fbpx

Blues a Ruhr-vidékről: Henrik Freischlader Trio, Soul Serenade – A38 Hajó, 2016.11.14.

írta Bigfoot | 2016.11.26.

Dan Patlansky és Ryan McGarvey után a német bluesgitáros csodát is elhozták Csillag Zoliék, hogy 2016-ban teljesen eloltsák szomjunkat a műfaj iránt. Henrik Freischlader hazajár hozzánk, az utóbbi időben minden évben tiszteletét teszi nálunk, akár önálló fellépésen, akár az évenkénti Gary Moore Emlékesten. Ezúttal majdnem teltház várta a német muzsikust. 

Szereti a pörgést maga körül, nem az állandóság híve, hiszen szinte minden lemezén más muzsikusokkal zenél együtt, vagy egymaga játszik az összes hangszeren. Idei albumát, az ’Openness’-t saját triója élén vette fel. Elfoglalt zenész, nemcsak saját albumaival törődik saját kiadójánál, a Cable Car Recordsnál, hanem mások is dolgoznak nála, például Layla Zoe kanadai énekesnő vagy a kiváló szaxofonos, Tommy Schneller.

A hajó gyomrába érkezve most is a lemezpult fogadott („mörcspult” – így nevezte el  valami gyökér), mindez gazdagon, igényesen tálalva. Nemcsak CD-k, hanem LP-k is kínálatra kerültek, és mint megrögzött gyűjtő, nem tudtam ellenállni Henrik egyik korai produkciójának, a ’Get Closer’ dupla vinyl formájának. Ezen felül posztereket, képeket sőt, még a híres Stetson-kalapot is árulták.

Az este azonban nem Henrikkel, hanem barátaival, a Romániából érkezett Soul Serenade műsorával kezdődött. Az akusztikus trió (Andrei Rotariu - gitár ének, harmonika & csörgődob, Adelina Chivu – ének, kazoo, Andrei Codruţ – mandolin) zenéje tényleg az ősidőkre nyúlik vissza, hiszen húszas-harmincas évek – vagy talán még régebbi korok – blues és jazz szerzeményeit játsszák, nevük is egy régi jazzmelódia címe. Adelina erős, képzett hangja és a nagyszerű hangszeres játék remek hangulatot teremtett.

A zenekar megjelenése is az akkori időket idézte, a mandolin és az akusztikus gitár remek összjátéka kiváló alapot adott az egésznek. Andrei herflizett is a pengetés mellett (lásd: Dylan), Adelina pedig kazoon, ezen az érdes hangot kiadó fúvós hangszeren játszott. Kevés hangszer, akusztikus játék, mégis egy nagyon színes és tradicionális műsort láttunk, a közönség sem volt hálátlan érte. Biztos vagyok benne, hogy hallunk még róluk.

Setlist:
My Daddy Rocks Me / Tight Like That / They're Red Hot / Walkin' Blues / Please Baby / Poor Black Mattie / St. Louis Blues / Why Don't You Do Right / After You've Gone

Rövid átszerelés után következett a Henrik Freischlader Trio, ennek tagjai Henrik mellett: Carl-Michael Grabinger dobos és Alex Grube basszusgitáros. Jó választás volt a 2009-es évjáratú Got It Made-del kezdeni: ez a zúzós, Stevie Ray Vaughan-szerű blues alkalmas volt arra, hogy beindítsa a bulit, hogy a banda már az elején felküzdje magát a tetőpontra. Igaz, Henrik nem Fender Stratón, hanem Telecasteren zúzta el ezt a bluest, az előbbi gitár később került elő. A Pretty Woman előadásakor nem lehetett nem gondolni a néhai Gary Moore-ra, aki szintén játszotta ezt a dalt a ’Stlll Got The Blues’ albumán, és köztudott, Henrik számára az ő játéka az egyik legnagyobb inspiráció.

Amikor Henrik korábbi lemezeit hallgattam, egyértelmű volt, hogy a többi zenész csak kiszolgálta őt, de ez a véleményem az ’Openness’ albumon megváltozott, a koncert pedig száz százalékosan megerősített abban a hitemben, hogy valódi csapatmunka zajlik. Nem véletlen, hogy a szervezők rávették, hogy a dobot egy kicsit előrébb hozzák, ne a háttérben verje Carl a ritmust. És a produkció is három emberen múlott. Tiszta sor, egy ízig-vérig gitárcentrikus blues-rock bulit hallgattunk, ahol Henrik volt a főszereplő, de Carl-Michael és Alex játékán épp annyi múlott, mint a gitárrészeken. Nem akarok mindenféle felesleges lózungba belemenni, de tény, hogy a ritmusszekció sokszor önálló életet élt, Carl például már a nyitószámban szólózott egyet, de arra is akadt példa, hogy Henrik Alex-szel vívott elképesztő hangszerpárbajt. Az már csak hab a tortán, hogy az előzenekarból Adelinát újra a színpadra szólították.

A buli vége felé most már tényleg egy Stevie Ray Vaughan-örökzöld slow blues, a The Sky Is Crying következett. Megjelent egy körülbelül tízesztendős kissrác, Fehér Ádám, nyakában egy gitárral, és a trióval együtt játszotta el a néhai texasi gitármágus szerzeményét. A közönség viharos tapsa nem csak Ádám fiatal korának szólt.

Már máshol is írtam, hogy véleményem szerint nem kell félteni a blues műfajt, sok a fiatal zászlóvivő, tehetségüket nem lehet elvitatni. Mindazonáltal Henrik Freischladerről azt gondolom, hogy kiemelkedik a mezőnyből. Nem technikai értelemben, hiszen manapság sok a technikás húrnyűvő, idáig nem olyan nehéz eljutni. Egyszer azt mondta Jimi Hendrix: „Sokkal többet kell tudni, mint csupán a hangok technikáját. A hangokat ismerni kell és tudni azt, mi történik a hangok közt.”

Azt gondolom, neki sikerült betekinteni ebbe a Hendrix által vázolt metafizikus világba, magáévá tette azt, és a saját szája íze szerint értelmezi a blues műfajt. Erre nem sokan képesek.

Setlist:
Got It Made / Longer Days / Oh Pretty Woman / Masterplan / Nobody Else To Blame / Everything Is Gone / Cuttin' In / Today I'm Gonna Change / Come On My Love / Bad Dreams (Wolkenwinde) / Early Morning Blues / The Sky Is Crying /// Never Really Left You

Szöveg: Bigfoot
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet Csillag Zoltánnak!

(LOTS MUSIC)

További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások