Tejfehér ködben álltam: Sunn O))), Big Brave – A38, 2016.09.06.

írta Wardrum | 2016.09.26.

Nos, hagytam egy kis időt ennek a beszámolónak, hadd ülepedjenek az élmények. De nem tettek így. Ezek az élmények továbbra is sötét vortexként kavarognak bennem, egyszeri hallgatóban és nem tudom, hogy fel fogok-e épülni bármikor is. A Sunn O))) jellegzetesen azon zenekarok közé tartozik, akiket soha nem gondoltam volna, hogy látni fogok élőben. Ebben az évben ez már a második ilyen zenei produkció; úgy tűnik, hogy 2016 nagyon kegyes hozzám.

Szerencsére a legutóbbi időjárási kataklizma, ami az A38-hoz kísért minket, most elmaradt, cserébe mélyen, belül már minden rajongó elméje sötétbe borulhatott, felkészülve a zenekar művészetére. A hajón a már megszokott kellemes teltház fogadott. A közönség összetétele ismét örvendetesen vegyes volt, imádok olyan embereket is látni ezeken a koncerteken, akikből az utcán sose nézném ki, hogy megigézve fognak állni a füsttengerben úszó Csihar Attila előtt.

A koncerthelyiségbe belépve az első dolog, ami szemet szúrt, az a (viszonylag kis) színpadot gyakorlatilag 85%-ban elfoglaló erősítőtenger. Motörhead ide vagy oda, biztos vagyok benne, hogy a Sunn O))) az egy négyzetméterre eső erősítők számában világverő.

De mielőtt megmártózhattunk volna az ő jeges világukban, megismerhettük az igen szimpatikus kis kanadai triót, a Big Brave-et. Számomra sajnos teljesen ismeretlenek voltak, de drone elemekkel operáló avantgárd (igyekszem nem elcsépelni ezt a szót) zenéjük hamar utat talált hozzám is és a közönséghez is. Kétszínű dolog lenne tagadni, hogy ebben nagy szerepe volt a vokalista-gitáros hölgynek is, aki szép-ártatlan külsejével igencsak kilógott en bloc az egész produkcióból, de pont ez adta a koncertjük fűszerességének nagy részét.

Nyúlós, depresszív és frusztrált zenéjüket hallgatva különösen érdekes kontraszt volt, hogy a gitáros úriember jóformán végigvigyorogta az egész játékidőt, bizonyítva ezzel, hogy még ezt a típusú zenét is lehet élvezettel játszani. Annyit azért szeretnék megjegyezni, hogy bár ez nem az a fajta zene, ami nagy technikai kihívások elé állítja a dobost, de annyit azért adhatott volna magára az úriember, hogy legalább a helyes testtartásnak meg emeléstechnikának utánanéz, hogy játék közben ne úgy tűnjön, mint akinek rohama van. Láthatóan alkalmi dobolás volt ez, nincsen ezzel baj, de meg kellene tisztelni ezt a hangszert is annyival, hogy nem favágó módjára nyúl hozzá. Ez ugyanis súlyos pontokat rontott az összképen. Zárójel bezárva.

A zenekar ugyanannál a Southern Lord kiadónál van, mint az est headlinere, gondolom ezért jöhettek a Sunn O)))-val, de e kapcsolódás fölött szemet hunyva a Big Brave egyértelműen a lehető legtökéletesebb választások egyike volt, mint bemelegítő együttes a drone metal császáraihoz. Remélhetőleg hallunk még felőlük!

A színpad már az előzenekar előtt is szinte teljesen be volt rendezve, így csak néhány rövid pötyögés erejéig molyoltak a zenészek és a roadok a színpadon, majd jöhetett a szokásos feszült várakozás. Természetesen már itt teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem mindennapi élményben lesz részünk.

Úgy tűnik, a Sunn O)))-nál onnan lehet tudni, hogy mindjárt kezdődik a koncert, hogy a közönségre irányított két nagyteljesítményű füstgép hirtelen elkezdi ontani magából a nagy fehér füstöt. Így van, bele az arcunkba. Hosszú perceken keresztül ködösítettek ott nekünk, ez főleg az elöl állók (köztük velem) számára volt érdekes élmény. Nem tudom, álltatok-e már akkora ködben, hogy szó szerint nem láttátok azt sem, aki mellettetek áll, de valami egészen különleges élmény. Ez később fontos lesz.

Aztán hirtelen elsötétedik minden, kigyúlnak a fények, és a metalzene történetének egy élő legendája egy csuhában előemelkedik a ködből, és kántálni-imádkozni kezd. Imádkozni a fénylő napkoronghoz. Természetesen mindezt a saját ezerhangú, elborult stílusában, ráadásul magyarul.

Eszméletlen érdekes volt megfigyelni, hogy jó szokás szerint a műsor legelején még ment a zsivaj hátul a pultnál, de szépen lassan, percről percre, ahogy Attila belelovallta magát a dologba, a csend úgy hatolt egyre hátrébb és hátrébb, míg végül a több száz ember (beleértve a pultnál ácsorgókat is) megigézve, egyetlen pisszenés nélkül, halálos csöndben hallgatta a vokalista varázslását. Innentől kezdődött az egyik legbensőségesebb koncertélmény, melyben az utóbbi időkben részem lehetett. Ahogy Attilát egyre jobban elragadta a hév, a gonoszul kavargó ködből szépen lassan előbújtak a zenészek, mindenki a helyére állt, és iszonyú vontatottsággal, egyre hangosabban felbőgött a tengernyi erősítő. Igen, Sunn O)))-koncerten voltunk…

Ahogy ezeket a sorokat írom, ellenállhatatlanul esek át újra az egész procedúrán, ahogy lépésről lépésre húztak be minket a saját másvilágukba, mely faék egyszerűsége ellenére is előidézte egy semmi máshoz nem hasonlítható transz állapotát. Innentől kezdve a köznapi szavak elveszítik jelentésüket, és csak elvont fogalmakkal operálva lehetne beszélni az egész eseményről. Sziluetteket látni mindenhol, a színpadon és körülöttem is. Teljesen betakar a hangzás, Attila hipnotikus mozdulatai vonják el a figyelmet, tejfehér ködben úszik minden, sokszor az ember azt sem tudja, hol van. Néha magát a színpadot sem látni, csak az őrülten kavargó nihilt, amit egyszer narancsszínűre, egyszer sötétkékre vagy vérvörösre festenek a lomhán váltakozó reflektorok. Az erősítőkből áradó dühöngő hangtömeget ha megfeszülök, sem tudom leírni máshogy, mint amikor az ember beül egy jacuzziba. Masszírozza az egész testet. Volt egy pont, amikor megfordultam, hogy a hátamat is dögönyözze már egy kicsit, mert olyan jó érzés. Mindemellett az iszonyú hangerő ellenére is meglepően tiszta volt, természetesen nem lemezminőségű, de bőven adott teret a gitárok finomságainak kiszűrésére. Néha valóban annyi szárazjeget kaptunk az arcunkba, hogy a mellettem állókat sem láttam, de valójában ezek voltak a leginkább meditatív, emelkedett pillanatok. Mintha egy felhő kellős közepén állna az ember tökéletes magányban, és közben minden oldalról ömlik az extatikus drone-zene.

Természetesen nem különültek el egymástól a dalok, nagyon helyesen, egy ilyesfajta koncert nem tűr semmiféle megszakítást. Viszont ennek az árnyoldala az, hogy a több mint másfél órás, szünetmentes játékidő eléggé megterhelő tud lenni, főleg a vége felé. Transz ide vagy oda, ennyi időt nehéz végigállni. Másik oldalról nézve a dolgot viszont bőven megkaptuk a pénzünk értékét, még tán többet is. Stephen O’Malley és Greg Anderson mellett még feltűnt Steve Moore és az ő oszcillátorai meg a harsonája, valamint a szintén állandó vendég, Tos Nieuwenhuizen is. Szimpatikus volt, hogy a koncert közepe felé kapott egy önálló blokkot a két elektronikát kezelő úriember is.

Nehézséget okoz visszaidézni azokat a benyomásokat, melyek az előadás alatt értek, ugyanis a legelső megpengetett hangtól egyszerűen megszűnt az idő. Némán álltam, és éreztem, ahogy kívül-belül átjár ez az iszonyatos massza, ez a módosult tudatállapot. A Sunn O))) igazán, valóban egy olyan jelenség, amit meg kell tapasztalni élőben. Iszonyú kihívás befogadni azoknak, akik elzárkóznak az ilyesfajta experimentális, ritmusokon és melódiákon kívüli zenéktől, de egy nyitott hozzáállású hallgató számára az előadás az ínyencségek ínyencségének számíthat.

Végül elkezdett oszlani a homály, a gitárok már az égbe emelkedtek (egy agyas kis trükkel), egyre ritkult a hangzás, és végül eltűnt az együttes a színpadról, vissza a homályba, ahonnan jöttek. Elcsitult a hurrikán. Egy ilyen koncert után különösen megmosolyogtató volt, amikor a meghajlás közben Greg Anderson és Csihar Attila már bohóckodva, egymást ugratva jöttek vissza, csuhák nélkül. Olyan érdekes volt látni, hogy ezeket a földöntúli hangokat, ezt a transzcendens és pokolian fortyogó hangözönt hús-vér emberek idézték elő.

Bár lemezen is igazán szeretem a zenekar avantgárd agymenéseit, de az élő előadás valami egészen új dimenzióit nyitotta meg művészetüknek. A beszámoló írása közben hatalmába kerített a leküzdhetetlen vágy, amit nagyon ritkán érez az ember: hogy ott akarok lenni megint. Át akarom élni újra. És újra. A Sunn O))) koncertje térből, időből, és a létezés összes formájából kiragadja a hallgatót, elviszi a legmélyebb és legvérfagyasztóbb helyekre, leláncol és elrejt a ködtenger közepén, ahol nincsen semmi más, csak a mindent betakaró pokoli hangok özöne és a tökéletes meditatív magány állapota.

Szerző: Wardrum
Képek: Sunn O))) Facebook-oldal, Big Brave Facebook-oldal
Köszönet a Phoenix Music Hungarynek és az A38-nak!