Jazz és hegedű: Jean-Luc Ponty Band – Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2016.09.27.

Hála istennek a MüPa folytatja jó szokását, már ami a jazz legendás előadóinak felléptetését illeti, ezúttal a hetvennégy esztendős hegedűvirtuózt hívták meg a Fesztivál Színházba. Jean-Luc Ponty tekintélyes karriert tudhat maga mögött, kis túlzással mondhatjuk, hogy mindenki vele akart játszani. Már 1964-ben megjelent első albuma, a világsiker akkor köszöntött rá, amikor az évtized végén George Duke-kal majd Frank Zappával muzsikált együtt. Később Zappa hatására az Egyesült Államokba költözött. Játszott John McLaughlinnal, Chick Coreával, nem olyan régen pedig az újra összehívott Return To Foreverbe is bekerült.

Igaz, a hangversenyt nem a csodás Bartók Terembe szervezték, a Fesztivál Színház kisebb ugyan, de semmivel sem biztosít rosszabb körülményeket az előadóknak és a közönségnek, mint az előbb említett előadóterem. A hegedű nem egy népszerű hangszer a rock vagy a jazz műfajban, kevés olyan művészt tudunk megnevezni, akik látványos karriert futottak be. Pontyn kívül talán Jerry Goodman az, aki hasonló reputációval bír, a rockban pedig a Kansas Robby Steinheartja vált nemzetközileg igazán elismertté.

Sodró lendületű zenét hallottunk, jócskán lehetőséget hagyva az improvizációknak. Rockzenei ritmizálással szóltak a szerzemények, szóval, szólt a jazzrock a színpadról. Ponty társai – William Lecomte (billentyűs hangszerek), Guy Nsangué Akwa (basszusgitár), Damien Schmitt (dob) – csak erre, és egy decemberi lengyelországi koncertre jöttek össze ebben az évben, több fellépés nem is volt, és nem is lesz 2016 második felében. Igaz, William Lecomte-tal adtak pár koncertet duóban is. Viszont tavasszal és a nyáron a hegedűművész Jon Andersonnal zenélt Amerikában és Kanadában. Ebből a fúzióból is látszik, hogy nem áll tőle messze a műfaj.

Hihetetlen, hogy ez volt az első közös koncertjük ebben az esztendőben – az összhang tökéletes volt a négy muzsikus között, mintha száz éve együtt játszanának, ennek leginkább Damien Schmitt kora mondott ellent. Noha az ősz mester állt középen hegedűjével, szükségtelen volt instruálni a társaságot. Damien Schmittnek még arra is futotta, hogy ugrassa a főnököt, nekem ő tetszett a legjobban a koncerten. Két pergődobot is használt az alapritmusokhoz, melyek látszólag egyszerűen hangzottak, ezeket viszont valami eszméletlen gyors pörgetésekkel fűszerezte, és egy bődületes dobszólót is produkált. Amúgy gitározni és énekelni is tud ez a harmincöt éves fenomén. Ő egyébként 2017 óta zenél együtt Pontyval. William Lecomte biztos zongorajátéka valahol a klasszikus zenében gyökerezett, és az ő sziklaszilárd zongora- vagy orgonafutamain alapultak a szerzemények. Guy Nsangué Akwa sokat mosolyogva, lazán pengette öthúros hangszerét, csak akkor villant meg, amikor arra szükség volt. A zenei alázat tipikus példáját mutatta a kameruni muzsikus. Igen, sokat mosolygott, hiszen ő és Ponty már huszonöt éve játszanak együtt. Kell még nekik valamit bizonyítani? Amikor összemosolyogtak, abban benne volt ez a huszonöt év. Ezúttal is volt olyan rész, amikor Ponty William Lecomte-tal kettesben maradt a színpadon. Ekkor éreztem klasszikus ízűnek kettőjük produkcióját. Talán ez így is van rendjén, ha nem szól mellettük a ritmusszekció. A hosszabb lélegzetű, többtételes műveket a második félidőre hagyták, ekkor több önálló hangszeres részt építettek be a műsorfolyamba.

Ponty nem elektromos hangszereket használt, nem sokszor élt az effektek adta lehetőségekkel vagy az élőben való rájátszással, nem olyan zenét hallgattunk, amely a modern technológia kihívásaira akart válaszolni, vagy annak megfelelni. Minden hangszer kristálytisztán szólt. Tudom, a huszonegyedik század már elkezdődött egy ideje, de nekem az az igazi, amikor a zenészek játszanak a hangszereken, és nem fordítva. Új felvételeket ugyan utoljára 2007-ben adott ki, koncerteken azonban a mai napig aktív.

Nem csalódtunk benne. Muzsikájából egyértelműen kitűnt, hogy Jean-Luc Ponty nyitott a világra, a modern megszólalásra, a rockzenére, mely most is erősen jelen van karrierjében. Hetvennégy esztendős a Mester, mégis fáradhatatlan és laza volt egész este. Mint minden jazzista, ő is forog a szakmában, számos zenésszel muzsikál együtt, ez a csapat egy biztos pont az életében – nem is csoda, ha három ilyen tudású zenész a kollégája. Ponty honi hangszertársa, Deseő Csaba nem messze ült tőlem... Nem kérdeztem meg tőle a koncert után, hogy miként látta világhírű kollégáját. 

A műsor:

On My Way To Bombay / A Journey’s End / Without Regrets / Firmanent / Mirage/Struggle Of The Turtle / Monk Duo / Imaginary Voyge-Cosmic Messenger / Point Of No Return / Sigbnals From Planet Earth /// After The Storm – Trans Love Express

Szerző: Bigfoot
Képek: Müpa, Kotschy Gábor