A cigánykaraván halad: Wolfmother – Akvárium klub, 2016.11.09.

MMM: Mexikó és Malajzia után, két hét szusszanást követően Magyarországon indult a Stockmother európai, Gypsy Caravan címen futó turnéja. A hajót kapásból túlzsúfolták az előzetes várakozások, ezért az A38 az Akváriumba vitte le a bulit. Így aztán pont háromszor annyi embert préselt össze a sold out.

– Szerinted pontosan kezd? – kérdem sörre várva H. Jucust a kinti pultnál.
– Á, biztos nem! Hát pont ez a díszf@sz?

Mellettünk G. Dorina piros sapiban kéri ki a kis Jägermeistert Olaszrizlinggel – erősítés gyanánt. A művésznő valami heroin partiról is mesél, de kilenc után pár perccel a lábunk alatt már bizsereg a Victorius ritmusa – nem kagylózom tovább. Átpasszírozódunk a lépcsőn nyakukat nyújtogatók masszáján, és rövid pankrátorkodás után a jobb sarokba, a legutolsó sorba szorulunk. Molinón az új album szürke farkasa villogtatja szemeit, Stockdale a született sydney-i hippi formáját hozza: mikrofon frizurájába talán még egy emu család is befészkelhetne. Mögötte Marshall-torony, de a gitárját csak a három egymásra pakolt Vox-kombó egyikéről viszi ki mikrofonnal a falakra. New Moon Rising után máris dörren a Grammy-díjas Woman – ha a hajón lennénk, az ütemes ugrálástól már hullámozna alattunk a fenék. Ha meg a hatvanas évek végén, akkor a Doorstól ezt élőben is hallhattuk volna.

Stílszerűen kétnyakú, fehér Gibson SG-n kezdi a White Unicorn éteri riffjét; ezt a dalt viszont még maga Ozzy mester se tudná hitelesebben énekelni. Mellette Gold Coast szülötte, Ian Peres szintén hófehér Rickenbackerre cserél. A basszeros pont úgy néz ki, mint Kabir Bedi – csak szegényt fél méterrel kevesebbel dobta meg a Teremtő. Amikor felugrik a dobdobogóra, állva pont akkora, mint Alex Carpentis, aki ezen a turnén a bőröket püföli. De született aboriginal sámán a csóka: jobb kézzel a billentyűkön Hammond-hangszínt utánoz, ballal a gitár nyakán tappingelve hozza a torzított alapot. Mögötte – hogy halljon is belőle – két állat Ampeg-fal egymásra vízszintesen lett fölfektetve. Őt a Wolfba egy innen korábban kirúgott dobos, Dave Atkins javasolta. És noha párszor már ő is kirúgódott, az utóbbi időben erősödhetett az immunrendszere, vagy a főnök szeszélyéhez fejlődött a tűrőképessége, így stabil helye van a bandában.

Stockdale állítása szerint max egy napot pöcsöl minden új dalával. Vagy megírja ennyi idő alatt, vagy az ötlet repül a szemétbe. Mondjuk, aki már az oviban is vintage rockot, Sabbath-ot, Zeppet hallgatott, és így tud legózni, azt hamarabb megszállhatja az ihlet. Konferálni alig szokott: „Kész vagytok, hogy kemények legyetek?” – kérdi néha, aztán a refrének nagy részét is a közönségre bízza. De még mindig tűpontos és kristálytiszta ez a panaszkodós, jegenye magas hangja. Szólózni viszont pont úgy nem tud, mint Lenny Kravitz, aki az Always On The Runba segítségül Slasht hívta. Mivel Slash meg énekelni nem, ezért Stockdale-t meg a By The Sword témájára. Aztán ebből a közös élményből került a Wolfmother supporting a Guns & Roses-renunion pár keleti parti bulijára.

Nem most akarják lenyomni az új megjelenést a torkunkon – a nyitó és a címadó tételen kívül csak a The Love That You Give szólal meg róla. Három track a ’Cosmic Egg’-ről, a keveretlen albumról pedig csak a How Many Time. Peca fiam előbb ismerte ezt a dalt, mint a Led Zeppelint. És csak később lepődött meg, amikor meghallotta a How Many More-féle, hosszabbított Robert Plant-verziót. De a többi szám a debütalbumról egyenként elénk szórt kincs – és mi pont ettől vagyunk boldogok. Szó szerint: ugrálás, tapsolás és táncolás közben mindenki önfeledten vigyorog.

Andrew a Colossal húzós-zúzós témája előtt lehangol D-re, aztán a pár perces szünet előtt még mindenkit megnyugtat: „Visszajövünk!” Ismerjük a setlistet, tudjuk, hogy indokolatlanul rövid a buli – csak bő egy óra, de be van árazva. A Joker első hangjainál elb@szódik a gitárja; Peres azonnal a Korghoz ugrik, és vagy harminchat negyeden át hozza a kezdő riffet, amíg Stockdale visszakapja kedvenc tremolós SG-jét. „Ez egy különleges előadás csak neked, Budapest!” – enyhül meg, és ebben a dalban még a Uriah Heep is gyorsabban forog a sírjában… de ezzel vége is a mutatványnak. Nincs kaserolás, pacsizás, pengető dobálás, hajlongás – percek alatt ki is ürül a hely.

Azért kint még legalább ötszázan iszunk tovább. Illés Zsuzsi szerint az a legjobb egy ilyen koncertben, hogy a rég látott arcok végre találkozhatnak. Mondjuk tényleg nemcsak Romulusz és Rémusz szopta az anyafarkas csecsét, hanem itt az egész new egg szcéna: Iván Parazolostól, Roni a Run Overből, Middledék, Pumáék, de még Mandiner Stumf úr is spanok gyűrűjében emészti a rakendrólt – és elemzi az ordas meglepit, hogy a szaxis Billy miért is nem lett First Lady. Máté Bécsből railjetezett a koncertre, mert a Wolfmother a következő osztrák koncertjét a túlvégen, a határ melletti Hohenemsben tartja. Vélhetően azért, hogy túlpartról a svájci Widnau tiszta lelkű rockrajongói is vastagon villázhassanak.

Ember nincs, aki fikázna, kritizálna, mindenkinek bejött a buli. Pedig az eredeti felállás (Chris Ross, Myles Heskett) feloszlatása után tényleg térdre esett a mutatvány. Repeszei se maradtak a debütalbum robbanásának, aztán tessék! Stockdale idén elénk lökte (nesztek, részeg disznók!) a ’Victorius’-t, amibe szerintem még a stadionhimnusz fóbiások se tudnak belekötni. Mert ahhoz eddig sem fért kétség, hogy Andrew egy zseni. Mostanra viszont végleg kiderült, és ez a koncerten is bebizonyosodott: nincs itt semmi cicó, tényleg nála van a stukker!

Szerző: Drebin Hadnagy
Fotó: Bodnár Dávid (kellegy.hu)