Egypercesek #18: Mötley Crüe, Rainbow, Rolling Stones, Santana, Saxon

Az év utolsó Egypercesek rovatában rendhagyó módon koncertösszefoglalót tartunk. Mondanám, hogy DVD-különkiadás, de ma már legalább annyira elterjedt – és sokszor nem is sokkal drágább – a nagyobb felbontású, esetleg több extrát is tartalmazó Blu-ray változat. Én magam csupán azért választom többnyire a DVD-t, mert ahhoz még mindig gyakrabban adják pluszban a hanganyagot CD-n. Az utóbbi hónapok – számunkra – legérdekesebb koncertkiadványairól mondjuk el véleményünket ABC szerint. Bigfoot az R-hez ragaszkodott (Rolling Stones, Rainbow), én magam az S-t sajátítottam ki (Santana, Saxon), míg Dzsó a H (Heart), M (Mötley Crüe) és N (Night Ranger) betűs kedvencei között hezitált-merengett-navigált, míg végül kikötött a címben szereplőnél.

Egy harmincnégy éves pályafutás ért véget ezzel a lemezzel. Egy olyan karrier, amiben voltak óriási hullámhegyek és elég rendes lejtők is, de a lényeg: a siker maradt 100 millió eladott lemezzel akkor is, ha a búcsúturnét csak az üzlet vitte sikerre, mert egyébként fizikai és mentális különbségek terhelték évek óta a banda egységét.

A Los Angeles-i Staples Center viszont ügyvédi közbenjárással megtelt a búcsúturné zárásaként, és piszok profi show-t adtak a nagyérdeműnek, ez nem vitás. Az viszont vitás, hogy rengeteg utómunkát végeztek az anyagon. Bár Vince Neil hangjának az utószinkronját profin megoldották, de az életszerű énekhangzást nem, ez a probléma végigkíséri a produkciót, nekem ez így nem hiteles.

Ettől kissé nehezen eltekintve viszont nagy formában volt a zenekar. A beteg Mick Mars is megtáltosodik a gitáron játszva, Nikkibe szerintem nem lehet belekötni, Tommy Lee pedig sose volt gyenge pont. A táncos-énekes lányok határozottan jót tettek a show-nak, nem tudom őket nem megemlíteni: Allison Kyler és Sofia Toufa.

A set nem beszél mellé, mert a nyolcvanas évekre épít, mindössze két szám figyel be a 2008-as – és szerintem kiváló – ’Saints Of Los Angeles’ lemezről, meg a Primal Scream a ’Decade Of Decadence’ válogatásról, de igazából ez utóbbi is a nyolcvanas évek.

Még valami: a látvány tőlem ellopta a show-t, mert hullámvasutazós dobszerkó meg lángszórós gitár nélkül jobban díjaztam volna egy kicsivel több rock and rollt. Persze tudom, hogy ez a konfig kevésbé eladható, meg különben is: egyszer van a Mötley Crüe életében 2015. december 31-e!

Amikor tavaly tudomásomra jutott, hogy Ritchie Blackmore majd húsz év után újra rockzenét játszik – újjáalapítva kultikus, ám egyszemélyes bandáját –, elfogott az eufória. Az első csalódás akkor ért, amikor kiderült, csak három koncertre érvényes ez a reunion. A második akkor jött, amikor megtudtuk, hogy Ritchie Jens Johanssont leszámítva egy ismert zenészt sem verbuvált a sorokba, ugyanakkor Johanssont nem nevezhetjük korszakos muzsikusnak. Ilyenből pedig sok játszott a Rainbow-ban. A harmadik akkor rázott meg, amikor megnéztem jó pár amatőr koncertfelvételt a világhálón. És a negyedik akkor csapott képen, amikor megtekintettem a hivatalos DVD-felvételt is, mely Blackmore pályafutásának eme mozzanatát hivatott dokumentálni.

Nem értem a koncertprogram összeállítását sem. Mit keres ennyi Deep Purple-dal a műsorban? Erre jobban hivatott egy ilyen néven működő öregecske, ám még mindig tökös bulikat produkáló ötösfogat. Tudom, Ronnie James Dióval vagy Joe Lynn Turnerrel is játszottak Purple-t, de csak egy-egy dalt, a Mistreatedet illetve a Smoke On The Watert. Az is igaz, Doogie White-tal már több bíborszínű nótát is nyomtak, de ez is hiteles maradt számomra.

Maga a műsor… nos, nekem fáj, hogy ennyire színtelenül, lélektelenül adják elő ezeket a legendás felvételeket. Úgy érzem, Blackmore kísérőinek vajmi kevés köze van a Rainbow világához, úgy is játszanak. Hol van Cozy Powell vagy Bobby Rondinelli mindent elsöprő dobolása? Tony Carey vagy Don Airey billentyűzése, Dio hangja? És maga Maestro Blackmore? Ő itt van, de a karakteres gitárjátékát valahol elhagyta, csak rutinból odapakolt futamokat kapunk, azokat sem hibátlanul, lelassulva, kiherélve. Az elmúlt húsz évben belefulladt a reneszánsz öntettel lelocsolt popzenébe, teljesen elfeledve azt a muzsikát, amely a leginkább felelős azért, hogy én fanatikus rockrajongó lettem. Candice Night persze most is ott vokálozik a hátérben, még véletlenül sem téveszti szem elől hites urát.

A cím is találóan mutatja, hogy Blackmore-nak már csak az emlékei léteznek a rockzenéről. Húsz éve keresem kedvenc gitárosom. Ebben az évben felcsillant a remény, hogy megtalálom, de csak a remény maradt most is… 

2016 fordulópont Kuba történelmében, három esemény miatt is. Először is, meghalt a sokáig halhatatlannak hitt Commandante, azaz Fidel Castro, másodszor, Barack Obama személyében nyolcvannyolc év után először járt amerikai elnök hivatalos látogatáson Havannában, harmadszor pedig a Stones pályafutása során először adott  koncertet a sok vihart megért karibi szigetországban.

A Kövek legújabb mozija egy kis dokumentumfilmmel kezdődik: havannai utcaképekkel, egy nyitott tetejű autóból kínált perspektívával, tengerparti pillanatfelvételekkel, a koncertre gyűlő tömeggel. Halljuk Mick, Keith, Charlie és Ronnie hangját, ahogy élményeiket osztják meg velünk, aztán nincs más hátra, mint a koncert egymillió ember előtt…

A kezdés, a Jumpin’ Jack Flash kissé szétesve szól (megcserélték a Start Me Up-pal), de aztán összeszedik magukat a srácok. Új dalok több mint egy évtizede nincsenek, a szokásos Stones-műsort halljuk, Keith is eldanolja a You Got The Silvert, szóval, minden megvan. Alapjában véve semmi különös nem történik, csak egy szokásos, grandiózus látványt nyújtó Stones-koncert zajlik a kamerák előtt, mégis, ennek a bulinak nem csak rockzenei jelentősége van. Valami megváltozott Kubában, és ehhez a Stones is hozzátett valamit.

Képileg is remek munkát végeztek az alkotók. A rendezési munkát ismét Paul Dugdale-re bízták, aki egyszer már bizonyított a három évvel ezelőtti Hyde Park-i koncerten. A színpadi képek beállításai, a színfalak mögötti jelenetek, a muzsikusok elkapott fintorai mind-mind emberközelbe hozzák ezeket a hétköznapi ember számára elérhetetlen rock matuzsálemeket.

Moziban sajnos nem volt alkalmam megtekinteni a filmet, pozitív jelzőim a televízió képernyője kínálta képi élményből fakadnak. Mick, Compadre Keith, Charlie Che és Revolutionary Ronnie – Mick így mutatta be őket – túl a hetedik ikszen még mindig odavágnak. 

A latin hangulat elképzelhetetlen a ritmusok nélkül. Egy sörrel a kézben otthon a házimozi előtt nem is tudok a fenekemen maradni, testem ring-hajladozik a zene ritmusára. A latin ritmusok elképzelhetetlenek remek ütősök nélkül. Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy a színpadon mindjárt három is volt. Az már inkább meglepett, hogy rögtön az első dalban kaptunk egy dobszólót is Michael Shrievétől. Még Carlos Santana és a múltba csöppenést láthatóan nagyon élvező Gregg Rolie is rumbatököt ragadott, így a szóló felvezetéseként öt perkás adta a talpam alá a ritmust. Shrieve egyéni produkciója nem volt se hosszú, se unalmas, végig tartotta a nyitó dal, a Soul Sacrifice lendületét. Mint mondtam, Rolie láthatóan élvezte a produkciót, énekével és Hammond-futamaival fel is dobta azt rendesen. Neal Schon kicsit kilógott a sorból, majd’ húsz perc után jött be a színpadra, mint valami elkényeztetett balerina, és később a Samba Pa Ti alatt ki is ment pár perc erejéig. Ő láthatóan nem tudta úgy átélni a hangulatot, mint Rolie, az esze minden bizonnyal jól működő saját bandáján járt, Carlos szólói alatt sem nagyon tudott magával mit kezdeni, míg a mexikói gitáros Neal szólóit rendre a rumbatökök ritmusával dobta föl. Ettől függetlenül kettejük páros játéka, jammelései és ikergitár szólói élményszámba mentek. A negyedik őstag, Michael Carabello igazából csak a létszámot növelte, olyan nagypapásan simogatta kongáit, hogy egyszer Carlos még oda is intett neki, hogy „Gyerünk, gyerünk, lendületesebben!”. Valami ilyesmit jelenthetett az a mozdulat.

Az igazi csúcsteljesítményt a főszereplő Carlos Santana és a két Journey-zenész (egykori és jelenlegi) mellett Karl Perazzo nyújtotta, aki olyan show-t mutatott be hangszerein, amilyet utoljára a tavalyi Toto-koncerten láttam Lenny Castrótól.

A ’Santana IV’ lemez dalai jól illeszkedtek a régi slágerekhez – vagy mondhatnám fordítva is, hiszen az új anyag szinte valamennyi dala elhangzott a koncerten –, a ráadásban még az Isley Brothers sztárja, Ronald Isley is bejött a vele felvett két nótát elénekelni.

Carlos berendezkedett Las Vegasban, a House Of Bluesban tavasszal, majd ősszel is leadott kb. 20-20 koncertet, és már 2017 elejére is lekötöttek egy tucatot. Így kényelmesen felkészülhet a koncertekre, nincs utazgatás, a nézők jönnek hozzá és nem ő a nézőkhöz, és láthatóan ezt nagyon élvezi. A szomorú csak az, hogy – a Twisted Sisterhez hasonlóan – a bemelegítő (warm-up) koncertet kellett felvenni, mert Neal Schon a többin már nem vett részt, ment vissza a Journey-hez, akikkel viszont – Carlosszal ellentétben – körbeutazta az Egyesült Államokat. Nélküle viszont a ’Santana IV’-felállásnak sincs értelme, így a többiek is mentek a levesbe, visszatért az aktuális csapat, de legalább az egyszeri alkalmat rögzítették az örökkévalóság számára.

Megmondom, mi a bajom az új Saxon DVD-vel: a Motörhead - Saxon - Girlschool közös turnén készült, ahol az előzenekari státusz miatt csupán egyórás műsoruk volt. Ezzel együtt remek, hogy kapunk egy látleletet a 'Battering Ram' turnéról, melyen 4 dalt is játszanak az aktuális albumról, de egy teljes koncert azért jobb lett volna. A zenekar még mindig hiteles, hála a 3 őstagnak (még ha Nigel Glockler nem is volt alapító, csak Pete Gill kézsérülése után csatlakozott a 'Power & The Glory' lemeztől), bár pont ez az a zenekar, mely a Motörheadhez hasonlóan annyira az énekesre van kihegyezve, hogy Biff mögött gyakorlatilag bárki játszhatna. Ennek ellenére azt kell mondjam, a két friss hús remekül kiegészíti az öregeket. Nibbs Carter fizimiskájában és színpadi mozgásában is Steve Harrist idézi, mozgékonyságával jól ellensúlyozza Biff komótos stílusát a színpadon, Doug Scarratt pedig egy remek gitáros, aki a dörzsölt "Mighty" Quinn mellé jól jött vérfrissítésnek.

A koncert természetesen az új lemez mellett a korai sikerekre épül, de egy olyan műsor, amiből hiányzik a Dallas 1PM, az And The Bands Played On, meg a Strangers In The Night, nekem nem is igazi Saxon. A hang ugyan Dolby Digital 5.1-es, de azért ha már ott a címben a "Power", akkor lehetne benne több dinamika. Az már csak hab a tortán, hogy a 20.000 Feet alatt a Heavy Metal Thunder dalcímet írják ki a készítők. Nem tudom, már ennyire elszakadtak a bandák a kiadványoktól, hogy meg se nézik, mi megy ki a nevük alatt?

Szerencsére nem csak ennyiből áll a kiadvány, a bónuszok között van egy teljes koncert (’Live In Chicago’), de az meg még a 'Warriors Of The Road' turné utolsó állomásán készült, erről a turnéról pedig kiadtak már egy kétlemezes anyagot 'The Saxon Chronicles Part II' címmel. A ’Live in Brighton’ című rövid részlet pedig még egy dalt hozzátesz az új repertoárhoz (Eye Of The Storm), de az apropója mégsem ez, hanem a nem sokkal azelőtt elhunyt Lemmy emlékére eljátszott Requiem. Én jobban örültem volna, ha ezt a januári teljes, kétórás koncertet adják ki inkább, és nem három részletből kell összeraknom magamban.