Sosem halunk meg: Black Sabbath – First Direct Arena, Leeds, 2017.01.26.

Végső szakaszához érkezett a Black Sabbath 'The End' címre keresztelt búcsúturnéja, így magától értetődő volt, hogy a közelben lévő leedsi állomás kihagyhatatlan alkalom, hogy utoljára színpadon láthassam Tony Iommiékat. Persze láttunk már rá elég példát, hogy egy-egy zenekar elbúcsúzik, majd visszatér, aztán megint csak végső koncertet hirdet attól függően, hogy az adóhatóság milyen gyakran kopogtat be hozzá, de a Black Sabbath esetében számomra hitelesnek és sajnos végsőnek tűnik ez a körút.

A koncert a leedsi First Direct Arenában kapott helyet, mely kívülről egy hatalmas eldeformált futball-labdára hasonlít, belül pedig mindent tud, amit egy modern koncertteremnek kell. A több mint 13 ezer néző befogadására képes csarnok szinte teljesen meg is telt, ahogy az előre várható volt. Mivel a csütörtökök számomra általában 13 óra munkával telnek, így esélyem sem volt, hogy az előzenekar tisztségét betöltő Rival Sons előadását megtekintsem, így mire megleltem a helyemet a hatalmas épületben, már minden készen állt a főattrakcióra.

A már jól megszokott rövidke apokaliptikus hangulatú kisfilmet követő Black Sabbath-tal nyitott a gárda, és egyből szembeötlő volt a színpad  puritánsága. A dekoráció csupán a zenészek mögött magasra pakolt hangfalakból és egy nagyméretű kivetítőből állt, amin a banda tagjairól készült közeli élő felvételeket vetítettek többségében valamilyen effekttel megvadítva, de ennél többre nem is volt szükség. A hangzás már az első percektől kezdve tökéletes volt, tisztán és erőteljesen szólalt meg minden hangszer. Ozzy az első dal alatt egy jó másfél ütemmel a zenekar előtt énekelt meglehetősen hamisan, de szerencsére a másodikként érkező Fairies Wear Bootsnál már megtalálta a tempót, és a szokásosnál jobb teljesítményt nyújtott innentől fogva.

Először – és eddig utoljára – 1998-ban láttam őket a budapesti Kisstadionban megrendezett koncerten, és Ozzy már akkor nagyon öregnek tűnt, így örömmel láttam, hogy alig változott a közben eltelt majd két évtized alatt. Mozgása talán egy kicsit lassabb lett, de jellegzetes mozdulatai nem koptak el. Legtöbbször görnyedt háttal, fenekét kinyomva kapaszkodott a mikrofonba, mint akit a szelek kínoznak, vagy éppen a színpad egyik sarkából a másikba totyogott leengedett karokkal, mintha csirkét terelgetne. Mindenesetre láthatóan élvezettel tette a dolgát, és ez a legfontosabb, no meg az, hogy a közönség a tenyeréből evett.

Iommi és Geezer Butler is tetőtől talpig elegáns feketében, a színpad nekik rendelt oldalán lecövekelve hibátlanul pengettek, egyedül a dobok mögött ülő Tommy Clufetos hozott némi fiatalos lendületet az előadásba látványos és erőteljes kalapálásával. Ezen az estén is (hálátlan módon) a színpad mellett kapott helyet Adam Wakeman és billentyűje, akinek a feladata a vastag hangzás színezése volt.

A setlistben az egyetlen meglepetés csupán az Under the Sun/Every Day Comes and Goes volt a 'Vol 4' lemezről, amúgy a legismertebb Ozzy-korszakos dalokra hegyezték ki a mókát. Nem is lehet csalódást okozni az After Forever vagy a Snowblind vaskos riffjeivel, főként ezzel a profi megszólalással, Tony Iommi örökzöld gitártémái egyszerűen letaglózó erővel dörrentek meg.

Az első pihenőre a Hand of Doom után vonultak az urak, amikor Tommy Clufetos eresztett el egy lendületes dobszólót. Érdekes volt látni, hogy egy stábtag folyamatosan követte Ozzy minden mozdulatát a színpad széléről, és azonnal a segítségére sietett, amikor a vizespalackot kellett kinyitni vagy éppen valamilyen technikai malőr miatt új mikrofont kért a Sötétség Hercege.

A dobszóló után az Iron Man csendült fel mindenki nagy örömére, de az őrület ezúttal sem lett úrrá az angol közönségen. Bármilyen régóta is élek itt, még mindig furcsa a helyiek visszafogottsága egy magyarországi bulihoz viszonyítva. Persze egy emberként éneklik minden dal szövegét, azonban nagy pogó egyszer sem kerekedett, hiába volt War Pigs, N.I.B. vagy éppen Children of The Grave.

A több mint másfél órás hangversenyt az elmaradhatatlan Paranoid zárta, és összességében igen elégedett lehetett a látottakkal és hallottakkal a nagyérdemű, hiszen a döcögős indulást követően már nem volt hiba. A Black Sabbath még utoljára, búcsúzásképp földbe döngölt minket (ahogy azt illik), egyedül azt sajnálom, hogy a God Is Dead nem került műsorra, azonban semmi sem lehet tökéletes.

A Black Sabbath talán nyugdíjba vonul, de sosem hal meg. Dalai által halhatatlanná vált és történelmet írt, megalkotta azt, amit ma heavy metalnak hívunk, amiért rajongunk, amiért élünk-halunk. Köszönjük Black Sabbath!

Setlist: Black Sabbath / Fairies Wear Boots / Under the Sun - Every Day Comes and Goes / After Forever / Into The Void / Snowblind / War Pigs / Behind the Wall of Sleep / N.I.B. / Hand of Doom / Rat Salad (dobszóló) / Iron Man / Dirty Women / Children of the Grave / Paranoid / Zeitgeist (felvételről)

Szerző: Pálinkás András
Képek: Black Sabbath Facebook