fbpx

Egypercesek #19: Glenn Hughes, Mike Zito, John Mayall, Herman Frank, Blind Ego

írta CsiGabiGa | 2017.02.12.

A rockzenészek leginkább zenekarban gondolkodnak. Mert az élőzene varázsához „kell egy csapat”, ahogy Ede bá’ mondaná. De mindig voltak és lesznek magányos farkasok, akik inkább nyomulnak szólóban, hogy a zenei ötleteikbe ne szólhasson bele más. Az is igaz, hogy ők is sokszor egy zenekarban megszerzett hírnevüket kamatoztatják szólópályafutásuk során. És vannak, akik a saját csapatuk mellett készítenek szólóalbumokat, mert az ötleteik nem mindig férnek bele a banda arculatába.

Idei első Egyperceseinkben még a tavaly év végi szólóalbumokból szemezgettünk, bár van köztük egy kakukktojás is. Na nem a Blind Ego lemeze, mert ez is szólóprojekt, az RPWL gitárosának szabadidős tevékenységét takarja a név. Ellenben az örökifjú John Mayall sokadik alkotása már 2017 januári termés.

Nyolc év elteltével támasztotta fel szólókarrierjét az énekes, azonban ezekben az években igencsak aktív volt, hiszen különböző bandákban zenélt (Black Country Communion, California Breed).

Kemény zenét ígért Hughes erre az albumra még a megjelenés előtt. Ez be is jött, ám érzésem szerint mindezt alaposan felturbózták a hangzással is, hiszen valamennyi hangszer pokoli erővel szól, még akkor is, amikor nem éppen pattogó ritmusokat hallgatunk. A dobjáték rendkívül dinamikus, sodró. Nem véletlen, hiszen a régi cimbora, Chad Smith ül a bőrök mögött. Modern beállítottságú az anyag, azért Hughes visszatekint a gyökereire is. Nem a Trapeze, inkább a Deep Purple az, ami jelen van. Amúgy jól elkapott gitárriffekkel rakta tele a dalokat, de azért ott a Hammond is.  Igaz, a háttérben morog a hangszer – na kérem, ez az íz, ami hozza azt a bizonyos visszatekintést. Nem mindig hangzanak így a nóták, mert igazából az ötödik dalban, a Steadyben kezdődik ez az érzés, hiszen ez egy teljesen a Hammondra épülő szerzemény. Aztán a következőben (God Of Money) már egy szóló is helyet kap, persze ezen felül is dominál a dalban a legendás billentyűs hangszer.

Ami nem mindig tetszik, az Hughes éneke. Nekem furcsa, hogy egyes tökös nótákban lágyra, inkább funkysra veszi a stílust. Nem akarom elvitatni énekesi kvalitásait, hiszen az tényleg még most – hatvanöt éves korában – is döbbenetes, csak az én fülem számára nem mindig a helyes stílust választja.

Összességében jó az album, igaz erős, kiemelkedő szerzeményt nem hallok rajta, a színvonal mégis végig egyenletes. Egészében jó hallgatni, nem szemezgetve. Mindenesetre bíztató, hogy a nagyon várt Black Country Communion visszatérő albuma előtt Hughes ilyen magasra tette a mércét szólóprodukciójával.

Chuck Berry szülövárosából, St Louis-ból származik a negyvenhat éves gitáros. Új albumának címe a régi hippi szlogen, a „Make love, not war” újragondolása, és a borítón is ott a béke szimbóluma, szóval egyeseknek nosztalgikus érzése lehet már a borítótól is. Na és a zene…

Mike Zito nem a műfaj ősi stílusát képviseli, inkább a hatvanas-hetvenes évek fordulóján formálódott blues-rockot viszi muzsikájában. Nyers, kemény és húsbavágó muzsika, kemény gitárhangzással. Így is kezdődik, hiszen a Highway Mama Freddie King Going Down-jára hajaz – ami viszont egy ősi szerzemény. Ha muszáj példaképet megnevezni, Stevie Ray Vaughant mondanám, és a negyedik nóta, a lendületes Crazy Legs akár az ő szerzeménye is lehetne. Viszont az utána következő címadó slow blues egyértelműen a Led Zeppelin jegyeit viseli magán. Van itt funkos szerzemény, az On The Road, sőt, ha már Chuck Berryt emlegettem, a Route 90 egy klasszikus rock and roll – még jó, hogy nem 66 – az öreg Chuck Sweet Little Sixteenjében gyökeredzik. A One More Train is az, bár ez engem a Ten Years Afterre emlékeztet, igaz Alvin Lee-ék is temérdek rock and roll nótát nyomtak a blues mellett. A My Girl Back Home is a TYA hangulatát idézi, bár Mike Zito hangja jelentősen eltér Lee-étől. Tradicionális még – igaz, ez már blues – a Chip Off The Block is. És mit tesz Isten, Mike Stevie Ray Vaughant emlegeti a szövegben, és persze a szóló is teljesen rá emlékeztet. Hősünk megmutatja azt is, hogy a blues kesergőkhöz is ért, kiválóan sikerült a Bad News Is Coming, akár az isteni Beth Hart hangja is elférne ezen a felvételen.

Jó kis album sokféle zenével, Mike Zito sokfelé tájékozott, már ami a gitározást illeti. Érdemes lesz rá odafigyelni!

A nyolcvanhárom esztendős blueslegenda az elmúlt bő két esztendőben nagy sebességre kapcsolt, hiszen ez idő alatt már a harmadik stúdióalbummal jelentkezik, sőt nemrég egy 1988-as német koncert is kiadásra került, pedig előtte öt évig nem készített semmi új anyagot. Mayall most is az utóbbi évek bevált csapatával dolgozott, így most is Greg Rzab (basszusgitár), Jay Davenport (dob), Rocky Athos (gitár) a társai. Meghívta Joe Walsht is két dalhoz, így az Eagles meghatározó tagja a The Devil Must Be Laughing és a Cards On The Table felvételeken pengeti gitárját. Walsh elmondta, hogy nagy megtiszteltetés számára Mayall új albumán játszani, hiszen annak idején a Bluesbreakersben pengettek Anglia legjobb húrnyüvői (Eric Clapton, Mick Taylor, Peter Green), és nagyon sokat tanult tőlük.

Az album első felén modernebb, nem annyira blues alapú dalokat hallunk, aztán innen sokféle stílus jön: rockos, funkys, balladisztikus felvételek keverednek, kifejezetten jó ez a sokszínűség. Fúvósokkal, szellemes hangszeres játékkal töltik meg a szerzeményeket. A második fele tradicionálisabb, innentől lankad a figyelmem, sok az önismétlés. Az ötödik nóta, a Goin’ Away Baby engem erősen emlékeztet Willie Dixon I Just Wanna Make Love To You klasszikusára, nem is az eredetire, hanem úgy, ahogy a Stones is játssza az első lemezén. Viszont a befejezés kiváló: a You Never Know akusztikus jazz–bluesa a lemez talán legjobb felvétele – végig a zongora viszi a vezérfonalat.

 

 

Mayall a hatvanas évek végén olyan albumokkal, mint a ’Bare Wires’, a ’Blues From Laurel Canyon’ vagy a szenzációs koncertalbum, a ’Turning Point’ a műfaj történelmi figurájává vált. Most öregségére kedvére elzenélget, de azért újabb kori alkotásain is találunk kiváló dalokat, így vagyunk a ’Talk About That’-tel is.

Herman Frank remek gitáros és tökéletes képviselője a germán metalnak. Hogy mégsem érezte jól magát az Acceptben, annak oka az volt, hogy nem engedték kibontakozni, az deklaráltan Hoffmann és Baltes zenekara. Ő ott csak másodhegedűs lehetett. Herman viszont jól sáfárkodott a 'Balls To The Wall' lemezen szerzett hírnévvel, és megalapította a Victoryt, mostani második kilépése után pedig újabb szólóprojektekbe kezdett. Először volt a Panzer Schmierrel, majd elkészült harmadik szólólemeze Rick Altzival.

Az elsőt még 2009-ben készítette, az Accept újjáalakulása előtt, és nem is volt igazán szólólemez íze, mert Jioti Parcharidis, a Victory énekese segített neki összehozni. Mellőzöttségében írta meg a másodikat az Accept-idők alatt 2012-ben, ezen már Rick Altzi énekelt, és nekem sokkal jobban bejött, mint az első. Talán neki is, mert a harmadik anyagra ismét Rick Altzit kérte fel, és a zene is hasonló: feszes, húzós riffek, professzionális szólók, germános menetelés, mégis egész más, mint az Accept. Én Hoffmannt is megértem, Frank stílusa eltér a védjeggyé vált Accept-hangzástól (bár a No Tears In Heaven riffelésére akár a Stalingradot is rá lehetne énekelni). Rick Altzi hangja nagyon jó, valahogy mégse tudtam megbarátkozni vele. Talán mert nem elég karakteres, megjegyezhető a dallamvilága. A Masterplanban Jorn Lande-t, az At Vance-ben Oliver Hartmannt helyettesítette, hangja valóban ott van valahol a két énekesé között, így remekül el tudja énekelni a dalaikat, de valahogy az új szerzemények mégsem sikerültek olyan jól.

Úgy érzem, Herman Frank zenéjében végre megtalálta azt a közeget, amiben ki tud bontakozni. Végre ott van az énekdallam, ahol kell, és ahogy kell, ennek bizonyítékaként pedig a meghallgatás után is tudok emlékezni dalokra, nem mennek át rajtam nyomtalanul. A legjobbak a Run Boy Run, a Running Back, az említett No Tears In Heaven, a Ballhog Zone és a különleges alcímű Dead Or Alive (Herman Frankenstein).

Kalle Wallner a német artrocker RPWL zenekar gitárosa, aki zúzósabb ötleteit a Blind Ego nevű side-projektjében valósítja meg már lassan 10 éve. A 2007-ben (’Mirror’) és 2009-ben (’Numb’) megjelent első két albumon leginkább a brit Arena tagjaival vette magát körbe, akikkel kiváló progresszív rockzenét alkottak, de a folytatásra több mint 7 évet kellett várni. A tavaly év végén megjelent új lemezre sikerült az első sötét hangulatát és a második kemény hangzását ötvözni, és egy vastagon megszólaló, nagy dallamokat és telt kórusokat felvonultató, friss anyag született, ahol nagy szerepet kapott a technikás hangszerkezelés. Kedvező kritikákat kapott az album a nyugat-európai rocksajtóban, és egy szép nézőszámot hozó klubturnét is lebonyolítottak a megjelenés után rögtön, márciusban pedig fellépnek a reichenbachi Artrock fesztiválon egy sor sztár – köztük az Omega (!) és a Pain Of Salvation – társaságában, nyárra pedig meghívást kaptak a rangos Night Of The Prog fesztiválra Loreleybe. A zenekar gépezete tehát újra zakatol, a tagtoborzás ezúttal elsősorban német – és részben a kiadóhoz tartozó – bandákat érint: Arno Menses (Subsignal) – ének, Erik „Ez” Blomkvist (Dreamscape) – ének, Aaron Brooks (Simeon Soul Charger) – ének, Sebastian Harnack (Sylvan) – basszus, Ralf Schwager (Dreamscape, Subsignal) – basszus, Heiko Jung (Panzerballett) – basszus, Michael Schwager (korábban Dreamscape, most zenetanár) – dob és persze Kalle Wallner (RPWL) – gitár, billentyűs hangszerek, basszus. Azt nem sikerült megtudni, hogy miért kellett négy basszer és három énekes a produkcióhoz, és tovább bonyolítja a kérdést, hogy a turnéra végül egy negyedik énekessel indultak el.

A teljes lemez zenéjét Kalle Wallner írta – nagy erősségei az albumnak az érzelmekkel teli, nagyívű dallamok – és végig dominál a virtuóz, energikus gitárjáték, dehát mégiscsak egy gitáros szólómunkájáról van szó. Az énekesek között markáns különbséget nem lehet felfedezni, viszont Erik „Ez” Blomkvist magasai időnként Geoff Tate fénykorát idézik. Valóban változatos, maradandó anyag született, amelyben kiélhette Kalle a rocker kvalitásait, csak egy dolog zavart a lemez sokadik meghallgatása után is, hogy félidőben leül a hangulat és jön a ’Mirror’ melankóliája, ami másféle szerkesztésnél nem tűnt volna fel, mert ezek is kiváló darabok egyenként.

Egy biztos: az RPWL-ben ilyen daloknak és ilyen hangszerelésnek nem lenne helye, de így kaptunk valami másféle értéket.

Legutóbbi hozzászólások