Kisegítő zenészekkel Dunát lehetett volna rekeszteni: Pain, The Vision Bleak, Dynazty, Billion Dollar Babies – Bécs, Szene, 2016.10.17.

írta savafan | 2016.10.24.

2012 nyara, Vizovice, Masters of Rock fesztivál. Hajnali 1 óra körül lehetett. Éppen vártuk a nap utolsó fellépőjét, akik hivatalos DVD felvételre készültek. (Előtte is láttam már a Paint itthon, a Nightwish előzenekaraként, mivel az akkori basszusgitáros Anette barátja volt, így legalább közösen tudtak turnézni. Ennek ellenére nem sok minden maradt meg bennem az akkori bulijukból.) Olyat toltak Peterék azon a cseh nyári éjszakán, hogy csak kapkodtam a fejemet. Tök ismeretlen számokra bólogattam, és a könnyen megjegyezhető refréneknek köszönhetően énekeltem is velük. Azóta persze jobban utánajártam a banda munkásságának, és próbálom követni a történéseket, most pedig úton vagyok Bécsbe a zenekar új lemezét bemutató turné legközelebbi állomására. Ennyit tesz egy baromi jó hangulatú koncert. (Megjegyezném, hogy az In Extremót is ott láttam először, és az is ekkora hatással volt rám, hogy azóta ott is túl vagyok pár önálló koncerten és CD/DVD vásárláson.)

Egy több mint negyedórás parkolóhely keresés után sikerül találnom helyet a verdának (óvatos vagyok, vitték már el a kocsinkat Bécsben), és így pont a kapunyitásra érek a Szene bejáratához. Nincsenek sokan – zavaró is a kis létszám –, igaz a főbandáig még 3 zenekaron kell túllépni, azonban ezen csapatok egy része kifejezetten jó produkciót tett le az este folyamán.

Kezdésként egy svéd formációt, a Billion Dollar Babiest kaptuk, akik hivatalosan egy háromfős banda, de a turnéra már kiegészültek, fazonban passzoló zenészekkel. A tagok külsőre úgy néztek ki, mintha az idei Mad Max-filmből léptek volna ki, az outfitjükben keveredtek a steampunkos elemek a glam rockos vonallal, megspékelve egy kis apokaliptikus érzéssel. Mondjuk zenéjüket is olyan koszos heavy metalnak mondanám, amiben a Rob Zombie-vonal a hard rockkal vegyül, de amúgy egész jól tolták. Sajnos a hely szűke miatt alig volt mozgásterük, de azt a keveset megpróbálták belakni. Frankie Rich énekes azért tudja, mitől döglik a légy, és iszonyat nagy elánnal adta elő a show-t, pedig ekkor még csak alig voltunk 30-an a teremben. A szűk 30 perces műsorba nem sok szám fért bele, de bemelegítésnek tökéletes volt.

Az elmúlt napokban két olyan északi zenekart is volt szerencsém látni, akik az utóbbi időszakban megdobogtatták a hard rockért lelkesedő szívemet. A Shiraz Lane után most a svéd Dynazty volt soron, és már csak két kedvenc vár megnézésre, a H.E.A.T., valamint az Eclipse. Elsőre nem is értettem, hogy ilyen típusú muzsikával mit keresnek ezen a turnén, de koncert közben erre is magyarázatot kaptunk. A friss lemezüket valamikor tavasz és nyár folyamán hallgattam gyakrabban, de most is beugrottak a dallamok, így régi ismerősként üdvözöltem a számokat.

Rögtön az idei album klipes nótájával, a Human Paradox-szal nyitottak, és azonnal egy negatív és egy pozitív dolog ért: A zenészek arcából szinte semmit sem láttam – attól függetlenül, hogy ott álltam a színpad előtt a fotós árokban –, csak sziluettjeiket véltem felfedezni. Számomra a hard rockhoz tartozik a látványos, színes színpadkép és a fények, ehhez képest olyan érzésem volt, mintha valami black metal buliba csöppentem volna. A pozitív dolog viszont az, hogy a lemezhez képest a szintihangzást háttérbe tolták, így sokkal dögösebb megszólalást kaptak a számok élőben, mint az albumon. Mondjuk az énekes, Nils Molin hangja szép kis visszhang effektet kapott, de nem volt zavaró, kellően telt hangzást adott ez is a bulinak.

Amúgy a zenészek folyamatosan vokáloztak, előfordult, hogy a dobos kivételével mindenki egy mikrofonnál állt és énekelt. Apropó dobos, a turnéra nem tudott eljönni George Egg, így beugró ritmusfelelőssel tolták, ami meg is látszott, mert ő volt a leggyengébb pont a bandában az este folyamán. Míg a többiek tökéletesen hozták a lemezen hallható dolgokat –és mindezt megfelelően látványos körítéssel adták azt elő –, addig ütős barátunk Nirvana-pólójában (nem is értem a választást) nem pörgött fel eléggé.

A buli közepére beiktatott basszusszólót sem nagyon értettem. Ha alig 30 perc áll a zenekar rendelkezésére, akkor egy unalmas szólót miért kell beiktatni a programba? Lehet, úgy tűnik, hogy csak kesergek a koncertet illetően, de ez korántsem volt így. Ezalatt a rövid idő alatt is hatalmas bulit csaptak, volt olyan honfitársunk, aki csak miattuk tette meg az utat, és nem kellett csalódnia. Van valami ezekben az északi hard rock bandákban, ami nagyon működik lemezen, de most már látom, hogy élőben is nagyon odateszik magukat, telitalálat az, amit elénk raknak estéről estére. Bízom benne, hogy hamarosan egy hosszabb programmal láthatom őket, nagyon felkeltették az érdeklődésemet! A turnéban való szereplésre pedig a banda adott választ a koncert alatt, ugyanis a Pain-főnök, Peter Tägtgren keverte a lemezüket, így érthető döntés volt őket elhozni, még ha picit ki is lógtak a csokorból.

Setlist: The Human Paradox / The Northern End / Raise Your Hands / Titanic Mass / Incarnation / Starlight

Az este következő fellépője viszont tökéletesen beleillet eme csokorba. A német The Vision Bleak egy kéttagú formáció, de természetesen a turnéra ők is kiegészültek hangszeresekkel – mondjuk egy basszerost még hozzácsaphattak volna a felálláshoz. Így majdnem Powerwolf-i felállásban kántálták el a koncertet. Nem nagyon tudtam megfejteni, hogy a zene inkább a Rammsteinhez vagy inkább a Type O Negative-hoz akar hasonlítani, egyfajta keveredést hallottam ki a dalokból. Allen Konstanz frontember egy szolid vérfarkasos festést rakott az arcára, de a látványra is nagyon adtak a németek. A színpadra állítottak egy sírkőből, koponyából és egy madárból álló kompozíciót, ami azon kívül, hogy jól nézett ki, füstgépként is szolgált.

Amúgy ehhez a horror metalhoz tökéletesen passzolt a kinézet, a színpadkép és a frontember baljós hangulatú beszédje is. Beszéd, mert éneklésnek nem nevezném, amit Allen nyomott. Inkább elmesélte a történeteket, rekedtes mély hangja pedig a gót metalos énekeseket juttatta eszembe, akik azért megpróbálnak dallamokat is énekelni. Az eredetileg kiírt 30 perces programot jóval túllépték, közel háromnegyed órás műsort adtak, amit az addigra már szinte csurig telt terem nagyon jól fogadott. Én mondjuk nem élveztem annyira, így az utolsó pár szám alatt inkább megvizsgáltam az udvarra telepített merch pultot.

Setlist: From Wolf to Peacock / The Night of the Living Dead / Carpathia / The Kindred of the Sunset / Into the Unknown / Descend Into Maelstrom / Kutulu! / Wolfmoon / By Our Brotherhood With Seth

Hogy mikor volt ideje megírni Peter Tägtgrennek az új Pain-lemezt, az rejtély, mivel szinte folyamatosan a stúdiójában keveri az éppen hozzá betévedő zenekarok és előadók lemezeit. De megírta, és most maga köré verbuvált egy csapatot, akikkel kellően be is mutatta nekünk, ugyanis szám szerint 6 tétel hangzott el az idei korongról. Bevonuláskor az volt az érzésem, hogy valami eszement cirkuszi forgatagba csöppentem. Az új gitáros, Greger Andersson úgy nézett ki, mint a súlyemelő a cirkuszokban, Peter az évek alatt rárohadt kényszerzubbonyában feszített, míg a volt Clawfinger-basszeros, André Skaug pedig egy gonosz törpének tűnt. UDO után újra egy olyan bandát láttam, ahol a dobos az énekes fia, jelen esetben Sebastian volt az, aki a nagyon látványos dobszerkó mögött ült.

Majd belekezdtek az új lemez egyik legerősebb tételébe, a Designed to Piss You Off-ba. Itt már volt fény rendesen, úgy látszik, a LED-es állványokat az este főszereplőire tartalékolták. Nagyon látványos színpadképet sikerült összerakni ezen a kis helyen, de sajnos a teljes arzenált így sem tudták felhordani a színpadra, mindenesetre a hatalmas LED-lámpák így is eszement jól néztek ki. Ha nincs teteje a Szenének, akkor szerintem ezek a reflektornak is beillő lámpák az égig világítottak volna, de így csak minket vakítottak el. A főnök mentségére legyen mondva, ő is kapott szépen az impozáns fényekből. Egy héten belül a második olyan bulit láttam, ahol a fényekre is figyeltek, melyek tökéletesen kiegészítették a show-t. Az átlátszó dobszerkóba is LED-csíkot vezettek, így a számok képi világának megfelelően változtatták a dobok színét, jól nézett ki, az biztos!

Az egyik csúcspont nagyon hamar eljött, mivel még a fotós árokban voltam, amikor belekezdtek egyik nagy kedvencembe, a Great Pretenderbe. A megszólalás közel tökéletes volt. Szemben a Dynaztyvel, a Pain-buli alatt a samplerek elég erősen jelen voltak, amit nem bántam, mert a lemezeken is elég hangsúlyosan vannak jelen. Amúgy szeretem, ha megközelítőleg azt kapom, amit az albumon is hallok.

Ezután megint egy friss szerzemény jött, a klipes Wannabe, Greger akusztikus gitár játékával megfűszerezve. A közönség a bulira már teljesen megtöltötte a Szenét, a fotózás után csak a keverő környékére sikerült letelepednem, de onnan is korrekt hangerővel és minőségben szólt a koncert. Az énekes kevés mozgással hozta le a bulit, ami kimerült abban, hogy az instrumentális részeknél hátrébb lépve, derékból headbangelve gitározott. A mozgáshoz egyébként a másik két hangszeres is hozzátette a magáét, folyamatosan cserélték a helyeiket, nem kis fejtörést okozva ezzel a roadoknak. Mivel Greger hatalmas (André pedig nagyon alacsony), így folyamatosan állítgatni kellett a mikrofonállványokat, hiszen kivették a részüket a vokálos részekből. Mindenesetre a helyhez kötött Tägtgren-fiú sem spórolt a mozgással, mert azon kívül, hogy látványosan játszott, többször azt vettem észre, hogy úgy propellerezik, mint az Amon Amarth tagjai.

Az akusztikus felvezetéssel előadott Coming Home után egy újabb geggel bővült a metalkoncertek látványvilága: az első verze után akadozva leállt a banda. Azt hittem, valami technikai problémájuk van, mérgelődtem is, hogy pont az új lemez kedvenc nótájánál. De aztán a színpad szélén a technikusoknak fenntartott lefüggönyözött rész felett kidugta fejét Joakim Brodén. (Az új lemezes Call Me klipjében a főszereplők vicces gumimaszkokban szerepelnek, többek között a Sabaton énekese, Joakim Brodén is. A klip amúgy zseniális, ajánlom mindenki figyelmébe.) Persze nem teljes valójában, hanem a klipből megismert verzióban, majd magnóról eltolták az ő részét, ami egyszerre volt zseniális és poénos megoldás. (Lelki szemeimmel már látom a jövőt, amikor majd híres zenészek maszkjaiban fognak játszani zenészek.)

Az első ráadás előtt még egy új lemezes tétel, a Black Knight Satellite érkezett, ami alatt a közönség szinte egy emberként ugrált a verzék szintidallamaira. Szerencsére az egész bulira jellemző volt, hogy Peter nem sokat konferált a számok között, inkább tolták egymás után a dalokat, persze egy rövid zenekari bemutatásra így is volt ideje, de a Dirty Woman előtt is előadott egy rövid speech-et. Amikor ismét visszatértek, a közönség egy emberként a Shut Your Mouth-ot követelte, a jellegzetes billentyűs rész után pedig hatalmas ovációval kísérve meg is kaptuk a banda talán legismertebb számát.

Egy számomra feledhető, egy nem rossz, egy igen jó és egy kiváló bulit láttam a bécsi éjszakában. Sajnálom, hogy a hely méretei miatt a főzenekar nem tudta megmutatni teljes színpadi látványvilágát, és nem érvényesülhettek annyira a színpadra felpakolt fényforrások, de remélem, valahol, egy nagyobb térben talán újra találkozunk, és nem kell újabb négy évet várnom rájuk.

Setlist: Designed to Piss You Off / Sucide Machine / The Great Pretender / A Wannabe / Zombie Slam / Monkey Business / End of the Line / It’s Only Them / Pain in the Ass / I’m Going In / Coming Home / Call Me / Black Knight Satellite // Starseed/ Dirty Woman // Shut Your Mouth

Szerző, fotók: Savafan
Köszönet a Barracuda Musicnak!
További képek ITT