ennek megfelelően a tömeg izgalma is fokozódott, és mire a 'Jump The Gun' balladájához, a Savage Hearthoz értek, már Ronnie kezdeti bizonytalansága is tovaszállt, akkorát énekelt ott nekünk, hogy mindenki hajópadlót fogott tőle.

Ami ezután következett, azt nehéz szavakkal leírni. Valami olyan felhőtlen örömzenélés kezdődött, szinte még azt is improvizálták, hogy mit játsszanak a következő pillanatban. Az Another Brick In The Wallt az I.N.V.U. intrójaként használták, Ken Hammer végre hasznosította a mikrofonját és röviden ő is szólt a közönséghez, miközben gitárján autóduda-szerű hangokat generált. Aztán jött a Phil Lynott által írt John Sykes-klasszikus feldolgozása (amit a mai napig sem értek, hogy miért nem egy Thin Lizzy lemezre tették rá). Ez volt az egyetlen dal a programban, ami nem az említett hat lemezről való volt, hanem a Michael Fast csatlakozásával készített 'Sin-Decade' albumon szerepelt. Chris Laney KISS-logós gitárjához a Hard Luck Woman is jól passzolt volna, de ehhez nem volt szerencsénk. Az ezt követő Black Night- és Smoke On The Water-részletek viszont kárpótoltak ezért. Mégha a leállások a végén nem is voltak szinkronban…

Két igazi csalódásom volt a koncerten. Az egyik Allan Tschicaja dobos – igazolt – távolmaradása a koncerttől, a másik – ami talán ennek folyománya volt –, hogy a 2010-es album címadóját, a Pandemoniumot vastag fekete filccel kihúzták a tervezett programból. Pedig azt a dalt nagyon vártam. Amikor először meghallgattam a 'Pandemonium' lemezt, kb. úgy vágott fejbe az a dal dinamizmusával, mint a Wake The Sleeper az említett Uriah Heeptől. Kaptunk viszont kárpótlásul helyette egy Eye Of The Stormot, ami ritka kincs a csapat koncertrepertoárjában. Szóval miért is sír a szám? A Fortuna Imperatrix Mundival felvezetett Back To Back az alapkoncert zárásaként őrjítette meg – aznap este sokadjára – az összegyűlteket, bár szerintem a ráadás kezdésének jobban illett volna.

Nagy örömködések és pacsizások közepette távozott a csapat, hogy egyperces jelképes szünet után visszatérjen a ráadásra, ahol a 'Future World' két klasszikusa közé azért még becsempésztek egy 'Pandemonium'-dalt a címadó helyett amolyan vígaszdíjként, mielőtt 11:05-kor végleg letették aznap estére a lantot. Azt ugyan nem értettem, hogy miért „Ollé”-ztatták a közönséget, talán az elmaradt spanyol dátumokért kárpótolták így magukat, de ha ez kellett a boldogságukhoz, ennyit igazán megérdemeltek az este alatt nyújtott teljesítményükért. Nem is a zeneiért, mert abban is lehetett volna bőven hibát találni, mint az előzenekaréban. De az a hangulat – amit a csehek nem tudtak megteremteni, ezért maradt kínos erőlködés a 40 percük –, a Csinos Csajok Csoportjának profizmussal felülírt átmeneti összecsiszolatlansága örökre emlékezetes marad minden megjelent néző számára.

Mother Of All Lies / Kingmaker / Red, Hot And Heavy / Face The World / Heaven's Little Devil / Yellow Rain / Rodeo / Bull's Eye / Savage Heart / Another Brick In The Wall - I.N.V.U. / Please Don't Leave Me / Black Night - Smoke On The Water / Eye Of The Storm / Fortuna Imperatrix Mundi - Back To Back /// Future World / Little Drops Of Heaven / Love Games

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!
További képek ITT