„Időnként nehéz egyszerre zenélni, lemezkiadót vezetni és normális magánéletet is élni”: Interjú Tim Bowness-szel

írta Dzsó | 2017.03.06.

Tim Bowness – terjedelmes életművének aktuális részeként – február 17-én adta ki negyedik szólóanyagát ’Lost In The Ghost Light’ címmel, amely konceptalbumként egy fiktív öregedő zenész történetén keresztül szemléli a változó világot. Ennek apropóján kaptuk el a kortárs progresszív szcéna polihisztorát egy online interjúra, amelyben az új lemez mellett szó esik a megváltozott zeneiparról, Steven Wilsonról, Ian Andersonról és egy rejtélyes basszusgitárosról is.

HRM: Ha áttekintjük a zenei pályádat, láthatunk átfedéseket a különböző projektjeid stílusa és hangulata között. Hogyan döntöd el, hogy az aktuális munkád No-Man, Tim Bowness vagy valami más lemez legyen?

Tim Bowness: Többnyire jól elkülönülő arculata van mindegyik munkámnak, én csak azon kapom magam, hogy már írom a következő albumot vagy összehozok egy zenészcsapatot, akikkel már elmélyültünk bizonyos ötletekben és előveszünk ezekből valamit. A szöveghez gyakran a zene jellege hozza az ihletet. Például a No-Man ’Wild Opera’ című lemezén meglehetősen kísérletezősek a dalszövegek, de a zene így követelte meg. Ennek ellentéte a ’Together We’re Stranger és a ’Lost In The Ghost Light’ album, ahol egy bizonyos témára koncentrálnak a szövegek. Ha egy szál gitáron írom a dalokat, azok passzolnak mindenhová, lehet No-Man, szólóanyag, bármi más, bár a különböző dolgaim különböző hangszerelési megközelítést igényelnek. Persze annak ellenére, hogy a stílus változott az évek során, mégis van egy jellegzetes No-Man-hangzás, ami vágyakkal teli, filmszerű melankóliaként írható le. Az elkerülhetetlen, hogy ebből ne szivárogjon át valami a szólómunkáimba, mert engem jobban megfognak az izgalmas dolgok, mint a zenésztársaim többségét (kivéve Stephen Bennettet [Henry Fool, No-Man], a billentyűsömet). A ’Stupid Things That Mean The World’ albumon például a címadó és a Press Reset című dalt megbuherált hangmintákból raktam össze, míg a Know That You Were Loved, az Everything You’re Not és az Everything But You címűeket pedig gitáron írtam. A Henry Foollal írt zenéket könnyű definiálni, ezek nyersebbek, kevésbé kidolgozottak és inkább riffközpontúak, a vele közös két lemezt javarészt élőben rögzítettük a stúdióban. Leginkább olyan riffekkel dolgoztunk, amiket improvizációs alapként használtunk a felvételek előtti napokban. Az eddigiekkel összecseng, hogy amikor Steven Wilsonnal 2013-ban az új No-Man anyagon dolgoztunk, igazából egy 1994-ben elkezdett munkát fejeztünk be és az eredményen rögtön érződött, hogy nagyon más, mint ahonnan elindultunk, de rögtön érződött az is, hogy ez nagyon is No-Man. Volt valami a harmóniákban, az érzésben, a hangulatban, amitől egyértelmű volt, hogy ezt most nagyon eltaláltuk.

HRM: Mennyire személyes indíttatású a ’Lost In The Ghost Light’ album sztorija? Egyáltalán van félnivalója egy olyan sikeres, termékeny és sokat foglalkoztatott művésznek, mint te?

TB: Nem önéletrajzi ihletésű a történet, mind az időskála, mind a főszereplő személyisége erősen különbözik az enyémtől, szerintem utálnám ezt az embert a valóságban! A kérdés másik fele, ami a jövőbeni mellőzöttséget érintő személyes félelmekre vonatkozik, ez benne van a sztoriban. Nagyon is valós veszély, hogy még az én életem során elveszítse a piaci értékét a zeném és azok a zenék, amelyeket nagyra tartok. A zeneipar áttérése a streamelésre nagyon is komoly alkotói és pénzügyi következményekkel járhat a zenésztársadalomban.

HRM: Sok neves muzsikus játszik az új albumodon. Miért pont rájuk esett a választás, mik voltak az elvárások velük szemben?

TB: A ’Lost In The Ghost Light’ albumra azokat hívtam meg, akikről úgy éreztem, hogy az adott dalhoz a legmegfelelőbbek. Például Bruce Soordra (The Pineapple Thief, Katatonia) azért esett a választás, mert zeneszerzőként viszonyul a gitárszólókhoz, ezért spontán és dallamos a játéka. Michael Bearpark gitáros – akivel általában dolgozom – nagyszerű zenész, de az elvont és zajos iskolát képviseli, mint például David Torn vagy Neil Young, az album dalai pedig mást igényeltek. Hux Nettermalm (Paatos) volt például legalkalmasabb a nyugisabb dobtémákhoz, Andy Booker (Sanguine Hum, No-Man) pedig az elszállósabbakhoz és így tovább. Nagy Ian Anderson-rajongó vagyok, mióta először hallottam tizenévesen, ámulatba ejtenek az intelligens dalszövegei, a fogós dallamai és a nagyszerű játéka, ritka az ilyen sokoldalú talentum. A Distant Summersben óriásit nyújtott és nagyon pozitívan reagált az elkészült dalra, ez sokat jelent nekem, teljesen odavoltam, hogy egyáltalán hajlandó szerepelni az albumon. Iant kifejezetten ehhez a dalhoz választottam, mivel a szöveg a lemezsztori főszereplőjének fiatalkori zenei szenvedélyéről szól. Bár eredetileg ez csak része a teljes történetnek, Ian belépésével önéletrajzi töltést kapott a dal.

HRM: Ezúttal Steven Wilson nem játszott az albumon, de hangmérnökként közreműködött, tehát a szakmai kapcsolat megbonthatatlannak látszik. Van valami közös tervetek a jövőre nézve?

TB: Bízom benne, beszéltünk új No-Man lemezről és koncertekről is. Mint említettem, 2013-ban befejeztük egy 1994-ben elkezdett munkánkat és jó lett a végeredmény. Szeretném látni, hogy milyen művészi lehetőségek nyílnak meg előttünk, ezért nagyon jó lenne új zenéket írni a No-Mannel.

HRM: A Burning Shed lemezkiadó társalapítója és társigazgatója vagy. Mi a feladatod a cégnél, és hogy tudod ezt összeegyeztetni a saját zenészi elfoglaltságaiddal?

TB: Én alapítottam a céget, én vagyok a névadója, a zenei profil pedig a saját zenei ízlésemet és azt a kapcsolatrendszert tükrözi, amelyben mozgok művészként. A Burning Shed indulása részben a No-Man postai rendelési rendszeréből nőtt ki, amit anno én működtettem. Változatlanul én határozom meg a zenei irányvonalat, én írom a netes cikkeket és a hírleveleket. Az a jó az egészben, hogy a kiadó sikere azt jelenti, hogy annyira idealista lehetek a zenémmel szemben, amennyire jólesik, tekinthetem a legbelsőbb szívügyemnek. A dolog árnyoldala, hogy időnként nehéz egyszerre zenélni, lemezkiadót vezetni és mindemellett normális magánéletet is élni.

HRM: Végül pedig, ki az a ’Lost In The Ghost Light’ albumon szereplő basszusgitáros, akit a lemezborítón rejtélyesen „ismeretlen” Pete Smithnek neveztek?

TB: Egy igazán sötét alak, aki megérdemli, hogy a sötétségben éljen! Valójában egy norwichi basszer, akivel együtt próbáltunk párszor 2010-ben. Nagyon jó zenész és nagyon rendes fickó, de miután Colin Edwin (Porcupine Tree) és Pete Morgan (No-Man) mindig kéznél voltak, sajnos nem sok szerep jutott neki. Szerencsére a You Wanted To Be Seen nóta ideális lehetőség volt, hogy villantson egyet a Rickenbackerével.

Készítette: Dzsó
Köszönet az InsideOut Musicnak!