Egyszer nagyon fog hiányozni!: Doro, Spitfire – Barba Negra Music Club, 2016.12.04.

írta savafan | 2016.12.10.

Lassan elfogynak. Mármint az olyan régi vágású frontasszonyok, mint Doro. Szinte csak ő maradt egyedül, aki még ezt a vonalat képviseli, teljesen más stílusban, mint a mai fiatalok – nem véletlenül nevezik őt a metal királynőjének. Azonban mielőtt egy kiváló koncertet kaptunk volna tőle, előtte egy érdekes norvég projektet kellett túlélni.

Mintha a Kék Osztriga Bárból menekítették volna ki a zenekart, olyan kinézettel vonult színpadra a norvég Spitfire. Laza hard rock muzsikájuk mellé igen eklektikus outfittel jelentek meg, az énekes úgy nézett ki, mintha Rob Halfordot és Levente Pétert gyúrták volna össze, a gitáros szekció pedig western kalapos amerikai feelinget hozott a színpadra. A dobos srác „normális” kinézetével annyira elütött a banda többi tagjától, hogy olyan érzésem volt, mintha véletlenül került volna a zenekarba.

Amúgy igen egyedi, látványos produkciót nyomtak, a muzsika közel sem volt olyan erős, mint a befektetett energia, az énekes pedig szerintem kifejezetten gyenge hanggal rendelkezik. Viszont hatalmas figura, aki egyedül elvinné a hátán a show-t. Grimaszol, idétlen pózokba vágja magát, folyamatosan hergeli a közönséget és a zenekar tagjait, rugóra szerelt mikrofonállványát hanyag eleganciával hajlítgatja. Amúgy a közönség csekély létszáma ellenére is hamar rákattant a kattantakra, és értékelte az elánt, amit a zenekar a deszkákra vitt. Szórakoztató, de nem jó koncert volt.

Nem úgy Doro fellépése! Minden ízében profi produkciót tolt a nemzetközi fogat, akiken nagyon is látszik, hogy évek – vagy évtizedek – óta együtt vannak a metal nagyasszonyával. Picit olyan érzésem volt a bulival kapcsolatban, mint a Dirkschneider-koncerten, ahol előre meghirdetett módon csak Accept-nóták hangzottak el. Itt nem volt behirdetve, de a program gerincét a Warlock-dalok alkották, szólópályáját csak néhány tétel képviselte a monstre programban. A full Motörhead-cuccba öltözött főszereplő az első pillanattól kezdve maga mellé állította a közönséget kedvességével, magával ragadó kisugárzásával, a feléjük történő kommunikációval és kapcsolattartásával. Látszik, hogy minden színpadon töltött pillanatot élvez, és ezt a fajta pozitív energiát visszakapja a nézőktől is. Nem győzte megköszönni a közönség szeretetét, ami kivétel nélkül, minden egyes szám után áradt a színpad felé.

A koncertet saját nótával kezdte, az akár egy metalhimnuszként is felfogható Raise Your Fist In The Airrel, majd sorra következtek a Warlock-dalok. A The Night Of The Warlockra egy boszorkány is a színpadon termett, és méretes botjával fenyegette a közönséget, valamint a zenekart. Azt a zenekart, akik – mint említettem – évek óta együtt vannak, és minőségi alapot biztosítanak Dorónak.

Nick Douglas basszeros engem mindig a Saxon bárdistájára, Tim Carterre emlékeztet, hiszen mindketten hatalmas energiabombák, akiknél a buli kezdeténél bekattan valami, és végigpörgik a teljes koncertet. Amellett, hogy Nick szinte végig vokálozza a koncertet, pörög, ugrál és bohóckodik is a többi zenésszel. Egy ilyen tag mellett a többiek sem maradhatnak le: Bas Maas sok szólója mellett bejárta a színpad teljes egészét, közben hatalmasakat rúgott a levegőbe.

A banda legvisszafogottabb tagja talán Luca Princiotta volt, aki ennek ellenére nagyon feszesen és precízen játszott, többször páros formagyakorlatban a másik két hangszeressel. Mindezek után Doro megemlékezett Dióról és Lemmyről is: a Without You számot nekik dedikálta, hogy aztán belevágjanak egy feldolgozásba, ami lassan már minden Doro-koncertprogram szerves része, a Judas Priest Breaking The Law-jába. Az tetszik benne, hogy egy picit átszabták a nótát a saját stílusukra, de a bulizós hangulata megmaradt. Naná, hogy erre a nótára volt az egyik legnagyobb beindulás!

A kis kitérő után visszatértünk a Warlock-diszkográfia tételeire, és hamarosan jött a Für Immer, ami még mindig gyönyörű nóta. Nem vagyok elvakult Warlock- és Doro-fan, de ennek a dalnak a sorai annyira beleivódtak az agyamba, hogy simán együtt énekeltem a leányzóval, és a közel fél házat produkáló közönséggel. És ha a puska a színpadon van, akkor annak egyszer el kell sülnie – így volt a billentyűkkel. A szám alatt Luca és Nick a színpad két szélére felállított billentyűt vette kezelésbe, bár elnézve Nick játékát, azért annyira nem bonyolította túl a dolgot. A dal elején furcsa volt, hogy a szintikből szinte semmit sem hallottam, de a szám közepére már megjött a hangjuk is.

A kis pihenő arra volt jó, hogy felkészüljünk egy jó kis zúzós Earthshaker Rock-ra, aminek közepénél a gitáros szekció és Doro is levonult a színpadról, hogy Johnny Dee dobos egy röpke dobszólót prezentálhasson nekünk. Mindaddig nem volt érdekes, amíg egy mikrofont nem aggatott magára, és dalolászva egy KISS-nóta kezdetének a dobtémáját el nem játszotta.

A dobszóló végével visszajött a banda és befejezte a félbehagyott ősrégi klasszikust. Az idei évben kiadott single, a Love’s Gone To Hell előtt a csapat egyik technikusa valószínűleg a dal szövegét tartalmazó lapot tette le a földre Doro elé, mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hölgy egyszer sem pillantott bele. (A program több tételét már közel 30 éve játssza, így eggyé válhatott ezekkel a számokkal, ez pedig alig pár hónapos dal.)

A ráadás előtti utolsó nóta a közönségénekeltetés non plus ultrája, mivel annyira egyszerű az All We Are szöveg, hogy ezt bármelyik náció simán énekli az énekesnő helyett. Itt is így történt, a szám közben pedig Doro még a mikrofont is kitartotta egy hölgy elé, akit valaki felemelt, így beleénekelhette a klasszikus sorokat.

A ráadás egy dupla gitárszólóval kezdődött, Luca és Bas a színpad közepén tekertek egy ízeset, majd két Warlock-nótával zárult a közel 2 órás program, melyekre már Doro is átöltözött. Megválva a szegecsekkel és láncokkal felturbózott fekete bőrszerkójától, egy laza, fehér ujjatlan Motörhead-pólóban tért vissza. Volt szerencsém a koncert előtt a színpadon látni a setlistet, szóval nem tudom miként alakították ki a végleges programot, mert a papíron sokkal kevesebb nóta szerepelt (a ráadás nem is volt rajta), de ha jól hallottam, a ráadást a közönség bemondására választották ki.

Minden pillanatában egy igen erős és baromi jó koncertet láttunk egy olyan hölgytől, aki kedvességével, közvetlenségével és pozitív személyiségével elbűvölt mindenkit. Ha egyszer a szögre akasztja a mikrofont (ami nem holnap lesz) – elnézve, mennyire élvezi a koncertek minden pillanatát és a felé áradó szeretetet – nagyon fog hiányozni a „Metal Nagyasszonya”! Nem mellesleg betegen nyomta le a közel 2 órás programot, és ebből semmit nem lehetett észrevenni, a koncert utáni meet and greeten viszont csak suttogott a rajongókkal.

Setlist:
Raise Your Fist In The Air / I Rule The Ruins / Burning Witches / Fight For Rock / The Night Of The Warlock / Chained / Fall For Me Again / Without You / Breaking The Law / East Meets West / Metal Racer / Evil / Für Immer / Earthshaker Rock / Unholy Love / Love’s Gone To Hell / All We Are /// Hellbound / True As Steel

Szöveg: Savafan
Fotók: Mahunka Balázs, Savafan
Külön köszönet a Livesoundnak!
További képek ITT