Itt a pengető, hol a pengető?: Ben Granfelt – A38 Hajó, 2017.02.06.

Családias légkörben zajlott a koncert. Azt hiszem, így kell diplomatikusan megfogalmazni, hogy rohadt kevesen voltunk. De az a 150 ember – akár a levegő – kitöltötte a rendelkezésre álló teret, így azt is mondhattam volna, hogy a színpadtól a keverőpultig álltak az emberek (ez lett volna a marketing-verzió). Az más kérdés, hogy egy ügyesebb motoros simán szlalomozhatott volna közöttünk. Szerencsére Ben Granfelt profi muzsikusként a „lelkes tömeg”-ből csupán a lelkesre koncentrált, és lelkesedésünk rá is átragadt. De erről majd később.

„Kellemest a hasznossal” alapon útközben még leszállítottunk egy munkát, ennek hála, majdnem le is maradtunk a kezdésről. Nyolc előtt pár perccel hajóztunk be az A38-ra. A Lazy Twins nyolckor bele is csapott a Jailbreakbe, ahogy azt kell, és bár nem az Emeralddal folytatták (az is volt később), érezhetően a 'Live And Dangerous' szolgáltatta az alapot a műsorukhoz, amibe persze beleszőtték későbbi kedvenceiket. A Thin Lizzy rövid Gary Moore-korszakát a Waiting For An Alibi-jal idézték meg. Zeneileg jók voltak, de az összekötő szövegeket még gyakorolni kell. És színpadi megjelenésben, jelenlétben is messze elmaradtak olyan tribute bandáktól, mint a KISS Forever Band, a Cry Free vagy a ZZ Copy. Viszont állítólag ők az egyetlen magyar Thin Lizzy tribute zenekar, így ezeket a dalokat ebben a töménységben csak tőlük kaphattuk meg. Köszönjük!

Jailbreak / Are You Ready / Emerald / Waiting For An Alibi / Don't Believe A Word / Suicide / Chinatown / Johnny The Fox Meets Jimmy The Weed / Cold Sweat / Roselie - The Boys Are Back In Town

Látszott, hogy helyi az előzenekar, mert nem volt olyan összeszokott az átszerelő gépezet, mint a HammerFall-koncerten, Ben Granfelt csak 10 perces késéssel kezdett. Addig legalább volt időnk pár mondatot váltani ismerőseinkkel, kedvenc feleségemnek meg újabb afférba keveredni a meggysörrel. A Joe Satriani stílusú instrumentális, az E.G.O. fantasztikus kezdése volt a koncertnek, rögtön megadta az alaphangulatot. Ezután a 2006-os album ('The Sum Of Memories') két dala következett: a hendrixes Too Many Gods, mely akár az Another Day testvérdala is lehetne – a wah-pedált lestrapálta rendesen –, majd a groove-osabb Confession Time, mely nekem kevésbé jött be. Viszont imádtam, ahogy a pengetővel játszott bluesosabb szóló részeket váltogatta a dalban az ujjal pengetett jazzesebb szakaszokkal, és közben csak a kezét figyeltem: Itt a pengető, hol a pengető?

A turné az 'Another Day' című új lemezének a bemutatója volt. Nos, be is mutatta rendesen: a 10 dalból hetet eljátszott a koncerten, kezdve a címadóval, melyben megint a wah-pedál kapott kulcsszerepet, majd az egy elhunyt rajongójának ajánlott Shine Like The Sun Over Me következett, melynek Alannah Myles-os lüktetését már a stúdióváltozaton is nagyon élveztem.

A következő dal egy elszállósra sikeredett önfeldolgozás volt. Itt kapta elő a dobos a filcfejű dobverőket, mellyel az érdekes, de monoton dobtémának egyedi hangzást adott, erre ment rá a pszichedelikus zene és ének, a végeredmény egy olyan nóta lett, mintha az Ultravox Viennájának az alapjaira játszottak volna rá egy Pink Floyd-számot, mondjuk az Us And Themet, vagy a Breathe-t. Okku Laru – aki a lemezen doboló Miri Miettinen helyére ugrott be az utolsó pillanatban – szintén nagyszerű dobos, és egyben a finnek egyik legkeresettebb producere is. A most bemutatott albumnak is ő volt a producere, úgyhogy ismerte a dalokat kívülről-belülről.

A kétnótányi szusszanás után – mely egyáltalán nem volt unalmas, sőt, a Falling For You Again a koncert egyik kiemelkedő pillanata volt – most már teljes mellszélességgel az új albumra koncentráltak. A lemezt nyitó ZZ Top-lüktetésű Hangmans Tree; az aktuális slágerdal, a Wayward Child – melynek már felépítése is olyan, mint egy Schenker-nótáé, a közepén szinte vele dúdolható a dallamszóló, hogy aztán a végén elengedje a kezét rendesen –, melyben egy olyan Gary Moore-os kitartást is megengedett magának, mint a Parisienne Walkways nagy pillanata; a Rock Bottom-jellegű szólót produkáló Open Road, Open Book, melyben megint előjött az „Itt a pengető, hol a pengető?”-játék, meg egy gitár-basszus felelgetés is; és végül a dal, melyet mintha az A38-ról írt volna: „Stop moving, you're rocking the boat.” Persze nem lehetett eleget tenni a kérésnek, addigra már a teljes közönség lázban égett. Lázba hozta ez a kölyökképű, 54 éves finn „srác”, aki Gary Moore halálának évfordulóján fellépve talpig feketében játszotta végig a koncertet.

A lemezkritikámban írtam, hogy a Hank Marvinos tremolós instrumentálisnak, az Endlessnek nem érzem a súlyát. Ott van, de mintha máshol kellene lennie. Jelentem, a Breathe intrójaként végre helyére került. A Pink Floyd-feldolgozás egyébként is kedves a szívemnek, nemcsak azért, mert a 'Dark Side Of The Moon' egyik legjobb dala, hanem mert olyan bluesosan adja elő Ben, mintha Gary Moore játszotta volna fel egy Pink Floyd tribute albumra. De ha azt hiszed, hogy ez volt a koncert csúcspontja, nagyot tévedsz! „A következő dalokat általában énekelni szokták, de én nem tudom a szövegüket.” – konferálta fel a gitáros poénosan a záró egyveleget, és amikor a Space Truckin' első riffjei megszólaltak, mintha tényleg mozogni kezdett volna a hajó. Az instrumentális egyvelegben a Deep Purple slágereit játszotta el úgy, hogy hol a riffeket, hol az énekdallamot nyomta gitáron. Komoly teljesítmény volt ezt trióban előadni! A Hushnál azért mégiscsak megjött a hangja, majd jött „a koncert számomra legjobb pillanata, amikor megihatok egy sört” – ahogy Ben mondta, John Vihervä basszusszólója (a dobossal tökéletes szinkronban). Biztosíthatlak, hogy nem véletlenül ragadt rá a "The Groovemeister" becenév. Úgy szólt a Rickenbacker a kezei alatt, ahogy az a hangszer megérdemli. A gitáros a pár percnyi pihenő után visszatérve egy Hendrix-klasszikussal, majd a Layla dallamaival folytatta a sort, hogy a Gary Moore-ra való emlékezésként a Johnny Boyt is beleszője – műsoron kívül – az egyvelegbe.

A közönség tapsvihara közepette visszajött, hogy eljátssza legnagyobb slágerének, a Going Home-nak egy bővített változatát. Ez gyakorlatilag a dal alapverziójából, valamint az „Akartok még több gitárszólót?” kérdésre adott lelkes reakciók hallatán a 'Handmade' lemezt zárásként keretbe foglaló Home Againből állt, ami a Going Home témájára improvizált gitárszóló. A végén az addig laza szerkezetű közönség jó része előretódult, hogy megérinthesse a gitárost, én magam is lepacsiztam vele. A kevésbé lelkesek tudomásul vették, hogy vége a koncertnek és elindultak a kabátjukért. Ám ekkor meglepő dolog történt! Ben, aki utólag azt mondta, hogy a turné eddigi legélvezetesebb bulija volt számára a budapesti, visszajött még egy ráadásra, és műsoron kívül, extra ráadásként elnyomták a Little Winget. Padló! Ováció! Őrület! Elhagynak a szavak... Az előkerült pengetők közben új gazdákra találtak...

A szimpatikus „fiatalember” a 11-kor véget ért koncert után barátságosan kijött a merch pulthoz, ahol bőséges volt a választék CD-lemezeiből, melyeket örömmel dedikált, mindegyik aláírás után eleresztett egy „Köszönöm”-öt, de még ekkor sem hagytuk, hogy nyugodtan megigya a sörét, mert pár közös fotóra is rávettük. Megígérte, hogy az áprilisi Emlékkoncertre újra eljön. Remélem, annyi gitáros között akad végre valaki, akivel előadhatja a Going Home ikergitáros változatát! Addig is; hol az a fránya pengető? Az előbb még itt volt...

E.G.O. (Electric Guitar Oriented) / Too Many Gods / Confession Time / Another Day / Shine Like The Sun Over Me / Falling For You Again / Hangmans Tree / Wayward Child / Open Road, Open Book / Rocking The Boat / Endless - Breathe / Medley (Space Truckin' / Woman From Tokyo / Hush / Bass Solo / Third Stone From The Sun / Layla Intro / Johnny Boy / Layla Outro) /// Going Home /// Little Wing

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Mahunka Balázs
Videó: Jónás Tamás
Köszönjük a lehetőséget a LOTS MUSIC-nak!