A dühös zenei alkimista: SOTO, Vanadine, MarysCreek – Backstage Pub, 2017.02.24.

Haragszom Sotóra. Haragszom, mert ez a haragos zene, amit a két utolsó lemezén művelt, nem igazán áll jól neki. Ettől függetlenül még bárki szeretheti, nem vitatom, de az én igazamat bizonyítja az is, hogy a turné korábbi állomásainak tapasztalatai alapján már eleve a 150 fős Backstage Pubban hirdették meg a bulit. Megcsappant az érdeklődés Soto iránt, és ezen az a tény sem változtat, hogy zenei alkimistaként gyakorlatilag bármi arannyá változik a torkában, legyen az Madonna-sláger vagy funky-diszkó egyveleg.

A Backstage Pub egy remek kis rockkocsma egy műemlékvédelem alatt álló épületben. Ennek megfelelően – bár színvonalasan felújították és a lehetőségekhez képest zseniálisan, a színpadot az ellenkező oldalra helyezve duplájára növelték az eredeti befogadóképességét – vannak korlátai. A belmagassága miatt a színpadi emelvény alig magasabb egy dobogónál, és bár ez a korábbi koncerteken nem zavart, most, amikor teltház közeli nézőszám zsúfolódott össze a színpad előtt, gyakorlatilag a zenészek fején kívül mást alig lehetett látni. Még szerencse, hogy Jeff Scott Soto egyébként is egy fejjel magasabb az átlagnál!

A korábban elmaradt koncerten az Avatar-gitáros, Gellér Tomi új csapata, a Stardust lett volna az előzenekar. Gondolatban már ki is neveztem őt örökös Soto-előzenekari tagnak, mert 2013-ban és 2014-ben is fellépett a kiváló énekes előtt az Avatarral. De őszintén szólva a '80-as évek aréna rockját játszó zenekar stílusidegen lett volna Soto új produkciója előtt. Ennek megfelelően a turné során nem is fogadott el helyi előzenekarokat, hanem az általa kiválasztott – az új műsorához jobban passzoló – csapatokat hozott magával.

A svéd MarysCreek modern metalja is ilyen zene volt. Súlyos, borongós riffek, agyontorzított gitárok, amolyan Paradise Lost módra, amivel érdekes csavarként a svéd melodikus rockbandákra  (Vega, The Poodles) jellemző ének párosult. Láthatóan elkísérte őket egy kisszámú, de lelkes hazai rajongótábor is, akik svéd zászlókat lengettek az első sorokban. Műsorukat az új lemezükre, az 'Infinity'-re hegyezték ki, a Remission Of Sin volt az egyetlen nóta, melyet az eggyel korábbi albumról játszottak. Engem nem győztek meg, bár a záró nótájuk refrénje egy más hangszereléssel akár arénarock sláger is lehetett volna, így ebben a kis arénában is csak nyitócsapat lehettek. Viszont nagyon szimpatikus volt, ahogy utána lejöttek a közönség közé, és végigtombolták az utánuk jövők koncertjét.

Intro / Forever Lost / The First Day / Hypnotized / Remission Of Sin / So Afraid (To Live) / Buried Deep Within / The Ghost Inside

Egy hosszú intró után hasonló – ha nem is lehangoló, de - lehangolt riffekkel operálva kezdett a svájci Vanadine is. A súlyos, zúzós metalcore alapokat a néhol samplerről bejátszott szintiprüntyögések időnként az indusztriális metal határára sodorták, ha ehhez hozzávesszük a dalokat feldobni hivatott Limb Bizkit-szerű rap-betéteket, akkor igazán furcsán hangzik, ha azt mondom, hogy a zene mégis leginkább a tősgyökeres hard rock muzsikára emlékeztetett. Köszönhető ez elsősorban Mitch M. Michel énekes Jeff Keith-re hajazó orgánumának, és Teslától kölcsönzött énekdallamainak, amik érdekes keveréket alkottak az említett zenei kísérettel. A kézigránátos mikrofonállvány meg már csak hab volt a tortán. Szóval ez a műsor sokkal inkább tetszett, mint a nyitóbanda.

Egy korábbi cikk kapcsán elindult egy kommentháború a haj hosszúságának a rockerséghez való viszonyulásáról, ami persze abszurd, de ez ugrott be, amikor megláttam a csapat két hónapja leigazolt új gitárosát, Remo Möcklit. A srác kinézetre egy olyan kocka, aki a saját maga által írt gitároktató szoftverből tanulta a gitározást. Ezzel szemben a valóságban egy szimpatikus gitáros, aki a súlyos riffek között még néhány ízes szólót is kanyarított nekünk, és bár az énekbe nem segített be, mint másik két zenészkollégája, a szája folyamatosan mozgott, mint a „Mindenki” című Oscar-díjas filmünk némán tátogóinak.

Intro / Displeased / Hurts / Drink U Beautiful / Da Boobs / Liar / Rainy Day / Sign Of The Times / Where Do I Belong / Fuck U / Make My Day

JSS már a belépésével rocksztár aurát teremtett maga körül. Bár a haragos lemezekhez marcona külsőt is öltött, még szakállával együtt is amolyan görög félisten kinézete volt, mint a 4 évvel ezelőtti előzenekara, a Danger Angel énekesének, MT-nek. Turnécsapata 2009 óta szinte változatlan, egyedül David Z gitáros érkezett hozzá később. 2008-ban láttam először, amikor felfedezettjei, a dél-amerikai Tempestt promóciós partnereként egy rövidített műsorral lépett fel nálunk. Aztán szépen fel is oszlatta újdonsült kedvenceit, midőn „elrabolta” a csapat frontemberét, BJ-t (még egy rövidített név!), aki billentyűs, ritmusgitáros, háttérvokalista szerepben kapott helyet mellette, és dobosát, Edu Cominatót, a brazil Felix Bohnkét, aki kinézetre kettőig sem tud számolni, ennek ellenére iszonyú erővel és precizitással üti a négyeket. Hozzájuk csatlakozott 2009-ben Jorge Salan a Mägo de Ozból, és nagyjából össze is ált a csapat. A 2013-as turnén bukkant fel David Z, akivel a Trans-Siberian Orchestrában is együtt nyomják évek óta. Az állandósult háttércsapatból 2014 végén lett zenekar, és Jeff Scott Soto már a nyitó konferanszában megerősítette, hogy ez bizony nem egy JSS-koncert lesz, hanem a SOTO formáció koncertje.

Ennek megfelelően nem aprózták el, 10 dalt (a Divak intróval együtt 11-et) játszottak el a csapat eddigi két albumáról. Annyira az új stílusra hegyezték ki a koncertet, hogy BJ még a billentyűit is otthon hagyta és másodgitárosként nyomta végig a bulit (De most komolyan, még a Don't Stop Believin'-be is képesek voltak billentyű nélkül belevágni!) A többi dalt is mintha ezekhez igazították volna, a 21st Century / Colour My XTC egyveleg simán beleilleszkedett a műsorba, de arra esély sem volt, hogy például a W.E.T. slágereit viszonthalljuk ezen az estén. A két Steel Dragon-nóta ellenben szintén remekül passzolt az új dalokhoz, a „Rocksztár” című film képzeletbeli zenekara akár a SOTO is lehetett volna, ha létezik akkoriban.

Ahogy korábban is mondtam, nem sokat lehetett látni a zsúfoltság közepette a zenészekből, gitárszólót „kézről olvasni” eleve lehetetlen volt. Deák Bill Gyula is eljött megnézni az énekest, de a tömegben lökdösődés helyett inkább leült kint és onnan nézte a bulit. Ez egyébként a Backstage egy másik nagy erénye, hogy a keverőpult felett, a plafonra szerelt kamerával közvetítik a koncertet, melyet kint a bár részben óriáskivetítőn lehet egyenes adásban követni. És a kamerának pozíciójából adódóan sokkal jobb rálátása van a színpadra. Időnként én is kimentem, és inkább ott néztem a bulit. Csak ott kint meg a hang nem volt ugyanaz, meg a koncertélmény, mint a „dühöngőben”. Szóval ingáztam a koncert alatt ki-be.

A közönség is inkább a régi, ismert dalokra mozdult be igazán, meg a Jacko-feldolgozásra. De az igazi őrjöngés akkor kezdődött, amikor a koncert vége felé elindult a Talisman / Malmsteen blokk. Innen gyakorlatilag mintha a 3-4 évvel ezelőtti műsort láttuk volna változatlan formában. Illetve annyi változtatással, hogy az akkori hosszabb Talisman-egyveleg helyett most mindössze egy rövidített Tears In The Sky-t kaptunk az I'll Be Waiting előtt. Viszont volt gitárszóló (ugyanaz a nóta, mint 3 éve) és basszusszóló (a kis színpad miatt kevesebb moonwalkinggal), és a program zárásaként  a 'Marching Out' album két legnagyobb nótájából gyúrt Malmsteen-egyveleg is elhangzott.

A ráadást Edu vezette fel néhány ismert dobképlettel, melyekre rá is énekelte – velünk együtt – a Twisted Sister és a Kiss slágerének részletét, a We Will Rock You-ra pedig már Soto is visszatért. Sőt, a színpadra hívott még egy arcot a Trans-Siberian Orchestrás haverjai közül: Dino Jelusic Horvátországból jött el a koncert hírére, vele duettben adták elő a Sammy Hagar által írt Steel Dragon-dalt, a Stand Upot. Zárásként még a capella elénekelték a szokásos Community Propertyt a másik acélállattól (Steel Panther), hogy mindenki tisztában legyen vele: ebben a bandában nemcsak az énekes énekel remekül. Sajnos a zúzós nóták közepette ez nem mindig hallatszott ki, legfeljebb a When I'm Older ballada alatt.

A fantasztikus frontember most is hozta a formáját, de azt kell mondjam, hogy az utolsó három (2009, 2013, 2014) fellépése közül bármelyik jobb volt ennél. Ugyan volt, aki azt mondta, hogy Jeff Scott Soto a telefonkönyvet is elénekelhetné, az is óriási élmény lenne, és ebben is van igazság. De egy kevésbé egyoldalú (hogy azt ne mondjam: egysíkú) koncertprogram azért sokat dobna az összképen. Mivel 2017-et írunk, én mondjuk el tudtam volna képzelni egy 15 éves jubileumi 'Prism'-koncertet is. És bár zenésztársai hamar kijöttek a koncert után, fél óra után eluntuk magunkat Sotóra várva és ugyan a családias közeg adott lett volna hozzá, közös kép nélkül távoztunk a Backstage Pubból ezen az estén.

Divak (Sampler intro) / Freakshow / Wrath / Weight Of The World / 21st Century - Colour My XTC / Final Say / The Fall / Cyber Masquerade / Livin' The Life / When I'm Older / Give In To Me / Unblame / Tears In The Sky / I'll Be Waiting / Risk / I Am A Viking - I'll See The Light Tonight /// Drum intro (We're Not Gonna Take It / I Love It Loud / We Will Rock You) / Stand Up / Community Property (a capella)

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Mahunka Balázs
Videó: Dino Jelusic
Köszönet a lehetőségért a Hammer Concertsnek!
További képek ITT