Az angol meló: The Pineapple Thief, Godsticks – Sound Control, Manchester, 2017.02.10.

Éppen a minap gondolkoztam azon, hogy milyen gyönyörű dolog az élő koncert. Tudjuk, rengeteg hátránya is van: nagy a tömeg, sokat kell állni, túl nagy a hangerő, túl kevés a hangerő, nem csapolnak jó sört és a többi. De! Nem arra fogunk adott esetben emlékezni, hogy milyen jó is volt a fotelben ülve hallgatni ezt vagy azt a zenekart, hanem sokkal inkább arra, hogy micsoda élmény volt elutazni a koncert helyszínére, milyen izgalmas volt várni arra, hogy akik eddig csak a hangszóróinkban laktak, azok nemsokára a színpadra toppannak és élőben el fogják játszani a dalokat, amiket hónapok, évek óta dúdolgatunk. Nehezen pótolható érzések ezek. Arról az izgalomról nem is beszélve, ha maga a koncert helyszíne egy eddig felfedezetlen klub egy felfedezetlen városban.

A manchesteri Sound Control klub nevéhez híven egy kis zenebár benyomását kelti, ennek nem mondott ellent az emeleten található koncerthelyiség sem, ami gyakorlatilag egy óriási padlás volt. Első ránézésre úgy tűnt, hogy még teltház esetén sem számíthatunk nagy tömegre. A The Pineapple Thief koncertjére éppen összejött a teltház, érdekes módon ekkor már ez a kis padlás is sokkal nagyobbnak érződött. Előzenekarként a Godsticks nevű zenekar lépett a színpadra. A szintén angol kompánia abszolút ismeretlen volt számomra, viszont hamar fogást lehetett találni a koncertjükön, köszönhetően a pengeélességű és ízlésesen kimért hangzásnak. Zenéjükben rengeteg ismerős elemet véltem felismerni: néha egy kis Opeth, néha egy kis angol keserédesség, djent és progresszív rock elemeket legalább annyira, mint erős rímelést a főbanda zenéjére is. Már közhely, hogy Angliából mindig különleges, egyedi zenék érkeznek, jól illeszkedik a Godsticks is ebbe a meglátásba. Habár vegyes érzéseim vannak a produkciójukról, ugyanis éppen annyi jó és izgalmas ötletet és fordulatot hallottam, ahányszor unalomba fulladt az előadás.  A koncert 90%-át az ’Emergence’ című egészen friss album dalai tették ki, rengeteg plusz erőt adott a daloknak az élő előadás varázsa, de volt valami, ami mind a koncerten, mind az album hallgatásánál zavaró volt számomra, ez pedig az énekes, Darran Charles orgánuma. Szerencsére nem arról van szó, hogy hamisan vagy rosszul énekel, egyszerűen csak annyi, hogy számomra az ő hangszíne inkább elvesz az élményből, minthogy hozzátenne. Valamint a zenéjüket is kissé csapongónak éreztem. A főzenekarnál egy kicsit súlyosabb, fémesebb volt, emellett igyekeztek játszani a pszichedelikus elemekkel is, de az összkép számomra túl kusza lett. Mindazonáltal a Godsticks igencsak érdekfeszítő és magas szakmaiságú koncertet adott, ami bár mellettem elment, de mindenképpen javaslom őket kipróbálásra.

Ruin / Much Sinister / Below the Belt / Revere / Exit Stage Right / Emergence / Leave or Be Left / Lack of Scrutiny

Nem akarok titkot csinálni belőle, számomra egészen addig ismeretlen volt az ananásztolvaj banda, amíg fel nem röppent a hír, hogy a nem is oly rég megjelent, ’Your Wilderness’ című lemezükön valamint az ezt követő turnén Gavin Harrison (Porcupine Tree, King Crimson) lesz a dobos. Ennyi pont elég volt, hogy beleássam magam a zenekar eddigi munkásságába és megállapítsam, hogy új gyöngyszemre leltem. Bár további vizsgálatokat igényel még ez a gyöngyszem, de annyira éppen fel voltam belőle készülve, hogy nagy várakozással tekintsek a koncertre.

Nem is lacafacázott sokat a zenekar, rögtön belecsaptak az album egyik leghúzósabb dalába, a Tear You Upba. Ez elég hatásos kezdés volt, több nem is nagyon kellett, már abszolút átszellemülve hallgattam mindent, ami ezután jött. Mint írtam, a helyszín nem életem legtágasabb terme volt, erre nagyban ráerősített az is, hogy mire a zenekar belecsapott a koncertbe, már két lépést nem lehetett tenni, akkora tömeg volt. Ellenben ami annyi otthoni koncert után igazán érdekes volt számomra, az az angol közönség viselkedése. Nem tudom, hogy ott ez általános dolog-e vagy kifejezetten a progresszív rock koncerteket jellemzi, de a közönség egyáltalán nem az a „hangos” fajta. Mindenki egy helyben áll és meredten figyeli a színpadot. És az a helyzet, hogy ennél jobbat el sem lehet képzelni ehhez a zenéhez. (Ez azért elég kellemes meglepetés az Anathema koncertbe való részeg bekiabálások terhes emléke után.) Többnyire csendes zenefogyasztó vagyok, de Bruce Soordék víziója egyébként is elmélyültséget kíván meg az embertől. Így a közönség reakciói pusztán a számok közötti moderált tapsolásban merültek ki, de ez akármennyire is bénán hangzik, így volt tökéletes. Úgyhogy ezért nagy puszi az angol mentalitásnak.

De ha már a csóközönnél tartunk, akkor ne maradjon ki a hangosítás sem, ugyanis ehhez hasonló tiszta hangzást nagyjából a 2009-es Porcupine Tree koncert óta nem hallottam. Abszolút DVD minőség volt tehát. És mivel minden körülmény ideális volt, már csak annyi kellett, hogy a zenekar is odategye szépen magát. Természetesen erre sem lesz panasz, ugyanis ez most az a koncert volt, amibe nagyon nehezen tudnék belekötni. Még ha akarnék, akkor se.

A műsor nagy részét a legutóbbi album dalai tették ki, mondjuk ez egyáltalán nem meglepetés, de szerencsére ezek a zenék vannak annyira jók, hogy élőben is tökéletesen működjenek. Nekem egy picit az elviselhetőnél több volt a melankólia a ’Your Wilderness’-en, de ezt a túlzott keserédességet jól oldották a ’Magnolia’ és más, régebbi lemezek dalai, melyek egyszerre ütnek el nagyon a legutóbbi album hangulatától és illeszkednek be szuperül a zenekar egységes világába. A frontember, Soord sem vitte túlzásba a kommunikációt a közönséggel, leszámítva egy-két marháskodást, amik azért láttatták, hogy ő is kiválóan érzi magát a színpadon. Egyébként a látképet a zenében való teljes alámerülés jellemezte mindenki részéről, talán – a Godsticks koncertről már ismerős, ezúttal másodgitáros szerepet betöltő – Darran Charles volt az, aki a legtöbbet kommunikált a közönséggel. A többiek inkább a zenélésre fordították minden energiájukat, ami meg is hallatszott a produkción, ugyanis nagyítóval kellett keresgélni benne a bakikat. Soord hibátlanul énekelt, Jon Sykes is teljesen beletemetkezett a basszusgitárjába, Gavin Harrison meg alig látszott ki a sok agyas ritmus és virga közül.

Mint ahogy azt már az írás elején sugallni igyekeztem, számomra abszolút ő volt az est első számú sztárja. Néha eszembe szokott jutni ez az elképesztően tudatlan és arrogáns szállóige, miszerint a „dobos a zenész legjobb barátja.” Vagy ott van a másik, ami egyenesen bicskanyitogató: „a dobos már nem közönség, de még nem zenész.” Nos, ha legközelebb ilyen baromságot hallotok valakitől, nyugodtan ültessétek le a gép elé és tegyétek be neki Harrison bármelyik videóját! Harrison művészete a tökéletes megtestesülése jóformán mindennek, ami zenévé teszi a dobolást és nem favágássá. Ebből a talentumból szerencsére nagy dózist adagolt a The Pineapple Thiefbe is, egészen új szintre emelve ezzel a régi dalokat szintúgy, mint az újakat. És akkor most nagyon visszafogtam magam.

Milyen hát egy tökéletes koncert? Bensőséges tér és hangulat, odaadó közönség, profizmus a színpadon, profizmus a keverőpult mögött. Az meg már a cseresznye a habon, amikor természetes előfordulási helyén – hazai pályán – tekintheti meg az ember ezt a kiváló bagázst. Reméljük, legközelebb a mi országunkat is megtisztelik.   

Setlist: Tear You Up / The One You Left to Die / No Man’s Land / Alone at Sea / That Shore / Reaching Out / In Exile / Take Your Shot / Show a Little Love / Fend for Yourself / Part Zero / Simple as That / The Final Thing on My Mind /// Snowdrops / Nothing at Best
 

Szerző: Wardrum
Képek: Facebook