Az őrület zsenije: Devin Townsend Project, Between The Buried and Me, Leprous – Barba Negra Music Club, 2017.02.13.

írta Wardrum | 2017.02.21.

Közhely, de minden egyes koncert egyszeri és mindenekfelett egyedi esemény. Minden ilyen alkalommal elkap az a „sosem gondoltam volna, hogy őket is hallhatom egyszer” érzés. Ez kavargott bennem természetesen a méltán híres Devin Townsend Project estje előtt is, akiket pályafutásom során először volt szerencsém élőben tesztelni.

Nem szorul különösebb bemutatásra a zenekar, így ezt nem is tenném meg, talán csak annyit fűznék hozzá, hogy az est sztárjai által játszott zene párját ritkítóan egyedi színét adja a már amúgy is ezerszínű rock/metal palettának. De hát a raszták nélkül is elég őrültnek kinéző Mr. Townsend ezelőtt sem a könnyen behatárolható és befogadható produktumairól volt híres. Persze a főfogás előtt még kétféle előételt is végigkóstolhattunk.

Előzenekarnak kettő igencsak egyedi és kellően aktuális zenekart sikerült beválogatni, először is a meredeken felfelé ívelő norvég brigádot, a Leproust hallhattuk. Bár nem volt számomra teljesen ismeretlen a csapat munkássága, némi olvasgatás után még én is meglepődve tudtam meg, hogy annak idején Ihsahn háttérzenekara voltak, és ebből a státuszból emelkedtek fel kitartó munkával.

Zenéjüket darabosra tördelt ritmikusság, nagyszabású dalszerkezetek és egy nagy adag drámaiság jellemzi, ez szépen lejött a színpadról is. Igazából, ami távol tartott attól, hogy a banda rajongója legyek, az Einar Solberg orgánuma. Semmi máshoz nem hasonlítható hangszínnel énekel a fickó, ami valakinek vagy nagyon bejön, vagy nagyon nem. Én sajnos az utóbbi kategóriába tartozom, viszont minden ellenérzésemet félretéve tudom mondani, hogy elképesztő tisztasággal és kiművelt hangon énekel, szinte hiba nélkül. Csak az a hangszín lenne egy picit más. De hát erről nem ő tehet.

Ami kifejezetten letaglózott a zenekar produkciójában, az az egységes és minden részletre kiterjedő, nagybetűs KONCEPCIÓ. Megtervezett mozdulatok, megtervezett manírok, különleges fényviszonyok. Ha belegondolok, még nem is láttam ilyen koncertet, ahol szinte csak a háttérből érkeztek fények, így a zenészek arcát nem is láthattuk, csak a sziluettjeiket. Mit mondjak, elég hangulatos látvány. Koncertjük hangzása erőteljes és tiszta volt, ezt sem érheti rossz szó. Annak ellenére, hogy a különleges megvilágítás egyértelművé tette, hogy itt nem a zenészek a főszereplők, rendesen odatették magukat, nehezen tudnék bármi rosszat mondani a teljesítményükre. Ami igazán nagy érdeme volt az előadásnak, ahogy szépen lassan elkezdte lebontogatni a falat köztem és a Leprous között. Bár ez a fal amúgy sem volt túl vastag, és leginkább Solberg orgánuma miatt épült. Szigorúan a dalokat nézve sem lehet sok panasz, úgy gondolom, megfelelően ki lettek szolgálva a rajongók, a zenekart eddig nem ismerők pedig egy erős és emlékezetes löketet kaphattak a Leprous sajátosan progresszív és progresszíven sajátos, drámai zenéjéből. Egy szó, mint száz: engem abszolút meggyőztek.

Műsor: Foe / Third Law /The Price / The Flood / Rewind / Slave

Sem a Leprous, sem a Between the Buried and Me nem mai csirke zenekarok már, és ez szerencsére sütött a produkciójuk profizmusáról is. A második előzenekart aztán már tényleg csak névről ismertem, de el voltak téve a hallgatásra váró bandák közé, ugyanis legutóbbi albumuk, a 'Coma Ecliptic' rengeteg dicsérő kritikát és magasztalást kapott. Mivel egyetlen hangot nem tapasztaltam zenéjükből, így kénytelen voltam az előzetes benyomásaimra alapozni. Mik ezek a benyomások? Először is: borzasztó neve van a zenekarnak, a legrosszabb metalcore emlékeket idézi. A leírásban annyi fajta stílust említenek meg, hogy már csak a fejemet fogtam, hogyan fog ez majd szólni, amikor a core, death, math, progresszív stílusjegyeket elegyítik. Ez sem ígért túl sok jót. Az utolsó benyomás legalább pozitív volt, hiszen – mint írtam – a 'Coma Ecleptic' nagyon meleg fogadtatásban részesült. 

A Leprous statikusságának ellenpontjaként a carolinai fiúk már elég rendesen belakták a színpadot, valamint a hangzásuk is talán egy fokkal dörgedelmesebb volt. Zenéjük a koncert első felében nagyon izgalmasnak és sokrétűnek hatott, úgy láttam, igyekeztek a legszínesebb arcukat mutatni. Nagyon folyékonyan mentek át egyik dalból a másikba, teljesen olyan érzésem volt, mintha egy egész konceptalbumot hallanék, csak utólag, a setlistet átnézve derült ki, hogy ez bizony egyáltalán nem így volt. Mint mondtam, az elején igen érdekfeszítőnek és sokszínűnek hatott a koncertjük, de ahogy haladtunk beljebb az előadásban, egyre terhesebb és fárasztóbb lett hallgatni őket. Azt gondolom, előzenekarként sokkal célravezetőbb lenne egy feszesebb, könnyebben emészthető műsort összerakni, hogy az őket nem ismerő közönséget is beszippantsák a világukba. Ezzel szemben a hallott dalok túl sokrétűek voltak, túl nagy volt a stílusforgatag. Engem a koncert végére teljesen elvesztett a zenekar, annyi információ áradt a színpadról, hogy egyszerűen a végére már kikapcsolt az agyam, és elkezdtem unatkozni.

Amit a zenekar itt produkált, az tankönyvi esete volt a túl sokat markolásnak. Pedig semmi rossz szó nem érhette a koncert szakmai oldalát, mindenki rendkívül profin és maximális átéléssel tette oda magát. De hiába minden, ha egyszerűen elvész a hallgató a megfoghatatlan stíluskavalkádban. Szakmailag meggyőzött a Between the Buried and Me, de zeneileg fájdalmas csalódás volt.

Műsor: Fossil Genera – A Feed From Cloud Mountain / The Coma Machine / Lay Your Ghosts To Rest / Bloom / Option Oblivion / Life In Velvet

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Devin Townsend úr meddig fog minket boldogítani az őrült zenéivel, ha fogadnom kéne, azt mondanám, hogy amikor már az ágyból sem tud kikelni, akkor is összedob majd még egy lemezt. Baj ez? Nem hinném, ugyanis a színvonal egészen szépen állandósult nála. Minden lemez magába foglalja az eddig felfedezett zenei területek jegyeit, de ugyanakkor hoz valami újat is. A Devin Townsend Project legutóbbi megjelenése, a 'Transcendence' is tökéletesen belesimul ebbe a folyamatba, annyi csavarral, hogy az együttes tagjai a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet vállaltak a lemez megírásában. Szerintem ez nagyon jót tett mind a csapategységnek, mind a zenének. Hiszen ezerszer szívesebben játszik az ember olyan zenét, aminek megalkotásában tevékenyen részt vett. A rövid, de hatásos intro után hipp-hopp a színpadon termett a kanadai gárda, Devin elüvöltötte, hogy milyen jó újra látni „minket”, majd bele is csaptak a Rejoice-ba. Amellett, hogy egyik személyes kedvencem ez a dal, kezdésnek is kiváló választás volt. Egy ilyen nyitás után már nem volt nehéz a zenekarnak a tenyeréből etetni a közönséget, ami egyébként a kezdésre csurig meg is töltötte a Barba Negrát. Jól is nézett volna ki ekkora tömeg az A38-on…

A kezdést remekül eltalálták Devinék, természetesen a folytatás sem volt gyengébb. Rögtön a második dal egy elegáns visszanyúlás volt a múltba, a Night című dalt az 'Ocean Machine: Biomech' albumról ismerhetik a megveszekedettebb rajongók. Ezután végre terítékre került az új lemez a Stormbending és a Failure személyében. Mintha kicsit elhanyagolták volna az új anyag bemutatását, ugyanis ezt a két dalt leszámítva már csak a koncert legvégén találkozhattunk vele. Cserébe előkerültek igazi klasszikus anyagok is, mint például az első 'Ziltoid' lemez, vagy a rám nagy hatást gyakorolt 'Deconstruction' is, melynek egyik legizgalmasabb tételét, a Planet of the Apest hallhattuk.

Aki esetleg nincsen tisztában azzal, hogy egy DTP esten milyen hangulat uralkodik, az jó, ha tudja, hogy a zenekar frontembere és névadója igazi mókamester, akinek már csak a hihetetlenül idióta kommentjei miatt is érdemes végignézni a koncertjüket. Devin valamiért csak 3-4 dal után kezdte el igazán szórni a marhaságait, de akkor aztán csőstül. Sajnos nem volt nálam notesz, hogy felírjam őket, de tényleg valami hihetetlenül szórakoztató a pali. Kapott egy kis savazást Lady Gaga legutóbbi hírhedt Grammy-produkciója, élcelődött egy kicsit azon, hogy milyen öregek ők már ehhez a zenéhez, valamint röhögtünk egy sort azon, milyen viccesen néz ki a fecskefarkra emlékeztető gitárja. Nehéz leírva vissza adni azt a fél-stand upot, amit ő szokott csinálni a koncerteken, ezekhez a Mikael Akerfeldti magasságokhoz ott kell lenni.

A színpadkép a zenéhez méltóan messzemenőkig profi, az ezerszínű és hangulatú fények is remekül passzoltak az együttes sokrétű zenéjéhez. Az egy szem molinó ellenére is igen kellemes volt az összkép, mely valóban nagyrészt a fényeknek köszönhető.

Szinte hibátlan koncertről beszélhetünk tehát, amit számomra csak egy dolog feketített be, mégpedig az, hogy eszméletlenül hangos volt. És ezt nem azért mondom, mert annyira érzékeny vagyok a hangerőre, pusztán azért, mert ennyi decibel mellett nagyon-nagyon nehéz kihallani azokat a finomságokat és virgákat, amik jóvá teszik az ő zenéjüket. Érdekes volt, mert nem tudnám azt mondani, hogy kásás volt a hangzás, ez sem igaz, egyszerűen csak a sok réteg és a gigantikus hangerő egy bálnaként takart be minket és sokszor csak befogott füllel lehetett meghallani, hogy ki mit játszik.

Tudom, hogy a DTP zenéjének szerves része a végletekig telített és rétegelt hangkép, de éppen ezért kéne - csak egy-két fokkal - visszavenni a hangerőt, hogy mindez jobban tudjon érvényesülni.

Egyébként összesen ennyi negatívumot tudok felhozni a DTP koncertje ellen, a perfektül összeállított setlist, a közönség által szállított teltház és óriási hangulat, valamint a zenészek, Brian Wadell, Dave Young, Ryan Van Poederooyen és Mike St-Jean magas szintű teljesítményének okán egy kiváló estet tudunk magunk mögött. Remélhetőleg sokáig fognak még bennünket boldogítani az agyament, technikás és őrült zenéikkel. A közönség számából ítélve kereslet lesz rájuk bőven. Még talán annyit, hogy a ráadás Ih-Ah-nál marha vicces volt, ahogy Devin széjjeltrollkodta az egész dalt, de egy kicsit haragudtam is rá, mert azt a dalt szívesen meghallgattam volna egyben, szövegelés nélkül.

Műsor: Rejoice / Night / Stormbending / Failure / Hyperdrive / Where We Belong / Planet of the Apes / Ziltoid Goes Home / Suicide / Supercrush! / March of the Poozers / Kingdom Ráadás: Ih-Ah! / Higher

Szerző: Wardrum
Fotók: Mahunka Balázs
További képek ITT
Köszönet az A38-nak!