„Egy álmom vált valóra!”: Interjú Ryan Van Poederooyennel (Devin Townsend Project)

írta Wardrum | 2017.02.28.

Nincsen olyan koncert, amire ne tudnám így-vagy úgy azt mondani, hogy izgalmas és kalandos körülmények közt érkeztem meg rá. Ez alól a Devin Townsend Project estje sem volt kivétel, de a Ryan Van Poederooyen-féle szuper kedélyes és barátságos fickók néhány perc alatt mindig fel tudják rángatni az embert a saját jókedvük szintjére. Ó, azt említettem már, hogy egy bitang jó dobos, lelkes zeneimádó, aprólékos szakember és megszállott dobrajongó is egyben?

HRM: Ryan, köszönjük szépen, hogy időt szántál ránk és üdv Budapesten!

RVP: Nagyon jó itt!

HRM: Volt esetleg időd körülnézni?

RVP: Nos, van egy barátom, akit legalább 20-25 éve ismerek. Még Vancouverben találkoztunk, de egyébként budapesti születésű. Sok közös volt bennünk, de az egyik legfontosabb a tenisz. Évekig a teniszpartnerem volt. Aztán visszaköltözött Budapestre, de amikor turnén vagyunk és jövünk ide, mindig eljön értem a kocsijával és elvisz ide-oda, most például egy gyönyörű „dombra” vitt fel, ahonnan lehetett látni az egész várost. Elképesztően gyönyörű látvány. Mindig szeretek ide visszajönni.

HRM: Kissé talán szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis ütőhangszeresként és dobosként külön öröm nekem a bandából pont veled beszélgetni…

RVP: Eeez aaaz, haver! (pacsit ad)

HRM: …úgyhogy készültem egy-két személyes kérdéssel is: Meséld el nekünk, hogyan lettél dobos, hogyan kezdődött a dolog?

RVP: Apám egy rockzenekar billentyűse volt. A bátyámmal sokszor végighallgattuk a hangbeállásaikat, és amikor befejezték, én mindig a dobhoz szaladtam és elkezdtem játszani, nagyon szerettem. Egy idő után már apámnak is szemet szúrt a dolog és beszerzett nekem egy gyakorló gumilapot. Rögtön nekiestem a gyakorlásnak, kis idő elteltével már egy tanárhoz is beíratott. Így hát megtanultam az alapokat, a rudimenteket, gyűrtem a Stick Controlt…

HRM: Legjobb kotta…

RVP: (mosolyog) Az bizony! Az elejétől a végéig eljátszottam. Csak egy évig jártam órákra, de abban az egy évben a tanárom mindenre megtanított. Hetente jártam hozzá. Szó volt a technikáról, tempótartásról, és onnantól kezdve megindult a lavina. Egyre jobban beszippantott ez a világ. Rátaláltam a Rushra Neil Pearttel a dobok mögött, ő volt az első igazán nagy inspirációm. És meg is tanultam minden albumukat. Onnan már nem volt megállás.

HRM: Így kedvelted meg a rock/metal zenéket is?

RVP: Nos, ami igazán a metal felé fordított, az egy bizonyos Pantera nevű zenekar volt. Amikor meghallottam Vinnie Pault dobolni, azonnal beleszerettem a játékába. A mai napig az egyik kedvenc zenekarom.

HRM: Most, hogy mondod, a hangszer mögötti mozgásod valóban rá emlékeztet. Pont olyan erőteljes.

RVP: Köszi, ezt abszolút bóknak veszem! Végül is a legnagyobb hatásaim egyike.

HRM: Jaj, várj, az inspirációidról később akartalak kérdezni, így hamar ki fogok fogyni a kérdésekből!

RVP: (mosolyog) Bocsi! De ne aggódj, ő csak egy a sokból, úgyhogy még visszatérünk a kérdésedre! Vinnie-vel az a helyzet, hogy imádtam a groove-jait. Erőtől duzzadnak, és mindig elő tud rukkolni valami érdekességgel, mint például amit a Becomingban csinál a lábaival!

HRM: Hallhatóan lelkes fanatikusa is vagy a szakmádnak.

RVP: Igen!

HRM: Ha nem tévedek, Devinnel 2002 óta dolgozol.

RVP: Így van.

HRM: Mesélnél nekünk arról, milyen volt számodra a közös munka kezdete?

RVP: Természetesen az érzés ugyanolyan volt, mint bármelyik induló zenekar esetében. Annyi különbséggel, hogy amikor elindítasz egy bandát, akkor ezt általában olyan emberekkel teszed, akiket ismersz, és nulláról indultok. A mi esetünkben Devin keresett fel és hívott be próbálni. Így hát elmentem és jammeltem ezekkel az emberekkel, akiket egyáltalán nem is ismertem. Nyilván nagyon más volt az elején, mint most. Próbaidős voltam egy olyan zenekarban, ami már az érkezésem előtt egy összeszokott csapat volt. Devin számára a dobos a kirakós utolsó darabja volt. Tulajdonképpen előttem sok mindenkit kipróbált, így hát én voltam az utolsó, aki belépett a képbe.

HRM: És be is váltál.

RVP: Igen. Ráadásul nagyon hamar és gyorsan sikerült mindenkivel összebarátkozni. Ez teljesen simává tette az átmeneti időszakot: egy rakás nagyon jó srácról beszélünk. Kellemes élmény volt.

HRM: Tudomásom szerint a mostani album megírásában minden eddiginél erőteljesebben közreműködtél.

RVP: Igen.

HRM: Mi vezetett ehhez?

RVP: Ez leginkább Devinnek köszönhető. Azt hiszem, érezte, hogy – bár nem önismétlő, de – mindig ugyanazokat az érzeteket, impulzusokat használja íráskor. Jobban ki akarta terjeszteni a dolgot. Nagy probléma volt számára kiengedni az irányítást a kezéből. Ezt el is mondta sok interjúban.

HRM: Nehéz volt neki?

RVP: Igen, nehéz volt, hogy a dalok írása során ne ő irányítson mindent. De úgy gondolta, tesz egy próbát, és megnézi, mi lesz belőle. A legvégén így is, úgy is ő végzi a produceri munkálatokat, szóval ott megmarad nála a kontroll. De a dalírás terén nagyon nyitott volt, sokkal több beleszólást engedélyezett nekünk is. Javasolhattunk riffeket, ritmusokat, amiket közös jammelések során ki is próbáltunk, és persze, ha bevált, meg is tartottuk. Vegyük például a Failure-t. Ez egy olyan dal, ami 5 különböző részből áll. Először csak egy riffnek indult 6/4-es ütemmutatóban. Aztán jöttem én egy alappal, és javasoltam, hogy a refrén 5/4-es lüktetésű legyen. De alatta továbbra is a kezdő ritmusomat játszom, az új ütemmutatónak megfelelően. És a többiek jöttek velem. Igazi közös gondolkodás volt.

HRM: Tehát mondhatjuk, hogy a zeneszerzési folyamat egészen különböző volt az eddigiektől?

RVP: Teljesen, igen. Ez volt az első lemez, amin így dolgoztunk. Persze eddig is voltak dalok, melyek írásában közreműködtem, például a Liberation, a Grace, vagy a Supercrush. Ezekbe a dalokba hoztam olyan ötleteket, amik nagyon tetszettek Devinnek, és fel is tüntetett a dalszerzők között. Vagy ott van például Brian [Wadell, basszusgitár – szerk.]. Devin az ő dalötletét, a The Way Home-ot is feltette egyik lemezére. Azt a dalt tulajdonképpen Brian írta és Devin tette hozzá a saját ötleteit. Úgyhogy mondhatjuk, hogy már korábban is belekóstoltunk a dalszerzésbe, de a 'Transcendence' az első olyan lemez, amire valóban nagy és komoly hatással lehettünk mi is.

HRM: Gondolom, ez nektek is jobb így, hiszen sokkal inkább sajátotoknak érzitek így a zenét, nem?

RVP: Nézd, nem fogok hazudni, az én kedvenc felvételem Devintől az 'Ocean Machine: Biomech'. Ez tuti. A második kedvencem pedig a 'Transcendence'. Egy rész belőlem is benne van ebben a lemezben. Természetes, hogy jobban kötődöm hozzá, hiszen kivettem a részem a megírásából.

HRM: Tulajdonképpen ez hallatszik is a lemezen. Továbbra is nagyon devines, de mégis új hatások hallatszódnak rajta.

RVP: Igen! És tudod mit? Nagyon jót tett neki ez a lemez. Valamint a Transcendence-koncertek nagy része is teltházas. Nyilván nem azt mondom, hogy ez csak azért van, mert mi is közreműködtünk a megírásában. Nem mondom, hogy „Hé, sokkal jobbak vagyunk így!” (nevet), de nyilván más érzés így játszani. 2002 óta építjük a saját márkánkat és még mindig növekszünk. Megtehette volna Devin, hogy nélkülünk ír lemezt és valószínűleg úgy se lenne miért aggódnunk. De nem így tett és ez nagyon rendes dolog volt részéről. És ahogy mondtad, mindez valóban hallatszik a lemezen.

HRM: Továbbra is a lemeznél maradva, hogyan írnád azt le a saját szavaiddal?

RVP: Nos, erre azt szoktam mondani, hogy ott vannak a korábbi lemezeink, az 'Addicted', 'Ki', a 'Ghost', 'Deconstruction', az 'Epicloud' és a 'Z2'. Úgy érzem, mindnek szerepe volt a 'Transcendence' létrejöttében. Ez a lemez olyan, mint egy gyűjtemény Devin eddigi dolgaiból. Hallgasd meg a From the Heart végét. Nagyon nyugis, jazzes, halk zene. Simán ráfért volna a 'Ghost'-ra vagy a 'Ki'-re is. Aztán ott van a Higher című dal. Az belepasszolna a 'Deconstruction' lemez hangulatába is, igaz? Szóval azt gondolom, hogy az új album egy összefoglalása mindennek, amit 2010 óta csináltunk. Nagyon sokoldalú anyag. 

HRM: Mondhatjuk, hogy ez egy szintlépés?

RVP: Igen, az.

(A beszélgetés e pontján már sürgetett bennünket a menedzser, Ryan látta, hogy emiatt kezdtem egy kicsit kapkodósra venni a kérdéseimet, de rögtön le is állított.)

Ne aggódj, meg tudunk beszélni mindent, majd szólok neki, hogy várjon!

HRM: Köszi, igyekszem lényegre törő lenni most már! Éreztél bármi különbséget az új album fogadtatásában? Mármint a régiekhez hasonlítva.

RVP: Hát, nagyjából hasonló. Sokan nem is tudják, hogy milyen nagy szerepünk volt a lemez megírásában, és csak egy új DTP-lemezt várnak. Sokan el is csodálkoztak rajta. Kizárólag a fanatikusok vannak ezzel tisztában. A rajongók nagy része csak simán megveszi a lemezt. Ők egyfajta természetes fejlődési folyamatot érzékelnek, aminek új állomása a 'Transcendence'. De azt már nem nagyon tudják, hogy mi mennyire folytunk ebbe bele.

HRM: Nagyon sok mindent elértetek és megtettetek már ezzel a zenekarral: nagyszabású koncertek, koncert DVD-k, illusztris albumok, rengeteg zenei kísérletezés, sokféle stílus. Mit gondolsz, mi lesz, egyáltalán mi lehet a következő lépés?

RVP: Erre nagyon nehéz válaszolni, ugyanis nagyon nehéz belelátni Devin fejébe. Mondom a példát: a 'Transcendence'-t tulajdonképpen 2014-ben kezdtük el írni. A Failure dal abban az évben született. 6 héttel a felvétel előtt Devin azt mondta, hogy ő inkább nem ezt akarja csinálni. Közölte velünk, hogy a 'Z2'-t csináljuk. Teljesen meg voltunk lepődve, de ő már elő is állt két új lemezzel, amik totál különböztek a 'Transcendence'-től. Az egyik egy pop album volt, a 'Sky Blue', a másik meg a 'Dark Matters'. Őrület, nem? 6 héttel a stúdiózás előtt! Ennyi időnk volt betanulni 2 albumot. Ezek után tényleg nehéz megjósolni, mi fog történni, mert a végén úgyis Devin víziója fog érvényesülni. Nem is olyan régen azt mondta, hogy kellene csinálni megint egy rockosabb lemezt. Tegnap már arról beszélt, hogy a 'Transcendence' vonalát kéne továbbvinni. Ez jól példázza, mennyire kiszámítható a dolog. Fogalmunk sincsen róla, mert a végén úgyis mindig az ő szava az utolsó.

HRM: Izgalmasnak hangzik.

RVP: Végül is az, de hallod, máskor meg a körmömet lerágom miatta! Mégis mi a frászt fogunk legközelebb csinálni? Igazából jöhet bármi, ha elegendő időt kapunk rá. Ezt el is mondtuk neki. Nem akarunk még egyszer keresztülmenni azon, ami 2014-ben volt. Szeretjük azt a két lemezt, de 6 hét alatt megtanulni őrült feladat volt. Még most is rossz rá gondolni. Fülzúgást (Tinnitus) kaptam attól, hogy heti 6 nap, 8 órát a stúdióban töltöttem. Nyilván ez az én hibám: jobban oda kellett volna figyelnem, hogy védjem a fülem, de akkor is. Ráadásul, ha van elég ideje az embernek, jobban oda is tudja tenni magát, az album is jobb lesz.

HRM: Beszéljünk még egy kicsit rólad! Rengeteg meló van a DTP-vel, van-e időd esetleg más projektekre is? Mi a helyzet a Terror Syndrome-mal?

RVP: A Terror Syndrome? Az nagyon jó buli volt, és azért volt rá időm, mert Devin úgy határozott, hogy tart egy kis szünetet. Úgyhogy én tudtam ezzel a zenekarral dolgozni, emellett elfoglaltam magam Vancouverben, session munkákat csináltam, tanítottam. De amikor a DTP-vel dolgozunk, akkor sajnos nem nagyon van időm semmi másra. Session munkákat továbbra is csinálok, amikor tudok, de alig van ilyenre időm. Ebben az évben például szinte minden hónapban turnézunk valahol. Talán csak áprilisban kapunk egy kis szabadidőt. Bár annak a hónapnak a végén meg kezdődik az amerikai turné. Egészen novemberig koncertezünk világszerte. Úgyhogy nem nagyon van időm más egyébre. Ha szünetelünk, akkor általában jönnek a session munkák. Meg a Terror Syndrome, amivel előbb-utóbb fogok új lemezt készíteni, és játszom még Dave Younggal [a DTP másik gitárosa – szerk.] a Ten Ways from Sunday nevű progresszív metal együttesben is.

HRM: Ezek szerint még létezik az is?

RVP: Létezik, de ugyanaz van vele, mint a Terror Syndrome-mal: ha lesz rá elég időnk, készítünk lemezt.

HRM: Búcsúzóul felsorolnád a dobosokat, akik a legnagyobb hatással voltak rád?

RVP: Lássuk. A legfontosabbak? Neil Peart (Rush). Aztán… kik is voltak még? Tehát Neil Peart óriási, Vinnie Paul óriási, aztán ott van Tim Alexander (Primus). Thomas Haake (Meshuggah) teljesen letaglózott, amikor meghallgattam a 'Destroy, Erase, Improve' lemezt, szóhoz se jutottam! De ma, a mostani életszakaszomban azt tudnám mondani, hogy az a dobos, aki nálam mindenek felett viszi a pálmát, az nem más, mint Gavin Harrison (Porcupine Tree, Pineapple Thief).

HRM: Haha, még nincsen három napja, hogy láttam játszani!

RVP: Atyaég! Az a pasas teljesen őrült… A Pineapple Thieffel láttad?

HRM: Manchesterben.

RVP: Ááá, nagyon irigy vagyok! (pacsi) Csodálatos lett az új albumuk! És lenyűgözően dobol rajta! Elképesztő, számomra ő a legnagyobb kedvenc.

HRM: Ebben egyetértünk!

RVP: Nagyon ízlésesen játszik. És Sonor dobokat használ! Én is nemrég kaptam meg az új szettemet tőlük.

HRM: Ezek szerint már nem a Pearl márkaképviselője vagy?

RVP: Nem, július óta nem. És egyidejűleg átváltottam a kedvenc márkámra!

HRM: Az igen!

RVP: A sztori röviden: 18 éves voltam és volt a zsebemben 2000 dollár. Bementem Vancouver legnagyobb ütőhangszeres boltjába és kipróbáltam rengeteg márkát: Yamaha, Tama, Pearl, Ludwig dobokat. És akkor leülök ehhez a dobszereléshez. És elképesztően szólt. Kérdem, mi ez? Mondták nekem, hogy Sonor. Én meg mondom, hogy oké, ezt kérem, itt van 2000 dollár. Ők meg: ez remek, de szükségünk lesz a másik 2000-re is! Mi vaaaaan? Borzasztó drága hangszer volt, de jobban szólt, mint bármi abban a boltban. Sose felejtettem el. Éveken keresztül Sonor-rajongó voltam, de egyszerűen nem tudtam az árkategóriájukat megengedni magamnak. Úgyhogy Pearl hangszeren játszottam, amikor bekerültem a DTP-be, és utána is még hosszú-hosszú évekig. Az összes képem Pearl cuccal készült. Remek dobokat készítenek, egy rossz szavam nem lehet rájuk, 12 évig jó kapcsolatot ápoltunk. Mivel annak idején Pearlt használtam, ésszerűnek tűnt velük leszerződni. De idővel kiszerettem a dobjaikból, miközben a Sonor iránti rajongásom töretlen volt. Hallgattam, hogyan szóltak a hangszereik Thomas Haake, Benny Greb és Gavin Harrison kezei alatt, és úgy éreztem, nem akarok tovább kimaradni ebből. Akkoriban a Pearl Reference szériáján játszottam, de vettem egy nagy levegőt és írtam egy e-mailt a Sonornak. Ők pedig egyetlen szó nélkül, ráadásul nagy örömmel vettek be a csapatba. Egy álmom vált valóra ezzel!

HRM: Én meg most már még jobban várom, hogy hallhassalak játszani rajta!

 

Készítette: Wardrum
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet az InsideOut Music-nak!