László! László!: Almanac, Gloryful, Lichtgestalt – Dürer Kert, 2017.02.07.

írta savafan | 2017.02.15.

Eddig kétszer volt szerencsém látni az Almanacot, de mindkétszer hiányos volt a felállás. Andy B. Franck egyik alkalommal sem volt ott, így most még jobban vártam a találkozást, kíváncsi voltam, mennyire lesz más a három énekessel. Nos, nagyon! De erről majd később.

A koncert előtt pár nappal átkerült a koncert egy kisebb helyiségbe, amit akkor nagyon sajnáltam, utólag viszont annyira már nem, pedig a Dürer nem a kedvenc helyem. A Lichtgestalt kezdése előtt kb. 10 perccel összesen vagy öten tartózkodtunk a teremben (a mörcsöst és a keverőst is beleszámítva), így érthető volt a költözés.

A nem éppen mai csókákból álló német zenekar amúgy egész hangulatos bulit varázsolt, engem picit a Rammsteinre emlékeztettek, de csak amolyan lájtos verzióban. Talán a kissé menetelős számaik miatt. Persze itt-ott volt benne egy kis gótikus fűszer is, ráadásul mindezt német nyelven elővezetve. A zakatoló riffekre elindult az ember feje és lába, több számban a gitáros, Der Heizzer is végig menetelve pengetett. Egyedül azt sajnáltam, hogy a backing trackekből és az aláfestő szintifutamokból alig hallottam valamit, így egy kicsit csupasszá vált az egész, pedig egy kis színezést elbírt volna a koncert. A buli közepére már összejöttünk úgy 15-en is, de kitettünk magunkért, rendes tapsot kaptak a számok után.

Setlist: Entfessele den Sturm / Motorenherz / Spieler / Der kalte Mann / Zölibat / Böse Fee / Messer Gabel Schere

A másodikként érkező Gloryful zeneileg sokkal közelebb állt hozzám, kellemes heavy metalt toltak a német srácok. Az ikergitáros témákkal megspékelt muzsika már jobban bejött a közönségnek is, talán csak Johnny la Bomba énekes lógott ki picit a bandából. Nem azt mondom, hogy gyenge volt a hangja, csak valahogy nem passzolt ehhez a fajta muzsikához. Azt azért meg kell hagyni, hogy a nevéhez méltóan viselkedett a színpadon, folyamatosan pörgött, hergelte a közönséget és teátrális mozdulatokkal vezényelte le a bulit.

A fiatal gitárosok viszont nagyon jól nyomták, amit azonban nem tudok megbocsájtani, az a szöszmösz mackó. Még úgy sem, hogy koponya is volt azon a mackóalsón. Ennél azért jobban kellene tisztelni a közönséget és a színpadot! A vokálokkal vastagon megtámogatott nótákat nagyon intenzíven adták elő a srácok, mintha nem egy kis klubban játszottak volna pár embernek, hanem egy egész arénának. Számomra tök ismeretlenül is kellemes perceket szereztek. Jó felvezetése volt a főbandának.

Annak a bandának, akik ezzel a koncerttel nagyon sok sokkal nagyobb zenekart is lemostak a színtérről. Azt eddig is tudtuk, hogy a Smolski által összehozott csapatban jó zenészek és vokalisták vannak (és a lemez is elég jóra sikeredett), de az eddig látott két koncertjükből valami hiányzott. Bevallom, nem rajongok azokért a koncertekért, ahol a fotóstáskámmal a hátamon kell végiglökdösnöm a közönséget. Elnézést is kérek érte!

Eddig a Dürerben szinte csak a terem közepéig tudtam előre osonni, és a zenészeket deréktól felfelé láttam, most azonban valahogy az első sorban találtam magam. (Ez sajnos nem volt nehéz, hiszen kevesen voltunk.) Onnan viszont nem mozdultam, mert annyira magával ragadott a buli, hogy nem akartam kimaradni egy pillanatnyi varázslatból sem. Az általam jobban preferált, szellősebb koncerttermek ellenére most nagyon bejött ez a klubbuli hangulat.

A másik pozitívum pedig Andy B. Franck volt. Ezek a számok ugyanis 3 énekesre íródtak, és ugyan David Readman kitűnő torok, de a hangja mégsem annyira metalos, mint Andyé. Az Almanac attől (is) erős, hogy 3 különböző hangot sikerült egy tető alá hozni. Szerintem vagy tízszer láttam már Andyt különböző bandáival, de ennyire felszabadultnak, lazának még sosem. Talán az is közrejátszhatott, hogy míg a többi formációban rajta áll vagy bukik az este sikere, itt a két másik énekes levesz némi terhet a válláról. Folyamatosan incselkedett a tagokkal és hülyéskedett velük, volt, hogy lejtett egy hastáncot a dobosnak, de az egyik rá írt részt például a dobszerkó mellől énekelte el, miközben a többiek a színpad elején produkáltak.

Kezdésként a lemez címadójával nyitottak, és ugyan az elejétől nem szólt tökéletesen a cucc, hamar helyrerakták a motyót, talán csak Jeannette Marchewka volt halkabb a többieknél. A hangszeres szekció a buli elejétől mesterien muzsikált, nem éreztem hiányt Smolski előző bandáiból, az Armin Alic Michael Kolar páros lemezminőségben játszott. (Tőlem ez a dicséret nagy szó, mert azt a Rage-et nagyon imádtam.) Smolski pedig egyszerűen zseniális volt az egész buli alatt, nagyon látszott rajta, hogy ez a zene az övé. Élvezi, hogy a saját nótáit játszhatja, és ezekkel az arcokkal. Persze jócskán kaptunk Rage-dalokat is, de ugye azokban is benne volt a keze.

Furcsa lehet ezt hallani, de már a második számnál rákerült a korona a bulira: a klipes Self-Blinded Eyes hároménekes interpretálása tökéletes volt, az már csak hab volt a tortán, hogy iszonyat nagy érzés, amikor az egyik kedvenc énekesed (jelen esetben Andy) alig pár centire tőled énekli az arcodba a sorokat. És az ilyen apróságok nagyon fel tudják dobni az amúgy sem gyenge buli hangulatát.

Valamikor a buli elején egy felkonfban a közönséget próbálta felpörgetni, külön kiemelve Lászlót. Azt mondták Andynek, ha Magyarországon egy társaságban megemlíti a László nevet, tutira lesz valaki, akit így hívnak. Na, innentől fogva az egész buli alatt mi voltunk „A” László, egy idő után a közönség már nem a zenekar nevét skandálta a számok között, hanem a László! László! rigmusokat.

A saját nóták után egy méretes Rage-blokk következett a Suite Lingua Mortis különböző tételeivel. Nincs bajom Peavy hangjával, de azért egészen más szinten dörrenek meg a dalok, amikor jobb képességű énekesek adják elő ezeket. Minőségi ugrás volt minden egyes tétel, lezárásként pedig a Smolski autóverseny mániáját megörökítő Unityt játszották el. Abszolút nem volt érezhető sem Mike Terrana, sem Peavy hiánya, pedig nem egyszerű tételről van szó. Amúgy a három énekes nagyon szépen elosztotta a terhet egymás között a bulin, ha nem volt mit énekelniük, a hangfalak mögé visszahúzódva vártak a sorukra.

Majd újabb két Tsar’-os tétel következett: a No More Shadows alatt Jeannette még a közönséget is bevonta a játékba, az instrumentális rész utáni „No more” kiabálásokat rájuk bízta, a másodiknál az orrom alá tartotta a mikrofont, így magam is szerves része lettem a koncertnek. (Azt nem mondom, hogy emeltem a hangzás színvonalát, de hallattam a hangomat.) Szegény Jeannette-nek amúgy meggyűlt a baja a színpaddal, a deszkák között lévő résekbe többször beleakadt a magassarkúja, majdnem kifordítva a bokáját, párszor meg kellett kapaszkodnia valamelyik énekes társába. Két Rage-tétellel búcsúzott a zenekar, akik a koncert után pár perccel már a mörcspultnál voltak, és nagyon kedvesen társalogtak mindenkivel.

Nagyon ki van találva ez a projekt. Smolski eleve zseniális, és talált maga mellé egy igen jól produkáló, biztos alapokat hozó ritmusszekciót, valamint két olyan hangot boronált össze, akik egyedül is kiválóak. David Readman egész este alatt tökéletesen hozta a lemezre felénekelt hangokat, egyedül annyi pechje volt, hogy ezen az estén valaki más is szintén jól énekelt. Ráadásul ez a valaki lazaságával, közönséggel való kommunikációjával egy picit fölé emelkedett. És ne feledkezzünk meg Jeannette-ről sem, aki tökéletesen kiegészíti a két énekes fenomént, de ha kell, hangjával egyedül is megállja a helyét.

A Rage szétválásakor nem tudtam, ki merre fog elindulni, de látva mindkét bandát (a Rage a téli Masters Of Rockon lépett fel), illetve figyelembe véve mindkét csapat lemezét, Smolski nagyon nyerésre áll. Közel tökéletes volt a buli, és amennyire az elején féltem a helytől, valamint a kevés nézőtől, meglepően jó volt a koncert. A buli végére sem lettünk sokan (szerintem alulról súroltuk a százast), de remélem, akikhez eljut ennek az örömzenélős estének a híre, azok legközelebb majd ott állnak a színpad előtt. Nem csak Lászlók jöhetnek!

Setlist: Tsar / Self-Blinded Eyes / Dies Irae / Hands Are Tied / Nevermore / Innocent / No Regrets / Beauty / Unity / Children Of The Future / No More Shadows / Straight To Hell / Empty Hollow

Szöveg és képek: Savafan