Dagadó vitorlával szárnyaló szellemhajó: Theocracy, Within Silence, Prevrat – Collosseum, Kassa, 2016.11.08.

Három éve ugyanezen a helyen, ugyanezen esemény keretein belül sikerült először találkoznom az amerikai Theocracyval. Akkor a Call for Eternity Vol. 3 névre keresztelt eseményen tették tiszteletüket, most ez ugrott egyet, és a Vol. 4-re igyekeztünk.

Az akkori előzenekarok száma a duplája volt a mostaninak, illetve erősségben is köröket vert a 2016-os felhozatalra, de ezen az eseményen elsősorban a főzenekar a lényeg. Míg az akkoriak közül azóta két zenekar is a látókörömbe került, és követem a velük történteket, a mostaniakat ez a veszély nem fenyegeti. Ennek a koncertnek még annyi apropója volt, hogy a Theocracy nemrég jelentette meg ’Ghost Ship’ című albumát, ennek bemutatója ez a rövid európai turné.

A kezdő Prevrat picit a durvább Blind Guardianre próbál hajazni, elsősorban a power metal karcosabb alapokkal rendelkező vonalát követik, a dallamosságot túlnyomórészt a billentyűs szolgáltatta. A banda egyik gyenge pontja az énekes. Jakub Ferenc sokszor volt hamiskás, illetve a srác orgánuma is zavaró volt. A koncertet talán az instrumentális nóta mentette meg, bár láttam több Prevrat pólós rajongót, ők nagyon jól érezték magukat.

A koncert és az este mélypontja az volt, amikor a basszeros és a billentyűs közös éneklésre próbálta buzdítani a közönséget. Nekem nincs jó hangom (sőt!), de ez a páros produkció kiverte a biztosítékot. Inkább megnéztem a merchpultot, ahová szép kis kollekcióval érkeztek az amerikaiak – CD-k, zászlók, pólók, és mindezeket baromi baráti áron árusították. Aki be akarta gyűjteni a zenekar teljes diszkográfiáját, annak is csak 40 euró körüli összeget kellett kicsengetnie. Az este végére az új lemezből nem is maradt egyetlen példány sem.

A Within Silence már sokkal jobb bulit adott, de a kényes pont itt is a frontember volt. Nagyon kellemes témákat írtak a srácok, és egész jól el is tolták a dalokat, de nem éreztem azt, amit az előző ilyen rendezvényen, az akkor még számomra tök ismeretlen Signum Regisnél, hogy van egy nagyon jó frontember, aki jól elő is adja a dalokat. Martin Klein frontember amúgy megpróbálta tűzbe hozni a kis létszámú közönséget, ami egész jól sikerült neki, mert hamar lendültek a kezek a magasba. De az énekes teljesítménye sok kívánnivalót hagyott maga után. A kis színpad ellenére a hangszeres szekció egész jól belakta a teret, folyamatosan mozgásban voltak. Számomra Richard Germanus (ezt a nevet…) gitáros játéka volt kellemes csalódás, a szólói egész jók voltak, és benne éreztem azt, hogy igazi rockzenész. Martin Cico, a másik gityós rendesen tette a dolgokat, a játékát elnézve elsősorban a riffekért volt felelős, a színezést meghagyta Richardnak.

Samplerekkel alaposan megpakolt muzsikájuk egy fokkal jobban is szólt, mint az első bandánál, ahol azért elég kásás volt a megszólalás. Mindent egybevetve kellemes muzsika volt, természetesen az egyetlen lemezük nagy részét tolták el, de a zene minőségénél gyengébb ének miatt nem felhőtlen mosollyal az arcomon vártam a csodát.

Elég sok koncerten voltam már jelen ahhoz, hogy leszűrjem, mit szoktak kezdésnek választani a zenekarok: vagy valami ütős, pörgős dalt, vagy a friss lemez valamelyik erősebb tételét. Ehhez képest a Theocracy merőben új dolgot hozott erre az estére: az intro után csak Jon Hinds gitáros sétált a színpadra, és a frissen igazolt Shawn Benson dobossal belekezdtek A CSODÁBA! Majd szépen lassan, ahogy a dal megkívánta, a színpadra lépett Jared Oldham basszeros is, majd Val Allen Wood, és persze a főnök, Matt Smith. És nem egy rövid, pörgős dallal kezdtek, hanem a ’Mirror of Souls’ grandiózus címadó számával. Ami több mint 20 perces, és szerencsére teljes egészében eltolták. Így mondhatjuk, hogy a főzenekar első száma majdnem olyan sokáig tartott, mint az előzenekarok teljes koncertje. Na ilyet sem csinálnak túl gyakran, de nekik ez is ment, és közel lemezminőségben tolták el a dalt, hiba nélkül lehozták a sok tempóváltást. Matt Smith is megélt minden sort a színpadon, a lehetőségekhez mérten a kezeivel is eljátszotta, amit éppen énekelt, miközben persze az arra alkalmas részeknél a közönséget is tűzbe hozta.

Ami egész gyorsan ment, pláne egy ilyen tétellel, mert a gyilkos, bólogatásra ingerlő riffekkre hamar vevők lettünk. A színpadhoz közel elég jól megdörrent a cucc, hátrébb már közel sem volt ennyire jó, a buli folyamán többször is hátramentem fotózni, és azokon a helyeken már halk és kusza volt a megszólalás. A szám azért ad arra lehetőséget, hogy a hangszereseknek ne kelljen végig játszaniuk, ilyenkor volt, aki le is ment pár pillanatra a színpadról, vagy egy kis frissítőt vett magához. Más zenekar ennyi idő alatt elnyom vagy 4–5 számot. Remek, bevállalós kezdés volt!

Innentől aztán már egy „rendes” koncert medrébe terelődött a buli, újlemezes tételek következtek, végül is 5 évet kellett várni az új korongra. Az új lemez szerintem nem hozta a két korábbi színvonalát, de magasan veri az idei dallamos lemezek nagy részét. A Paper Tiger és a címadó Ghost Ship az erősebb tételek közül való, így egymás után kifejezetten erős párosnak tűnt. A Ghost Ship lendületes bólogatásra ingerlő kezdése, majd folytatása remek alkalom volt, hogy bemelegítsük a nyakunkat a hátralévő közel egy órára, a kicsit poposra vett refrén alatt a közönség már úgy ugrált, mint egy Amaranthe- vagy Sabaton-bulin. Amúgy a banda is ütemes ugrálásba kezdett a refrén alatt, közben Matt hol pörgette a mikrofonállványt, hol hatalmas terpeszben tartotta azt, közben pedig headbangelt.

Az Absolution Day sem tartozik a rövid számok közé, kellően tekerős a verzék alatt, a refrénnél az „Absolution day”-t már nem is kellett kiénekelnie, mert megtette a közönség helyette. Majd a koncert szép része következett (már ha lehet ilyet mondani egy metalbulin), ami picit jól is esett, mert addigra a sok headbangeléstől már alig éreztem a nyakamat. A két lassabb tétel tökéletes volt arra, hogy ráforduljunk a koncert második felére, bár a The Gift of Musicot lezáró utolsó pár másodperc azért kellően zúzós lett. Itt a zenészek is picit megpihentek, bár addig sem szántották fel a színpadot, mivel Jon több számban, míg Jared szinte az egész buli alatt vokálozott, így nem sok lehetőségük volt elhagyni a mikrofonállványuk közelségét. Matt mellett Val Allen mozgott a legtöbbet, bár ő is elsősorban a szólókra koncentrált, de azért picit szabadabb volt, mint a színpad jobb oldala.

Az új lemez első klipes nótája a maga nyugisabb dallamaival arra pont tök jó volt, hogy megmutassa Matt érzelmesebb oldalát is, nem csak szélvészként tud énekelni, a lassabb témák is nagyon jól állnak neki élőben. A koncertet lezáró két nagy sláger előtt még eltoltak egy kellemes kis nótát az új lemezről, talán az este egyik kakukktojását; a Call to Arms refrénje elsőre elég furcsán hatott, mostanra már megbarátkoztam vele, élőben jópofa volt, mintha egy gyerekversike dallama és szövege lett volna. Így jutottunk el a Nailedig, ami a banda egyik legnagyobb slágere. A szám elején a már-már thrashbe hajló rész, majd a verze alatti pörgés erős „csipegetésre” sarkallt minket, nagyon sokan bólogatnak ezerrel. A szám után pici pihenőre mentek a srácok, akkor már közel 70–75 perce tolták. Bíztam benne, hogy a legnagyobb kedvencemmel, a Martyrral jönnek vissza, de sajnos az a mostani programból kimaradt, így a legnagyobb slágerükkel, a külön pólómintát is kapott I Ammel zárták a koncertet. Szépen keretbe foglalták a bulit, a zárótétel sem állt meg 10 perc alatt, és természetesen ezt is teljes egészében eltolták.

Setlist:

Mirror of Souls / Paper Tiger / Ghost Ship / Absolution Day / The Gift of Music / Wishing Well / The Master Storyteller / A Call to Arms / Nailed // I Am

A koncerten elhangzott számok mennyisége alapján ez akár egy nagyon rövid headliner program is lehetett volna, de mivel a dalok többsége jóval az átlag fölötti hosszúságú, így ez ebből a szempontból teljesen korrekt volt. A hely szűkössége, technikai felszereltsége miatt nem lehet azt mondani, hogy tökéletes volt a buli, egy kis hangerőt és több fényt simán elbírtam volna még, de a kedvenc számom kihagyása miatt sem lehetett tökéletesen 10 pontos az este. De amit a Theocracy megint letett az asztalra, az egy nagyon feszes, kiváló buli volt! Három évvel ezelőtt még egy kezemen meg tudtam számolni, mennyi magyar volt kint a koncerten, most már a közönség közel 20%-a Budapestről érkezett, ami ugyan nem nagy szám, de ahhoz képest igen, hogy egy amúgy teljesen underground, keresztény metalt játszó csapat miatt többen is útra keltek, miközben az Arénában Ian Gillan-koncert volt. Bízom benne, hogy a következő európai kőrútjukból már minket sem hagynak ki, erre hajlandóságot is mutattak a srácok, a koncert után pár perccel már a merchpultnál voltak, és készségesen dedikáltak, fotózkodtak, és nagyon kellemesen el lehetett velük beszélgetni.

Kép és szöveg: Savafan
Külön köszönet Richard Germánusnak!