Felszabadult rocklegenda: Ian Gillan, Papa Le Gál - Papp László Budapest Sportaréna, 2016.11.08.

írta Bigfoot | 2016.11.12.

A Deep Purple pihen, Ian Gillan nem. Máskor is történt már ilyen, nem egy szólóturnét lenyomott a veterán énekes, miközben a többiek lazítottak. Egyesek szerint azért vállalta be ezt a Kelet-Európára korlátozott szimfonikus turnét, hogy formában tartsa a hangját. Jövőre lesz is miért, mert a hírek szerint tavasz kezdetén kezünkbe vehetjük a huszadik Deep Purple stúdióalbumot, a megjelenést pedig a szokásos promóciós turné követi. Az is köztudott Gillanről, színpad nélkül nehezen tud létezni.

Lassan három éve, pontosan 2014 februárjában járt nálunk utoljára, és mivel a Purple rendszeres fellépőnek számít nálunk, mondhatjuk, épp itt volt az ideje, hogy legalább ő jöjjön el hozzánk. De nem csak ő tette tiszteletét a bandából, hiszen Don Airey is elkísérte, sőt hozta saját csapatát is, bár Carl Sentance énekesre nem volt szükség.

Még egy fellépő volt az estén, mégpedig a Papa Le Gál formáció. Bár a csapat 2009 óta létezik, egy kis szünet után 2014-ben indultak újra. Az együttesben Greg Walters dobol, Olli Dixon gitározik, Jacques Verheeren basszusgitározik és énekel, valamint Grace Gillan, Big Ian lánya a szólóénekes. No lám, a turné családi vállalkozásban működik! Egy színvonalas szórakoztató zenét produkáló csapatot hallhattunk egy háromtagú fúvós szekcióval kiegészítve, a rockhoz viszont nem sok köze volt. Egy kis funky, egy kis soul, több reggae, nagyjából így állt össze a kép.

Először idegenkedve szemléte őket a publikum, a háromnegyedórás blokk második felében egy kissé felpörögtek az események a színpadon, és a nagyérdemű eleresztett pár tapsot. Kellemes kis bulizene, amit jobban el tudok képzelni az A38 Hajón vagy egy fesztivál valamelyik kisszínpadán, ahol a bölcsészhallgatók  a porban ropják eufórikus táncukat.  Ugyanígy lejtett Grace is, vagyis mezítláb, ha már az apja az utóbbi időben cipőben áll színpadra. Legyünk őszinték: ez a zene nem való egy arénába, egy grandiózus szimfonikus rockhangverseny elé.

A műfaj története fényesen bizonyítja, ha egy rockcsemete megpróbálkozik a színpaddal, a legtöbbször nem jön be a dolog, hiszen a legendás szülő után roppant nehéz nagyot dobni. Lennon fia, Julian, Steve Harris lánya, Lauren, de említhetnénk Roger Glover lányát, Gilliant is, akik ugyan megpróbálkoztak az érvényesüléssel, ám a legendás szülők öröksége  agyonnyomta őket. Talán Jason Bonhamnek, Bonzo fiának sikerült valamit felmutatni, azonban ő sem érhetett apja közelébe. Grace is valószínűleg lentről fogja szemlélni atyja nagyságát, de ezzel szerintem ő is tisztában van.

Kábé félórás átszerelés után egy rakat klasszikus zenész lepte el a színpadot: az Art Anzix Orchestra, követte őket pár hanyag eleganciával öltözött rocker, akik közül a szakállas billentyűst nagy ovációval köszöntötte a zsűri. Mialatt a vonósok az intrót bazseválták, a Don Airey Band is elhelyezkedett a színpadon. A Purple billentyűse mellett Darrin Mooney dobolt, Simon McBride gitározott és Laurece Cottle basszusgitározott. Airey mellett ő is ismert figura, hiszen ő kezelte a hangszert a Black Sabbath szenzációs ’Headless Cross’ albumán, azonban ő a jazz műfajban van jobban otthon.  Aztán felsikított a gitár, és belevágtak Gillan 1991-es ’Toolbox’ albumának kezdődalába, a Hang Me Out To Dry-ba, a színpad közepén középen megjelent kedvenc énekesem, oldalt pedig egy vokál trió, ebben a Papa Le Gálból Jacques és Grace is részt vettek. Még  egy ismert figura feltűnt: a karmester, Stephen Bentley-Klein, ő vezényelte a szimfonikusokat a Purple 2011-es nagyzenekari turnéján, emellett kiválóan hegedül és trombitál, amit Budapesten is bemutatott.

A nagyzenekar még egy lapáttal rádobott az eredetileg is kemény nótára (mely Gillan legmetalosabb albumáról való), aztán szünet nélkül váltottak a Purple-örökzöldre, a Pictures Of Home-ra. Mit mondjak, ütős kezdés volt. Az a dal legalább tizenöt évig szinte minden Purple-koncert része volt, az utóbbi pár évben azonban mellőzték a nótát. Érdekes, hogy meglehetősen ragaszkodtak az eredeti stúdióverzióhoz.

Ha végignézzük a koncert kínálatát, a Purple-dalok közt nem sok meglepetés volt. A már említett Pictures Of Home mellett a When A Blind Man Cries is egy olyan darab, melyet az utóbbi pár évben pihentettek, most egy kicsit leporolták. Az 1984-es újjáalakulás utáni korszakból természetesen nem hagyták ki a Perfect Strangerst sem, ez Gllan elmondása szerint az egyik legelsőként megírt nóta volt akkoriban.

Természetesen Steve Morse-os  dalok is előkerültek: a Rapture Of The Deep, a ’Now What’-ról a jó kis rock and roll, a Hell To Pay, a ’Bananas’ albumról pedig a Razzle-Dazzle hangzott el. Ez utóbbi választást nem nagyon értettem, hiszen ez a tinli-tangli a 2003-ban megjelent lemez egyik leggyengébb láncszeme, számos jobb nótát lehetett volna választani róla. A ’Battle Rages On’-ról az Anya viszont telitalálat volt („across the Puszta” - énekli benne Gillan). És nemcsak a Pictures Of Home-ban, hanem szinte minden dalban ragaszkodtak az eredeti változathoz, és ez a Gillan szerzeményekre is érvényes volt. A Lazyben viszont jó kis improvizációkat eresztettek el. Ebbe még Maestro Bentley-Klein is beszállt a hegedűvel, nem átallott egy kis magyar zenét is játszani, igaz nagyon nem az én világom volt: a Kálmán Imre ’Csárdáskirálynő’-jéből elhangzó részlet után a nagyon magyarnak tartott olasz Monti Csárdás következett, aztán belecsaptak a legendás jazz-blues örökzöldbe, ezt is hegedűvel nyomták.

Érdekes, hogy a Gillan-repertoárból száz százalékig mellőzték a hetvenes-nyolcvanas éveket, csak a kilencvenes évtized és az ezredforduló utáni szólóalbumok felvételeit nyomták, igaz, ezeket a felvételeket még nagyobb kuriózum volt hallani egy szimfonikus rock koncerten. Elhangzott a No More Cane On The Brazos tradicionális ballada az 1990-es ’Naked Thunder’ albumról. A promóciós turné során eljött hozzánk, akkor is elénekelte ezt a régi dallamot. Nálam ez a ballada mindig együtt járt Peter Gabriel Bikójával, számomra teljesen hasonló a két dal hangulata.

Lányának még itt adott lehetőséget, előrehívta a vokálból, és együtt danoltak el egy régiséget, aztán apuka szemefénye egy saját szerzeményét, a Candy Floss-t is előadhatta.

A műsor legnagyobb meglepetését a Difficult To Cure okozta. A Beethoven Örömódája ihlette instrumentális szerzemény a Rainbow hasonló című albumának záródarabja, melyet Don Airey együtt jegyez Ritchie Blackmore-ral. Gillan persze nem tudta megállni Blackmore cinkelését pár keresetlen szóban.

Pont úgy fejezték be, mint mostanában a Purple-bulikat, a Hush-Black Night kettőssel. Itt is ment a jammelés, de nem annyira a virtuozitás, sokkal inkább hangtrükközés játszott szerepet.

Nem csalódtunk, Gillan nagyszerűen énekelt, kirobbanó jókedvvel játszott. A daloknál ragaszkodtak az eredeti változatokhoz, így közel nem volt annyi improvizáció, mint a Deep Purple-nél, de ezt nem is vártuk. Másrészt egy nagyzenekarral támogatott élő fellépésen erre egyébként is kevesebb esély van. Airey bandája tisztességesen helyt állt, Simon McBride egy jól képzett, technikás gitáros (és zenetanár is), persze nem olyan iskolát teremtő muzsikus, mint Blackmore vagy Morse. Mindehhez hozzájárult a jó megszólalás, bár Gillan hangja időnként a háttérben maradt. A közönségre is átragadt a főszereplő jókedve, jó részük a végén már önfeledten táncolt a színpad előtt, Gillan pedig mosolyogva parolázott velük és aláírásokat osztogatott. Több mint két óra energikus szimfonikus rockban volt részünk – nem semmi teljesítmény egy hetvenegy éves embertől! Az viszont zavart, hogy a vártnál kevesebben jöttek el: foghíjas nézőteret láttam, aminek szerintem legfőbb oka az aranyárban mért jegyár volt.

Setlist:

Hang Me Out to Dry Pictures of Home No Lotion for That / Strange Kind of Woman / Razzle Dazzle / A Day Late and a Dollar Short / Lazy / Rapture of the Deep / When a Blind Man Cries You're Gonna Ruin Me Baby Candy Floss No More Cane On The Brazos / Difficult to Cure Anya Perfect Strangers Hell to Pay / Demon's Eye / Smoke on the Water /// Hush / Black Night

Szerző: Bigfoot
Fotók: Mahunka Balázs
Köszönet a Danubius Musicnak!
További képek ITT