Első Hallásra – 2016. december - 2017. január

írta Hard Rock Magazin | 2017.02.15.

Az adott év vége és a következő év eleje igen nehéz időszak a szerkesztők részére, mert a lemezkiadóknál holtszezon van. Ez persze abból a szempontból örömteli hír, hogy olyan lemezek is felkerültek az Első Hallásra rovat listájára, amikről sokan talán soha nem hallottak. Az eredmény ettől még vegyes. Így is akadt azért néhány nagynevű csapat, akik ilyenkorra időzítették a lemezkiadást, és e tekintetben az első helyezett kiléte sem meglepő.

 

 


Pain of Salvation: In the Passing Light of Day (8,7 pont)

karpatisz: Egy Pain Of Salvation-album sosem könnyű hallgatnivaló, de az azért jelent valamit, hogy durván hat hete le sem tudom tenni. A kritikámban megfogalmazott dolgok óta más szemszögből is teljesen elvarázsolt ez az album. Ez az oldal pedig a dalokban rejtőző érzelmek. Ennek az érzelemgazdagságnak köszönhetően több más előadó albumát is bizony át tudtam értékelni, mert bizony a profizmus mögé bújtatott sterilitás sajnos ilyen kontraszt mellett egyértelműen érezhető. A bónuszlemezen hallható demóanyagok is igazán érdekesek, hiszen most először találkozom olyan dologgal, hogy egy szöveges felvezető, magyarázat érkezik az aktuális dalhoz, hogy ez épp miért is került rá a második lemezre. A legnagyobb megdöbbenésem akkor volt, amikor Daniel Gildenlöw azt mesélte, hogy ez a lemez azért lett ilyen, mert ő a dobok mögül dirigálta a dalok írását. Szerzőtársa ezúttal egyedül Ragnar Zolberg volt, aki a gitárral segítette elő a témák fejlődését. Ha ez a módszer ilyen sikeres tudott lenni a múltban, a jelenben, akkor minden bizonnyal a jövőben is működőképes lesz. A kiadványhoz kapcsoló marketing rész sem gyenge, gondolok itt a 4 különböző színű vinyl lemezre, vagy a vaskos dupla CD-s mediabookra, amelyek igazán népszerűek lettek a PoS rajongók körében. Ez az alkotás egy igazi kincs, amely kapcsán már csak egy kívánságom van függőben, ami nem más, mint egy budapesti lemezbemutató! (Pontszám: 10)

Pálinkás András: A Pain of Salvation mindig is húsba maró őszinteséggel mutatta meg, hogy a zenekar szívét-lelkét jelentő Daniel Gildenlöw éppen hogy látja a világot. Volt már dühös lázadó, a lét értelmét kereső filozófus vagy éppen csalódott szerető; egy biztos, hogy művészete vele együtt változott és változik a mai napig. Ezért nem is csoda, hogy mára már az egész zenekar lecserélődött körülötte, hiszen nehéz egy ennyire gyorsan és hirtelen fejlődő személyiséggel lépést tartani. Daniel talán élete egyik legnagyobb traumáját élte túl, amikor egy húsevő baktérium fertőzés majdnem az életét követelte. Szerencsére felülkerekedett betegségén, és most egy új nagylemez formájában dokumentálta azt az érzelmi hullámvasutat, amin keresztülment. Reménytelenség, fájdalom, ösztönös élni akarás és intim szeretet árad ezekből a dalokból olyan mellbevágó módon, hogy azt nehéz szavakba önteni. Nem meglepő, hogy egy halál közeli súlyos betegség után ismét a durvább, metalosabb hangvétel az uralkodó, ami biztosan elégedettséggel fogja eltölteni azokat, akik csalódtak a 'Road Salt' albumok rockos megközelítésében. Úgy tűnik, a Pain of Salvation erősebb mint valaha, és ezt egy hibátlan mesterművel teszik egyértelművé. (Pontszám: 10)

rune: Ezt az albumot várta minden Pain of Salvation rajongó. Ennyi. Most jönne az a szöveg, hogy nem, ez nem teljesen igaz. De nem jön. Ez bizony tényleg a várva várt lemez. De mit is jelent ez pontosan? A végeredmény ismeretében szinte biztos, hogy a 'Road Salt' előtti korszak rajongói tapsolva fogják végighallgatni. Jómagam nagyon kedvelem a banda vintage vonalát, közelebb áll hozzám, így nagyon kíváncsi voltam, merre tovább? A beharangozó Meaningless című tétel meghallgatása után epekedve vártam a további dalokat, aztán kijött a Reasons, és biztos voltam benne, hogy mindenki megtalálja a számítását az új anyagban. Félreértés ne essék, itt senki ne keressen merengős, távolba révedős szerelmes száguldást vagy hippi hangulatot. Szerintem sokan tudjuk, min ment keresztül a zenekar motorja, Daniel Gildenlöw. Ezek a dalok Daniel újjászületését dokumentálják, ami fájdalmas, bizonytalan, kétségekkel teli, és ez bizony rányomta a bélyegét a dalokra. Ez nem egy átlagos konceptalbum. Daniel nem kitalált valamit, még csak nem is egy mások által megélt eseménybe képzelte bele magát, ezek a saját élményei, melyeknek nyoma maradt benne. Mindenesetre én remélem, hogy a következő anyagba már kevesebb komorságot kell bezárnia Danielnek és egy kicsit bizakodóbb hangulatú lemezt kapunk. (Pontszám: 9)


Pride Of Lions – Fearless (7,1 pont)

karpatisz: Egy újabb bandát találtam, aminek a munkásságát egyszer jó alaposan meg kell hallgatni. A Pride Of Lions egy igazi dallamos rock csapat, ahol Totót idéző vokálokat vagy épp Freddie Mercuryt idéző énekhangot találtam. De mivel is tudtak megfogni? A jó dalaikkal! Miközben a ’Fearless’ tizenkét szerzeményét hallgattam, egyszerűen megállt az idő. Érkeztek egymás után a jobbnál jobb művek és a végén azon vettem észre magam, hogy elment egy óra és közben végig fülig ért a szám. Ha megtehetem, hogy kiemelek egyet, akkor egyértelműen az All I See Is You című dal az, ami nemcsak zeneileg fogott meg, de a klip is látványosra sikeredett. Néha kell egy kis kikapcsolódás is, gondolok itt egy ilyen, élvezetes könnyed és kiváló korongra, mint ez. Jim Peterik és Toby Hitchcock zenekarát innentől megjegyeztem és követni fogom. (Pontszám: 9)

Savafan: Ebben az Első Hallásra rovatban időnként feltűnnek olyan albumok, amik vagy jó pillanatban kaptak el vagy tényleg kiválóak. Ebben a hónapban ez a lemez lett ilyen, az idő majd eldönti, melyik állítás az igaz, de az első szám első percében jóleső borzongás futott végig a testemen, és ez kitartott az album egésze alatt. Pedig az utóbbi időben a durvább zenék dobogtatták meg a szívemet, illetve olyan koncertek kerítettek hatalmukba, amiken pörgősebb a muzsika. Ehhez képest most itt van egy olyan album, ami simán készülhetett volna a '80-as évek Amerikájában. Egy laza slágergyűjtemény, amely iszonyat mód beszippantott. Szívet melengető, zongorával erősen megtámogatott dallamok, fülembe simuló énekhang, semmi extrémitás nincs, csak tiszta muzsika. Nálam verte a teljes mezőnyt a lemez! Mindezt tök ismeretlenül, nem voltam képben a zenekart illetően, bár a név ismerősen csengett. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: Én úgy gondolom, hogy a Pride Of Lions lemeze egy kiemelkedő dalszerzői produktum. Fogós dallamokkal gyönyörűen telipakolták a lemezt, és a lelkesedésem emiatt nagyon nagy volt. Első Hallásra rovatban kissé szigorúbb vagyok, egy lemezkritika esetében repült volna a 8 pont, így kimondható, hogy alapvetően elégedett vagyok ezzel a kiadvánnyal. Ilyen dalszerzők mellett nem is csoda, hogy egy nagyjából sallangmentes produktum született. Talán ami miatt pontot vonok le – miközben nem is valódi negatívum – az a műfaj alapvető korlátai, de itt az objektív énem beszél, a szubjektív meg hallgat, méghozzá POL-t. (Pontszám: 7)


Kreator: Gods of Violence (7 pont)

Pálinkás András: A 2000-es évek elején a Kreator visszatért gyökereihez és azóta egy tyúklépést sem tesz a bevált formuláktól. Jó, lehet 5 év telt el legutóbbi nagylemezük, a 'Phantom Antichrist' óta, de semmilyen változás vagy fejlődés nem tapasztalható az új dalokban, de ez valószínűleg a kutyát sem zavarja. Ezt támasztja alá az is, hogy a zenekar karrierje során először mindjárt a német lemezeladási listák első helyén nyitott új albumával. Hamisítatlan Kreator pusztítás, nem több, nem kevesebb. (Pontszám:7)

Adamwarlock: Habár a Kreator nem igazán képes igazi hibákat ejteni, e 2017-es anyag kicsit biztonsági játék lett. Egyrészről úgy gondolom, hogy a jelenleg zajló thrash forradalomban egy Kreatortól sokkal inkább vártam a ’Phantom Antichrist’ folytatását, mint a klasszikus metal elemeinek vegyítését a csapatra oly jellemző hangzással. Az én szótáramban egyes dalok pedig tölteléknek felelnek meg. Azonban tény és való, hogy a Kreator kezei közül rossz lemez még nem került ki, ezért a szerintem most halványabb produkciót sem tudom alacsony ponttal értékelni. (Pontszám: 7)

Wardrum: Tavaly megmozdult bennem valami a thrash metallal kapcsolatban. Mindig is fényévekre éreztem magamtól ezt a stílust, de pár hónapja a Death Angel jóvoltából elkezdett repedezni a jég. Aztán most itt van a Kreator mesterműve. Hát… hűha. Megalkuvásmentes, kőkemény, szélsebes és rafináltan összerakott muzsika, a hónap meglepetése. Csak azt tudom rá mondani, amit anno annyiszor mondtam az iskola menzáján a konyhás néniknek: kérhetek még? (Pontszám: 8)


Eternal Idol: The Unrevealed Secret (6,8 pont)

karpatisz: A Frontiers Music háza táján sokszor találkozom meglepetéssel, ezúttal Fabio Lione új zenekarára figyeltem fel. A Rhapsody, később a Rhapsody Of Fire méltán híressé tette az olasz énekest. Az új banda amiben Lione mester új otthonra talált igen érdekes albumot tett le, hiszen a klasszikus power metal mellett a szimfonikus rock és helyenként a progresszív stílus is megjelenik ötvözetként. A legérdekesebbnek mégis azt találtam, hogy egy ilyen kaliberű torok mellé egy női énekest is hoztak. A két különböző énekhang igazán élvezetes hallgatnivalóvá tette az Eternal Idol bemutatkozó anyagát. A Kamelot vagy épp a Stratovarius világára emlékeztető dalokat így kell ötletessé tenni, hogy sokan felfigyeljenek rá. Lehet sablonos dolog, amit mondok, de úgy látom, hogy egy új fejezet indult el Fabio Lione karrierjében, aminek alapköve ez a zenekar lesz. Akinek bizonyíték kell, hallgassa meg az Is The Answer Far From God? című dalt! (Pontszám: 8)

Savafan: Hogy megérte-e kilépni Fabiónak a Rhapsodyból ezen banda miatt? Jó kérdés! Azt mondom, hogy a lemez eleje telitalálat, jobban tetszik, mint az utóbbi Rhapsody-lemezek anyaga, tetszik, hogy Fabio nem áriázza végig a dalokat, a megírt dallamok is egyből ütnek. Nem bántó, hogy az énekes hölgy szerintem nem rendelkezik akkora kvalitásokkal, mint Lione, kellemesen kiegészít. Aztán megtörik valami (vagy elfogyott a muníció), de a lemez második fele már az újkori Rhapsody-anyagok szintjét súrolja. Aki női énekkel felturbósított Rhapsodyt vár, az csalódni fog, mivel ez a zene kommerszebb, könnyebben befogadhatóbb és egyszerűbb, de ha a koncertek alatt megszokjuk, hogy két énekes van, akkor a következő lemezre mindenki belerázódik a szerepekbe. Kezdetnek nem rossz, és így már 3 Rhapsody utódzenekarnak örülhetünk, ráadásul mindegyik más-más stílusban alkot. Ha legközelebb a lemez első felének minősége kitolódik, akkor erős 8-as vagy gyenge 9-es lesz, így csak erős 7-es. (Pontszám: 7)

Wardrum: Erre a vonatra kicsit késve szálltam fel, mert annak ellenére, hogy relatíve nagy hírverést kapott nálunk a lemez, én nem nagyon követtem a beharangozókat. Nem lényeges, annál nagyobbat koppant az állam, amikor végighallgattam. Vitriolba mártom a tollam, és azt mondom: Fabio Lione most aztán jól megbosszulta, hogy nem ő lett a Kamelot énekese. Azon gondolkoztam zenéjük hallgatása közben, hogy egy igazán ütős lemezhez sokszor egyáltalán nem kell semmiféle stílusújítás, meg kísérletezés. Néha bőven elég, ha ragadós, ötletes és míves dallamok és harmóniák sorakoznak rajta. Nos, a 'The Unrevealed Secret' tele van ilyen dalokkal. Ha nem köszönt volna be a Pain Of Salvation egy szolid 10 pontos lemezzel, akkor nálam bizony toronymagasan az Eternal Idol vinné a pálmát. (Pontszám: 8)


Sepultura: Machine Messiah (6,7 pont)

Adamwarlock: Nekem nem volt nehéz nagyra értékelnem a Sepu legújabb kiadványát. Egyrészről a mondanivaló, és annak kifejezése szinte tökéletes. A jövő szocio-politikai lefestése nagyon is mai és valós félelmeket mutat be, közben pedig cseppet sem klisés, hanem jóval elgondolkodtatóbb, mint azt az ember várná. Aki képes élvezni ezt a műfajt, annak ez csemege. (Pontszám: 8)

karpatisz: Nem mondhatom azt, hogy a Sepultura életművel napi szinten foglalkozom, így az utóbbi években több lemezük is elsiklott mellettem. Valamilyen megérzésem támadt, hogy most végre eljött az idő ahhoz, hogy ismét próbálkozzam a brazil csapat friss alkotásaival. Engem meglepett, hogy a nyitódalban inkább dallamos zenével találkoztam, mint az igazi ütős-tökös thrash metallal. A folytatásban még több kérdés felmerült bennem, hiszen a filmzenei elemekkel is megspékelt dolgok aztán pláne nem voltak jellemzőek rájuk. Ez a produkció engem inkább egy kísérletező csapatra emlékeztet, mint a Sepulturára. A kiadvány érdekes, érdemes meghallgatni, de számomra rettenetesen hiányzott az az ősi erő, amit a ’Chaos A.D.’ vagy a ’Roots’ albumokon megismertem régebben. Egy halk megjegyzés: a Testament ’Brotherhood Of The Snake’ című lemeze ezek után még erősebb, mint amilyennek korábban gondoltam. (Pontszám: 6)

Pálinkás András: A lemezt felvezető interjúkban Andreas Kisser egy kísérletezős, előre tekintő anyagot ígért, amit hellyel-közzel be is tartott a gárda. Futurisztikus és szokatlan a címadó dal, főleg Derrick Green vokalizálása telitalálat, nagy kár, hogy ennél tovább nem merészkedik, ugyanis az album további része inkább csak zeneileg érdekes, Green csak a tőle megszokott unalmas üvöltéseit erőlteti. Pedig arab és brazil népzenei elemek, izgalmas törzsi ütős hangszerek és még vonósok is feltűnnek Kisser irgalmatlan thrash alapozásai között. A Sepultura érezhetően igyekezett kitágítani saját határait, és amíg ezt zeneileg sikerült is elérni, sajnálatos módon Derrick Green nem tudott felnőni a feladathoz. (Pontszám: 6)


Firewind: Immortals (6,4 pont)

rune: A Machinae Supremacy ajánlójában is szóba hoztam a 2008-as évet, és érdekes módon jelen alanyunkat is ebben az évben ismertem meg, méghozzá élőben a Kamelot előzenekaraként okoztak meglepetést egy igencsak fogós műsorral. Akkoriban még Apollo Papathanasio töltötte be az énekesi posztot, de mivel a csapat életében gyakran előfordult a tagcsere, nem meglepő, hogy a mostani lemeznél a német Henning Basse tolmácsolásában hallhatjuk a dalokat. Még úgy sem, hogy egy ideje nem követtem nyomon a zenekar körüli eseményeket. Igazából pont Henning csatlakozása hívta fel a figyelmemet újra a bandára. A lemezen nincs semmi meglepetés, de ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne. Gus G. hozza a kötelezőt. A szokásos melodikus epikus power dallamokat halljuk csakúgy, mint korábban. Amit viszont feltétlenül fontosnak tartok megjegyezni, hogy Henning jelenléte, ha nem is emeli ki a középmezőnyből a bandát, elsüllyedni sem hagyja. A stílus kedvelői nyugodtan hallgassák meg az 'Immortals'-t, nekem tetszett, Henning pedig egyszerűen telitalálat, jó lesz ez. (Pontszám: 7)

Savafan: Egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor énekest találtak a görögök. Henning Basse hangját nagyon szeretem, a Metaliumban (is) kiváló volt, de Mats Levénnek jobban örültem volna, vele láttam egy közel tökéletes koncertet. Henning metalosabb hangja nem igazán passzol ehhez a fajta zenéhez. Az Apollo adta különlegesség is kiveszett a bandából, és hiába találtak egy remek énekest, valahogy nekem nem áll össze az egész. A dalok erősek, az ének is minőségi, tehát külön-külön mindkettő remek, de összerakva nincs mágia. A Back on the Throne gitártémája pedig akkora Ozzy-Zakk Wylde  utánérzet, hogy nem szép ilyet hozni az átmeneti munkahelyről. Mivel nem lehet a zenét és az éneket külön pontozni, így a pontom most azt jelenti, hogy a kettő nem kiegészíti vagy erősíti, hanem ellenkezőleg, kioltja egymást. Pedig Firewind- és Metalium-fan is vagyok. (Pontszám: 7)

Wardrum: A görög kompánia számomra meglepő módon az ezerarcú Henning Bassét igazolta le új énekesnek. Ez egy picit csalódás volt számomra, ugyanis rendkívül sokra tartom Herr Bassét, és szívesen hallottam volna egy Sons of Seasons kaliberű zenekarban dalolni, de hát ez jutott. Másfelől tény, hogy a power metal alakulat zenéjét iszonyatosan fel tudta dobni sajátos hangjával. Már csak az igazán ragadós dalok hiányoznak, és örömöm maradéktalan lesz. (Pontszám: 6)


Grave Digger: Healed by Metal (6,3 pont)

Pálinkás András: A germán horda 18. nagylemeze épp azt az általuk teremtett standard heavy metalt rejti, amiről elhíresült a zenekar. Nincs meglepetés, kísérletezés, de még üres járat is alig. Van viszont egy csokor irgalmatlanul egyszerű, karcos-dögös metalhimnusz. Akinek inge, vegye magára: nem fog csalódni.(Pontszám: 6)

Savafan: Bevált stíluson nem szeretnek változtatni a Sírásók, és ebből a szűk keresztmetszetből néha tök jó anyagok születnek, néha gyengébbek. Most úgy érzem, elsült a kezük. Anyagaik erőssége nagy mértékben azon is múlik, milyen riffeket rettyintenek, most szinte minden dalra beindult a lábam vagy a fejem. Nincsenek agyoncicomázva a dalok, tök egyszerűen, pőrén vannak megírva, arcba belemászós stílusban. A refréneket szinte már második hallásra együtt énekelheti a hallgató a zenekarral, az utóbbi időszak legerősebb Grave Digger-albumát hozták össze! (Pontszám: 8)

Wardrum: A német veteránok albuma már csak azért is megérdemli a kalapemelést, mert hallatszik, hogy igyekeznek nem csak a szép emlékű múltból megélni. Bivalyerős hangzás, korukat meghazudtoló lendület, korrekt dalok. Akkor mégis miért az alacsony pontszám? Nos, egy pontot levontam azért, mert az erényei ellenére a zene továbbra is borzasztóan egysíkú, a másikat meg azért, mert Chris Boltendahl bántóan nem tud énekelni. (Pontszám: 4)


Machinae Supremacy: Into the Night World (6,3 pont)

rune: Még a 2008-as megjelenésű 'Overworld' albummal lopta be a szívembe magát a svéd SID metal csapat. Aki értetlenül áll a kifejezés előtt, annak röviden: a SID chip a számítógépekben ma használatos hangkártyák elődje, ami a C64 érában szólaltatta meg a játékokat és programokat. A  srácok nem a szokásos szintiszőnyegeket lobogtatják a gitártémák között, hanem programozott SID-dallamokat hallhatunk, ami ad egy különleges pluszt a zenének. Az már más kérdés, hogy kinek mennyire befogadható, ha a zene hallgatása közben állandóan Super Mario ugrál lelki szemei előtt. A már fent említett közel tökéletes 'Overworld' után jöttek-mentek az albumok, amelyeken mindig találtam kedvemre valót, de a dalok egészét tekintve ezek a lemezek már gyengébb eresztések voltak. Nade milyen az új anyag? Úgy érzem, kicsit magukra találtak a srácok ezzel az albummal. Most is megvannak ugyan a kedvencek, de a  többi dalt tekintve sincs okuk a szégyenre. A program most is könnyed, szórakoztató és energikus. Robert Stjärnström még mindig nyávogva énekel, de valahogy ez is mint a SID hangzás a zenekar sajátja. (Pontszám: 9)

Adamwarlock: Valamelyik külföldi oldalon olvastam a csapatról, hogy ők bizony videogame metalt nyomnak. SID-metal, így is jellemzik ezt a történetet. Csak egy mondatot tudok mondani róluk, ami valahol pozitív is és negatív is egyszerre: Egy olyan utat választottak maguknak, ahol képesek lehetnek valami egészen újat és egyedit alkotni (e lemezen is néhol csodálatos zenei megoldások akadnak), de ez még közel sem kiforrott, nem felétlenül hallgatóbarát és csak egy rögös út kezdete. Menjenek végig rajta, de ez ebben a formában még nem elég.   (Pontszám: 5)


Xandria: Theater of Dimensions (6,3 pont)

karpatisz: Eddig nem ismertem ezt a zenekart, de a szimfonikus power metal műfajában most ismét találtam egy olyan csapatot, amire érdemes lesz odafigyelni. A korai Nightwish-lemezek hangulatát számomra teljesen vissza tudta adni a Xandria, de az azóta eltelt 20 év azt is megmutatta, hogy olyan erős anyagok, mint a ’Angels Fall First’ vagy az ’Oceanborn’ talán már sosem fognak születni. Nem zavar, hogy gyakorlatilag továbbvitte ezt a stílust, mert a csapat megtalálta azt a vékony határvonalat, amikor ez kellemes végeredményt hozott. A német társasághoz szegődő holland énekesnő, Dianne van Giersbergen hangja szerethető, a lemez is egységes, többségben vannak rajta a jó szerzemények. Számomra a lemez egyik legkedvesebb tétele a Call Of Destiny. Ami miatt mégis a pontszámot kicsit lejjebb viszem, annak oka az, hogy a kórus- és szimfonikus betéteket itt kórussal és igazi vonósokkal, stb. oldják meg, de ezt koncerten igazán jól pótolni nem tudják majd. (Pontszám: 7)

Savafan: Ebben az évben egy hatalmas űr tátong a Nightwish pihenése miatt a szimfo-metal vonalon. A nagyoknál már beköszön más stílus is kis pop és kis death –, de a színtiszta stílusban most „pót kedvenc” kerestetik verseny van. A Xandria is esélyes a posztra, és aki szereti ezt a fajta muzsikát, bátran próbálkozzon az anyaggal, mert számomra dallamilag veri a volt Nightwish-pacsirta új szólóanyagait. Vannak persze panelek és részek, amiken hallani, hogy Tuomas-túltengésben szenvedhet a zenekar, de ízlésesen van összerakva az anyag. Ebben a szimfo másodvonalban a Xandria egy kis előnyt szerzett az év elején, kérdés: mire mennek vele? (Pontszám: 7)


Stephen Pearcy: Smash (6,1 pont)

karpatisz: Az utóbbi idők híreiben sokat olvastam a Ratt körüli felhajtásról, és persze nem mellékesen arról, hogy a csapat frontembere közben új önálló kiadvánnyal is jelentkezik. A ’Smash’ ízlelgetése közben felemás érzéseim voltak: nem rossz ez, de valahogy mégsem az igazi. Megismertem a hangot, de a katarzis valahogy nem érkezett meg, pedig tizenhárom dal közül kellett volna, hogy valamelyik egy picit is kitűnjön. A hatvanéves énekes letett egy korrektnek nevezhető anyagot az asztalra, de sajnos azt érzem, hogy a füst sokkal nagyobb, mint a láng. Arra azért kíváncsi lennék, hogy az igazi Ratt-fanatikusok hogyan értékelik ezt a kiadványt. (Pontszám: 6)

Dzsó: Még egy lemezmilliomos banda, még egy énekes és még egy névhasználati vita. Az egykori Ratt-frontembernek ez már az ötödik szólóalbuma (ideszámítva a 'Stripped'-et is, ami akusztikus koncertlemez Ratt-sikerekből válogatva), és az anyabanda körül állandósult felfordulás miatt célszerűbbnek tűnt saját név alatt kijönni az aktuális anyaggal. Jobbára alig ismert zenészekkel készült el az album, ami hozzájárult ahhoz, hogy a Ratt-hangzásnak csak a nyomai találhatók meg, inkább egyfajta időkitöltésnek tűnik, amíg Pearcy negyedszer is visszatér a Rattbe és stúdióba vonul és/vagy turnéra indul velük. Vállalható lemez, de aki Rattet vár, az csalódni fog. (Pontszám: 7)


Jack Russell's Great White: He Saw It Comin (5,7 pont)

Dzsó: A 40 évvel ezelőtt alakult eredeti Great White MTV-sztár és lemezmilliomos lett karrierje csúcsára érve, aztán a '90-es évek elején őket is elmosta a Seattle-cunami. Mára az a tragikomikus helyzet állt elő egy évek óta tartó névhasználati vita miatt, hogy két Great White is működik, az eredeti énekes hozta létre a Jack Russell's Great White formációt. Az idő nem bánt el Jack Russell énekhangjával, ez a lemez nagy erőssége a kiváló dallamok mellett. A dögöt viszont kinyírták a hangzásból, a gitár csak prüntyög a rádióbarát nótákhoz. Nagy kár érte! Így csak egy rockos, funkos, R&B-s poplemez lett a végeredmény, de a nagy dallamok miatt jár tőlem a pontszám. (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Nem követem az együttes jogi vitáit, hogy most kié is a név, ki milyen feliratot rak a borítóra, de azt kell mondanom, hogy ez a lemez nagyon jó lett. Pedig azok, akik a Great White-ot keresik benne, csalódni fognak. Talán a műfaji lágyulást megsínylette a hangzás, de Russell hangja – és még inkább jelenléte – elviszi a lemezt a hátán. Egy élet drámáját, hullámvölgyeit hallom ki belőle, amit nagyon tudok értékelni, hiszen mi más lenne a zene feladata, mint érzelmeket közvetíteni. (Pontszám: 7)


Enuff Z'Nuff: Clowns Lounge (5,6 pont)

Dzsó: A zenekar alaposan beleragadt a Beatles pszichedelikus korszakába, de nem is valószínű, hogy kiszállnak ebből a közegből, mert az egyetlen eredeti tag, Chip Z’Nuff osztja le a lapokat, akit a lemezek elkészítésében segít a másik őstag, Donnie Vie.  A 'Clowns Lounge' kiadásának éve lehetne mondjuk 1990 vagy 2000 is, hiszen ugyanaz a recept: dinamikus alapok a jól megírt dallamok és a spanglis hangulat mellé. Erre felkapta az ember a fejét 25 évvel ezelőtt – akkortájt szép sikereket ért el a banda –, ma már viszont ez semmi különlegeset nem jelent. Ugyanazt tolni 13 albumon keresztül és érdekesnek maradni, az csak nagyon keveseknek sikerült idáig. Dicséretes a művészi következetesség és tényleg kiváló dalszerzői vénáról tanúskodnak a jól feljátszott dalok, de a 'Clowns Lounge' csak afféle „nem rossz” dalok gyűjteménye, egyet sem tudnék kiemelni közülük. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Egészen jól megírt pop-rock darabok tarkítják az albumot, cseppet sem bonyolítva, még kevésbé nyújtva mélységet a hallgatóságnak. Én egy tisztes iparosmunkát látok benne, ami kellemes hallgatnivaló lehet, de semmi több. Valahol beragadt a múltban a dolog. A nosztalgia pedig nem egyenlő azzal, amikor a múlt esszenciáját mentem át a jelenbe. Nem utálom, elhallgatom, de nagyra értékelni nem tudom. (Pontszám: 6)


Magnet: Feel Your Fire (5,6 pont)

Pálinkás András: A Magnet egy teljesen új formáció, amely magába tömöríti az olasz okkult rockban utazó Psychedelic Whitchcraft háromnegyedét. Érdekes módon az új banda muzsikája nem is áll távol az anyazenekarétól, hiszen a Black Sabbath és a Led Zeppelin hatása érződik leginkább a muzsikán, vagyis blues alapú rocknak lehetne legegyszerűbben leírni. A hangzás és a dalok is a retro jegyében születtek, de a Magnet nem kezd bele hosszas pszichedelikus bolyongásba, mindent az egyszerűség jár át. Rövid, velős, pőre és helyenként igen hangulatos a 'Feel Your Fire', bár nem rendelkezik egyedi arculattal, de azért kellemes hallgatnivaló. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Meglehetősen anakronisztikus darabbal van dolgunk. Szép imitációja ez a ’70-es évek nagyjainak – néhol szinte hangról-hangról koppintva –, de úgy gondolom, hogy ennél 2017-ben több kell. Ahogy fentebb is írtam, nem elég nosztalgiázni. Lehet (sőt, sok esetben nagyon is kell) elővenni a régi nagyok hangzását, utánérzetét, de ha feltűnik a semmiből egy ilyen csapat, mint a Magnet, akkor először is arra a kérdésre kell választ kapnom hallgatás közben, hogy miért hallgassam inkább őket, mint egymilliomodik alkalommal a ’Led Zeppelin II’-t. Erre nem kaptam választ. Szép munka, debütálásnak nem rossz, de ez így még nagyon vékony. (Pontszám: 6)


Wolfchant: Bloodwinter (5,1 pont)

Adamwarlock: Itt nekem a műfajjal is alapvető gondjaim voltak, nem mintha e „pogány-metal” ne adott volna nekem is személyes kedvenceket, de azért tény és való, hogy egy fejlődésre nem túl nyitott kategóriáról beszélünk, ahol – éppen ebből kifolyólag – nagyon nehéz nagyot alkotni, szürkét viszont annál könnyebb. A Wolfchanttal is ez utóbbi történt. Nem kétséges, hogy fektettek a dologba nem kevés kreatív energiát, de egyszerűen nem tud átütő lenni a dolog, maximum egy örök előzenekari státuszt fognak megérni. (Pontszám: 5)

Pálinkás András: A Wolfchant a korai Rhapsody bombasztikus muzsikáját pumpálja tele szteroiddal és németes katonasággal vezeti elő, de amíg az olaszok munkássága tele volt ötletes megoldásokkal, addig a germán horda csak erőltetett hörgéssel próbálja egyedivé tenni a milliószor hallott mese-metal frázisokat. A 'Bloodwinter' sajnos nem több, mint egy letűnt trend gyenge megidézése. (Pontszám 4)


Ranger: Speed & Violence (4,4 pont)

Pálinkás András: Minden évben felbukkan egy-két formáció akik – érzésem szerint – átesnek a ló túloldalára, amikor kiadványaikon igyekeznek megidézni az általuk imádott zenei irányzat legkorábbi szakaszát. Mert egy dolog készíteni egy múltat idéző retro lemezt, és megint más a világra szabadítani valami borzalmas hangzású kliséhalmazt. Sajnos a finn Ranger ezt az utóbbit teszi  power/heavy vonalon. A 'Speed & Violence' pimaszul lop a '80-as évek heavy-, power- és speed metal tárházából, és egy demós hangzással tálalja. Nem értem, hogy miért hallgatná pont a Razort valaki, amikor tele a padlás jobbnál jobb lemezekkel ezen a vonalon. (Pontszám: 4)

Adamwarlock: Egy végtelenül ostoba album. De tényleg, ez a jó szó rá. Ezt én azoknak az alkesz véglényeknek tudom ajánlani, akik megelégszenek a minden ízlést nélkülöző, tufa pumpálással. Ráadásul egy olyan zenei mellékvágányban, ami már 30 éve falnak vezette a hallgatóságot. No offence, de akinek ez bejön, annak egészségére, kerüljük egymást, és boldog életet kívánok neki! (Pontszám: 4)

Legutóbbi hozzászólások