fbpx

A Farkasok nem kegyelmeznek senkinek!: Epica, Powerwolf, Beyond The Black – Barba Negra Music Club, 2017.01.22.

írta savafan | 2017.02.01.

Hetek óta tartó fagy, egész hétvége hangulatát meghatározó szörnyű baleset, acsarkodás az olimpiát támogató és ellenzők tábora között. Ezért (is) jók a metalbulik – pláne egy ilyen párosítás –, mivel ezekből a szarságokból órákra kirángat, egy sokkal élvezetesebb és jobb világba. Ha nem menne most a Sabaton-Accept párosítás, akkor ez a páros lenne szerintem a legerősebb turné Európában, ami az év elejei koncerteket illeti.

Ennek megfelelően a kapunyitás előtt már majdnem kiért a sor vége az utcára, ami nem kis embertömeget jelent. A Powerwolf szeret ide járni – alig fél éve voltak itt –, mert minden egyes bulijukra sok ember kíváncsi, és minden alkalommal meleg fogadtatásban részesülnek. Az Epicának is nagy rajongói bázisa van itthon, náluk még az is emeli a kedvelési faktort, hogy Simone gyereke apai ágon magyar felmenőkkel is büszkélkedhet, és mint nyilatkozta, nagyon szereti a magyar embereket és Magyarországot. Ilyen párosításnak nem is lehet más vége, mint a közel teltház, és tudom, hogy szinte napra pontosan két évvel ezelőtt, az Epica a Pecsában is közel telt házat csinált. Most is jól mutatott a hely, tömve emberekkel.

A co-headliner turnéhoz csatlakozott a német Beyond The Black zenekar is, akik alaposan felfrissített felállásban érkeztek. Látva és hallva a koncertet, nekem a magyar Tales Of Evening ugrott be elsőként, Jennifer Haben énekes mozgása és alakja is nagyon emlékeztetett Dudás Ivettre. 2016-ban az énekesnő mellett lecserélték a komplett zenekart, mindezt egy album után. Ez meglátszott a produkción, nem éreztem azt, hogy egy nagyon összeszokott formációról van szó, a hely szűkössége erre még rá is tett, mert szinte egy helyben tolták le a bulit. A popos hanggal bíró Jennifernek amúgy kellemes orgánuma van, élőben is egész jól produkált és aranyos személyisége lejött a színpadról, hamar megvette a közönséget. Amúgy a hanszeres szekciót jó arcok alkotják, ügyesen összeszedték a teljes bandát. Hogy idővel zenekarrá érnek-e, az még a jövő kérdése. Soha rosszabb előzenekart!

Setlist: Lost in Forever / Hallelujah / In the Shadows / Shine and Shade / Running to the Edge

A dupla headliner turnénak megvan a maga előnye és hátránya. A korábban kezdő banda többet játszik, mint egy hagyományos turnén a „support band”, viszont a teljes műsor azt jelenti, hogy kb. háromnegyed hosszúságú, normál koncertet kapunk mindkét bandától. Nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, de az egyik legjobb Powerwolf-bulit láttam, evör! Volt alkalmam fesztiválokon előzenekarként, headlinerként, DVD-felvételkor látni a bandát, de nekem most tetszettek a legjobban.  A megszokott, sok dumát alaposan megkurtították, aminek köszönhetően igen pörgős volt a buli. Attila az átkötő szövegekben is frissített – rájuk is fért már, szinte szóról szóra ismertem a felkonfokat. (Mondjuk a Werewolves of Armenia előtti „Hu-Ha-zást” még elhagyhatnák.) Talán az is közrejátszott a koncert erősségében, hogy nem erőltették túl egyik lemezt sem, igaz az új lemezről jött a legtöbb szám, de nem volt annyira előtérbe helyezve, mint a hollandoknál. Így tényleg egy amolyan best of programot kaptunk, kimazsolázva a jobb nótákat.

Impozáns színpadképpel jöttek a Farkasok, a kétszintes színpad emelt részén most is két billentyűt kapott Falk Maria Schlegel, becsületére legyen mondva, nem csak díszként volt duplán a hangszer, folyamatosan váltogatta helyét. Most éreztem azt, hogy minden passzol mindennel, a fények zseniálisak voltak, a kőfal mintázatú emelvény tökéletesen passzolt a ruhák stílusához, nagyon jól elosztották, hogy éppen ki vagy kik legyenek az emelvényen, sosem volt olyan rész a színpadon, ami a kihalt terület érzését keltette volna.

A közönség imádta a zenekart, nem éreztem azt, hogy egy pillanatra is leült volna a buli, a publikumot a refrénekben igen erős számoknál kérni sem kellett, hogy együtt énekeljen a bandával. A Greywolf tesók hozták mozgékony formájukat, a látványos pózolások mellett hibátlanul pengettek, és a színpad elejére tett dobogókat is előszeretettel taposták. Roel van Helden dobosból – az emelvénynek és a látványos dobszerkónak köszönhetően – szinte csak a fejkendőjét láttam, de megbízhatóan pakolta az alapokat a többiek alá.

Gyorsan elszaladt a közel egy óra, amikor is a banda egy kis pihenőre vonult, miközben a technikusok szerkezeteket pakoltak a dobogókra, amiket a Sanctified With Dynamite alatt üzembe helyeztek, és látványos, de szolid lángoszlopok tették fel a koronát a látványra. Tudom, hogy a lemezeladásokból már nem lehet nagy bevételre szert tennie a zenekaroknak, és ezért folyamatosan úton vannak, de az nagyon is becsülendő, ha ennyire profin megtervezett, teátrális színpadképet varázsolnak, ezzel is megbecsülve a közönséget, akik ezt értékelték is. Szinte az egész buli alatt tapsoló, csápoló és ökölrázó kezek erdeje volt a reakció a produktumra.

Sok évvel ezelőtt nagyon nem irigyeltem azt a bandát, hiszen akkor a Rage-dzsel turnéztak előzenekarként, akik nagyon erős műsorokat prezentáltak. Most a Powerwolfnál érzem ugyanezt, hiszen közel tökéletes bulit kell adnia az utána fellépő bandának, hogy a Farkasok ne lopják el az estét. Többek között ezért érzem nagyon erős párosnak ezt a felállást, mindkét banda kihozza az állatot a másikból, mindkét banda közel 100%-ot produkált az estén.

Setlist: Blessed & Possessed / Army of the Night / Amen & Attack / Coleus Sanctus / Dead Boys Don’t Cry / Sacred & Wild / Armata Strigoi / Let There Be Night / Resurrection by Erection / Werewolves of Armenia / We Drink Your Blood / Lupus Dei // Sanctified with Dynamite / In the Name of God

Le a kalappal a turné technikai személyzete előtt! Az egyik impozáns, kétszintes színpadképet majdnem teljesen át kellett építeni egy szintén kétszintes színpadképpé, azonban az Epica díszlete annyiban különbözött a németekétől, hogy az előre nyúló rámpák helyett az emelvény két széléről lépcső vezetett a színpad széle felé, illetve a dobszerkó mögött is végigfutott az emelet. (Ez csak később derült ki, hogy miért, de hatalmas ötlet volt, annyi szent.) Ezért közel 40 percig tartott az átszerelés, majd szintén impozáns fényárban színpadra sétált a banda és az új lemez klipes nótájával belekezdtek a műsorba.

A Powerwolfhoz képest itt annyival éreztem gyengébbnek a műsort, hogy a buli közel felét az új lemez dalai tették ki, és nekem ez az anyag még nem rabolta el a szívemet, szemben pár régebbi koronggal. Viszont itt is akkora elánnal vetetették bele magukat a koncertbe, mint az a klipen is látható volt. A hatalmas rőzsék csak úgy repkedtek a levegőben, Simone itt még picit visszafogottabb volt, alig távolodott el „S” alakú mikrofonállványától, azonban szépen bemelegedett a buliba, és később már ő is nagyon aktív volt.

A klipben már látott üvegpiramisokat is felállították a színpad különböző pontjain, ezzel megdobva az amúgy sem gyenge fényáradatot. Az első pár szám alatt a színpad alsó szintjét a két gitáros, Mark Jansen és Isaac Delahaye, valamint Simone foglalta el, az emelet két szélén pedig a billentyűs, Coen és a basszeros Rob játszott.

Simone hangja végig jó formában volt, angyali kisugárzása mit sem változott, az pedig hatalmas ovációt váltott ki minden alkalommal, amikor magyarul köszönte meg a közönség reakcióit. Mert abból nem volt hiány, a publikum teljes átéléssel énekelte a dalokat, ha kellett együtt ugrált a zenekarral, ha kellett vad pogózásba kezdett, és ha a tempó úgy kívánta, mozdulatlanul bámulta a színpadon zajló eseményeket.

A két újlemezes tétel után jól esett egy régi, ami a Sensorium képében érkezett, Arien kezei kalapáltak is rendesen, hogy tökéletesen adja az alapokat a többiek alá. Nem feltűnő jelenség a srác, de nagyon érti a szakmáját, eszeveszett tempóban jártak a kezei az este folyamán. Nem az a látványosan játszó dobos, de nagyon pontos és biztos támaszt nyújt a zenekarnak.

Az első pár tétel után aztán elkezdődött az egész koncert alatt tartó népvándorlás, a zenekar minden tagja feltűnt az este folyamán a színpad szinte minden egyes pontján. Igaz volt ez Coenre is, aki számomra már eddig is úttörőnek számított, már ami a statikusnak ható billentyűs hangszert illeti. Az eddig is látott forgó hangszerét most újabb szintre emelte, egy olyan állványon pihent a hangszer ami az emelet két sarka között egy sínes rendszerben mozogott, mozgás közben pedig gyakran ráállt és úgy gurult át a másik oldalra. Olyan volt, mint a vurstliban a lökd meg a kecskét szerkezet, csak itt picit drágább volt a „kecske”. A koncert végén olyan kunsztot is bemutatott, hogy az egyik sarokban meglökte a billentyűt, majd lesétált az ott lévő lépcsőn, átlibbent a színpad túloldalára, lépcsőn fel, és addigra pont átért a billentyű, amikor játszania kellett. Tökéletes időzítés! Persze nem maradt ki a testre akasztható, íves billentyű sem, amit most csak a koncert vége felé vett elő, de ezt is megspékelte azzal, hogy az Unchain Utopia alatt lemászott a hangszerrel a fotósárokba, és onnan játszott, majd a visszamászás előtt a hangszert a közönség fölé emelte.

A program továbbra is úgy alakult, hogy pár új tétel közé beszorítottak egy régit, majd ismét az friss korong dalai következtek. Sajnos nem a kedvenceim kerültek terítékre a régebbi lemezekről, bár volt, aminek nagyon örültem. A The Obsessive Devotion például ilyen volt. Az új anyagról elővették a keleties ízekkel megspékelt Dancing in a Hurricane nótát is, és talán ez volt az egyetlen az este folyamán, amire picit meg is pihenhettünk. Az Epica különlegességét az is adja, hogy a nagyon epikus dallamok mellé odapakolnak egy deathes zúzást és Mark hörgéseit, károgásait, amiket ezen az estén is jól hozott.

Kifejezetten ráadás nem volt, de a rövid levonulás után a Sancta Terra kezdésekor Coen beállt a dobszerkó fölé, és a közönséget egy kis wall of deathre invitálta, ami hellyel közzel sikerült is, igaz nem volt valami nagy rohanás és ütközés, hiszen annyira zsúfolt volt a tánctér, hogy nem volt lehetőség eléggé eltávolodni. Közel 75-80 percet játszott a zenekar, amiből sajnos az új lemez kárára kimaradtak régebbi kedvenceim, persze tisztában vagyok vele, hogy ez az új album turnéja, és ugye ilyenkor súlyozva szemezgetnek az aktuális eresztésről. A Pecsás buliról azt gondolom, hogy a tökéleteshez nagyon közeli koncert volt, azonban ez most egy picit eltörpült mellette. A hangzás mindkét banda esetében kifogástalan volt, ahol mászkáltam, ott baromi jól szolt a motyó, nem éreztem egyik alkalommal se, hogy nagyon tévútra tévedt a hangmérnök füle.

Két nagyon látványosan megkomponált koncertet láttunk az este folyamán, igényes színpadképpel és folyamatosan mozgó zenekari tagokkal. Azt éreztem mindkét csapatnál, hogy nagyon élvezik, amit csinálnak, folyamatosan mosolyogtak és ugratták egymást a színpadon, a közönség minden egyes reakciójára egyből válaszoltak, így tökéletes összhang alakult ki a teremben. Az ilyen bulikért érdemes koncertekre járni, hiszen ha az embernek nagyon elege van mindenből, vagy csak a sok fájdalmat és szennyt látja és olvassa, akkor hihetetlen pozitív energiákkal tud feltölteni egy ilyen este.

Setlist: Edge of the Blade / A Phantasmic Parade / Sensorium / Universal Death Squad / The Essence of Silence / The Obsessive Devotion / Storm the Sorrow / Ascension – Dream State Armageddon / Dancing in a Hurricane / Unchain Utopia / Sancta Terra / Beyond the Matrix / Consign to Oblivion

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások