Első Hallásra – Visszatekintő a nyárra

Üdülésekkel, koncertekkel és egyéb programokkal teli, izgalmas nyarat zárt a HRM szerkesztősége, és most ősszel mivel is emlékezhetnénk meg jobban az év legszebb időszakáról, mint egy egész nyárra kiterjedő Első Hallásra-epizóddal! A hajtás után 20 lemez értékelése következik.

01. DGM: The Passage
02. Fates Warning: Theories of Flight
03. Gojira: Magma
04. Kissin' Dynamite: Generation Goodbye
05. The Dead Daisies: Make Some Noise
06. Volbeat: Seal the Deal and Let's Boogie
07. Witherscape: The Northern Sanctuary
08. Red Hot Chili Peppers: The Getaway
09. Trick or Treat: Rabbits' Hill, Pt. 2
10. Michael Sweet: One Sided War
11. Rage: The Devil Strikes Again
12. Periphery: Periphery III: Select Difficulty
13. Sabaton: The Last Stand
14. Steven Tyler: We’re All Somebody From Somewhere
15. Paradox:  Pangea
16. Hellyeah: Unden!able
17. Wolf Hoffmann: Headbangers Symphony
18. Running Wild: Rapid Foray
19. Jeff Beck: Loud Hailer
20. Yngwie Malmsteen: World on Fire

DGM: The Passage (8.2 pont)

Wardrum: A 'The Passage' tipikusan az az album, amiről nem nagyon van mit beszélni. Minden szubjektivitáson felül álló zene, amit még az is elismerhet, aki amúgy nem nagy barátja a progresszív metalnak. Amellett, hogy az albumnak van egy jellegzetes saját arca, időnként a legszebb Symphony X és Allen/Lande hagyományokat eleveníti fel. Tele van ötletes dallamokkal, agyas megoldásokkal és még így is képes zenei és szórakoztató maradni. Tom S. Englund szerepeltetéséért pedig külön pacsi! De ettől eltekintve is 'Best of 2016' szintű anyaggal állunk szemben, jó étvágyat hozzá!(Pontszám: 9)

TAZ: Sokszor mondunk ilyet (néhányszor talán elhamarkodottan és kissé indokolatlanul), de most hatványozottan megállja a helyét az a kijelentés, miszerint ez lett a banda legjobb lemeze. Az epikus kezdés után sokkal direktebb nóták sorakoznak fel, ráadásul ezúttal érződik, hogy többet gondolkoztak az olaszok az album (és a számok) felépítésén, valamint a folyton visszatérő téma dalokba való integrálásán. Az agyalás ellenére azonban abszolút természetes maradt a ’The Passage’, mindez nem ment a dalok rovására, sőt! Őrületes technikai és zenei tudás ömlik a prog-power opuszokból, amit még magasabb szintre emelnek az olyan vendégzenészek, mint Tom Englund (Evergrey) és Michael Romeo (Symphony X). Mindent összevetve, kötelező anyag a fiúk legújabb alkotása, ami az augusztusi termés egyik legizmosabb darabja. (Pontszám: 9)

Fates Warning: Theories of Flight (7.9 pont)

karpatisz: Addig, amíg a Fates Warning ilyen minőségben tud új anyagot letenni az asztalra, akkor jöhet a három évenkénti egy album. Bár még mindig azt érzem, hogy egy ’A Pleasant Shade of Gray’ színvonalú anyagot már nem érnek el, de a ’Theories Of Flight’ igencsak jó lemez lett. Megtalálták az egyensúlyt, és az énekdallam nem vész el a hangszerek mögött. Jók a dalok, a hangszerelés, úgyhogy ez most nálam pozitív élmény volt. Hiányérzetem csak a basszusgitár miatt akadt, ami a keverésben hátrébb szorult. Az igazi értéket és élményt pedig most Ray Alder adta nekem. (Pontszám: 8)

Wardrum: Őszinte leszek: hosszú évek óta keresem a progresszív metalba vetett hitemet, amit mintha így a 2016-os év közepe felé kezdenék megtalálni. Ezért többek közt nagy hála a veterán progger banda legújabb albumának. Bármiféle erőlködés nélkül, természetes és őszinte módon folynak ki a hangok a hangfalból, tele van ötlettel, lélekkel az egész, és mindez úgy jön létre, hogy egy pillanatig sem kételkedsz benne, nem kell újrahallgatni egy dalt sem, hogy eldöntsd most tetszik-e vagy sem. Úgy gondolom, erős hónap volt a július, és ennek az erős hónapnak top ligás versenyzője a 'Theories of Flight', jó étvágyat kívánok hozzá mindenkinek! (Pontszám: 9)

Gojira: Magma (7.3 pont)

TAZ: A Gojira sosem arról volt híres, hogy könnyen emészthető lemezeket készít, a ’Magma’ esetében azonban ez hatványozottan igaz. Olyannyira sötét és reménytelen hangulat uralkodik ezúttal, hogy nagyon nehéz pusztán megszólalni is miután végighallgattuk. A szokatlanul komor hangvétellel kapcsolatban mindenképpen meg kell említeni, hogy a felvételek felénél a Duplantier fivérek elvesztették édesanyjukat, ami valamilyen formában biztos, hogy rányomta a bélyegét az anyagra, tehát ha úgy nézzük, mérföldkő ez a lemez a srácoktól. Ha pedig már a mérföldkövekről beszélünk, akkor említhetném még a rövidséget is, amit azzal magyaráztak, hogy manapság az emberek figyelme is sokkal kevesebb ideig fenntartható (és milyen igazuk van egyébként!), de ott van még a határtalan súlyosság is, melyet ilyen töménységben nem tapasztalhattunk korábban Gojira-korongon. Remek témák, ötletek és technikai megoldások, és persze kiváló dalok sorakoznak egyre-másra, így nálam minden szempontból június legjobbja volt a ’Magma’. (Pontszám: 9)

Bazsa: Egyre többen vélik úgy, hogy a kortárs modern metal színtér jövőjét nem a műfaj tengerentúli képviselői (vagyis az elit), hanem az alapvetően kisebb méretű európai mezőny, és annak is egy szűk, ám annál merészebb, nyitottabb köre alakítja majd – élén a francia Gojirával. És bár valóban vannak erre utaló jelek, összességében azért elég nehéz ezt megítélni, ahhoz mindenesetre nem fér kétség, hogy ebben az egyre inkább saját keretei közé szoruló műfajban (vagy inkább műfajegyüttesben) manapság ritkán bukkannak fel ennyireigényes, izgalmas és autonóm előadók. Ami már első hallásra is feltűnő, az az, hogy a ’Magma’ bámulatos arányérzékkel lett összerakva, és olyan egységet képez, amelyben minden hang, minden riff, minden csavar (ritmus- és harmóniaváltások stb.) eszköz csupán; az agyszaggató zúzdák és a monoton zakatolások, a technikás figurák és a puritánra csupaszított témák meghatározott funkciót töltenek be, remek időzítéssel és pontosszándékkal követik egymást. Emellett pedig rendre olyan dallamok bukkannak fel, amelyeket a szó klasszikus értelmében nehezen lehetne fogósnak nevezni, mégis úgy ragadnak bele az ember fülébe, mint ahogy a popslágerek szoktak. De végeredményben itt mindent egyetlen célnak rendeltek alá: az atmoszférateremtésnek; egy olyan sötét, posztapokaliptikus világ felépítésének, amihez hasonlót természetesen hallottunk már, de ez az ismerős hangulat a Gojira megfogalmazásában valahogy mégiscsak új színezetet nyer. Egy meglehetősen rétegelt alkotással van tehát dolgunk: a felszínen egy rendkívül egyéni hangú, friss és kreatív modern metal lemez, a mélyére ásva pedig nyomasztóan súlyos és megrázó, az a fajta, ami a rátelepszik az emberre… ha hagyja. Nyitottság, munka, és bizonyos hajlam kell hozzá, de bőven megtérül a befektetett energia – mert úgy érezhetjük, hogy a zenén keresztül valami újat árul el a világról. Még ha adott pillanatban ennek nem is feltétlenül fogunk örülni. (Pontszám: 10)

Kissin' Dynamite: Generation Goodbye (7.3 pont)

karpatisz: A német srácok lemeze számomra az igazi meglepetés volt a júliusi tízes listánkban. A dallamos hard rock vonal egy igazi ütős lemezzel gazdagodott, amelyet még sokszor meg fogok hallgatni. Tetszik az a megoldás, amit témaként választottak, hogy egy tükröt tartsanak a modern, csak a közösségi oldalakon élők felé, ezt a témát a Hashtag Your Life és a Generation Goodbye című dalok szövegében találjuk meg legnkább. Az If Clocks Were Running Backwards, a Highlight Zone és a Larger Than Life a telitalálatos szerzemények a lemezen. Ezentúl erre a csapatra is oda fogok figyelni, mivel jók a dalaik, jók a megoldásaik és az ötletekben sincsen hiány. Csak ajánlani tudom azoknak, akik kikapcsolódásképpen szeretnének hallgatni valami kellemeset. (Pontszám: 9)

Savafan: Még 18 évesek sem voltak, amikor az első lemezzel megismertem a bandát. Az akkori glames vonal keverése a karcosabb, metalosabb megszólalással már a múlté, ahogy öregedtek, úgy lett rockosabb a muzsika. A lemez egyik hibája számomra, hogy sok a lassabb tétel, mint ami korábban megszokott volt a srácoktól. A dalok nagy része olyan, melyek élőben nagyon megállhatják a helyüket, mivel megvannak azok a kiállások, refrének és kiáltások, amikben a közönség tevékenyen részt vállalhat. Hogy ez tudatos vagy sem, azt nem tudom, de az biztos, hogy hatásosak lehetnek a bulikon. Továbbra is jó úton járnak, de az is igaz, hogy az első két lemez színvonalát még nem közelítették meg. (Pontszám: 8)

The Dead Daisies: Make Some Noise (6.8 pont)

karpatisz: Doug Aldrich miatt vettem elő ezt a lemezt, és nagyon meglepett, hogy a Whitesnake-ben megismert jellegzetes stílusa bele tudott simulni ebbe a csapatba. Egy részről örültem, de valahogy mégis hiányérzetem maradt, mert több jellegzetes gibsonos ízű szólót vártam. A John Corabi vezette all-star alakulat egyéniségeit, stílusjegyeit mind meg tudtam ismerni, és a csapat egységes képet is tudott mutatni magáról. A dalok többsége tetszett, de a változatosságot ugyan hiányoltam belőlük, abban viszont 100 százalékig biztos vagyok, hogy ezek a dalok és a show-k ütnek, mint az ipari áram. (Pontszám: 7)

Wardrum: A megalakulása óta szorgosan dolgozó szupergroup mostanra már tényleg kitett/kitesz egy fél Whitesnake-et, de a zene nem is különbözhetne jobban a Coverdale-művek anyagaitól. Dögös, koszos blues rock, ragadós dallamokkal, hamisítatlan életérzéssel. És nem mellesleg kiváló zenészekkel. Nem akarja megváltani a világot, de nem is arra való. Szívből jövő örömzene, a stílus kedvelőinek melegen ajánlott. (Pontszám: 6)

Volbeat: Seal the Deal and Let's Boogie (6.7 pont)

Savafan: Ha az előző lemezükkel a dánok csak megvetették a lábukat az Államokban, akkor ezzel az albummal ajtóstul rontanak rájuk. Gospel kórus, surf-punkos szám, country-betét, rádióbarát rockzene. Mindent megtettek, ami miatt baromira sikeresek lehetnek és lesznek majd odaát, csak mi maradunk itt jól megszokott Volbeat-lemez nélkül. Rock lemeznek nem rossz, de ez most inkább csak amolyan Volbeat light lett. (Pontszám: 7)

Mike: A friss Volbeat első blikkre mindenképpen tetszetősebb, mint két elődje: a tempósabb, zúzósabb témák számát mondjuk ezúttal is keveslem, ám mind a karakteres riffek, mind Elvis Poulsen ragadós énekdallamai tekintetében némi előrelépést vélek felfedezni. Bár a korai kedvencek izgalmi faktorát így sem éri el… (Pontszám: 7)

Witherscape: The Northern Sanctuary (6.6 pont)

Wardrum: Jaj, de hiányzott már egy ilyen lemez! Vagy én vagyok az, akihez ritkán jutnak el az ilyen művek, vagy csak ritkán van ilyen megjelenés? A lényeg, hogy a Witherscape rendesen fenéken billentett, szinte azonnal. Lehet, hogy elragadtatom magam, de számomra ez a lemez egy kis fantáziálgatás arról, mi történt volna, ha az Opeth a ’Watershed’ után nem vált át lágyabb hangvételbe. Persze ennél jóval árnyaltabb a kép, nyilván a Witherscape egy másfajta hangképpel és dallamvilággal operál, de az ő dallamaikból is árad a tömény svéd elegancia. Nem nagyon találok fogást a lemezen, maximálisan tudom ajánlani mindenkinek, aki olyan zenére vágyik, ami egyszerre agyas és agresszív, valamint definitív módon tálal minden stílusjegyet, ami annyira különlegessé teszi a skandináv metalzenéket. (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Egy igazi csiszolatlan gyémántot hallhat, aki nekigyürkőzik ennek a nem könnyű albumnak. A lemez végére érve úgy éreztem, hogy egy nagy jövő előtt álló zenekar szárnybontogatását hallottam, akik rendkívüli tehetséggel vannak megáldva. Viszont ami az erénye a lemeznek, az a hátrányára is vált: sokfajta énektechnika, unortodox dalszerzés. Alapjában a koncepció jó, sőt kiváló, de le kell tisztázni magukban, hogy mit is akarnak, irányt kell találni, és bizony az énekre azért még oda kell figyelni. Ha beérik a dolog, akkor egy új csillag is születhet. (Pontszám: 6)

Red Hot Chili Peppers: The Getaway (6.3 pont)

karpatisz: "Hírezési időben" többségében jut időm arra is, hogy meghallgassam az aktuális felvezető dalokat. Az RHCP-lemez kapcsán azonban tudatosan megvártam, hogy a teljes album elérhetővé váljon. A régi feelinget rögtön vissza tudta adni nekem a ’The Gateway’ de semmi meglepő újdonságot nem találtam benne, úgy is mondhatnám, hogy első hallásra kimondottan kellemes volt. A Dark Necessities, a The Getaway, a We Turn Red és a Detroit című dalok azonnal meg tudtak ragadni. A szeptemberi koncertekkel kapcsolatban egy meglepő, ám számomra nagyon színpatikus plusz is van, hogy a belépő ára tartalmazza az újdonság egy példányának árát (CD vagy digitális). Ezt más csapatok is bevezethetnék, mert adhatna egy löketet az amúgy pangó lemezpiacnak. (Pontszám: 7)

Wardrum:  Olvasom, hogy az RHCP méltósággal öregszik. Na most, a méltóság kifejezéssel akár még egyet is tudnék érteni, de azt azért megjegyezném, hogy akinek 50 X éves emberekről az öregedés jut eszébe, annak szomorú elképzelései lehetnek az életről. A 'The Getaway' rengeteg fajta benyomást egyesít, a noise rocktól kezdve az ambientig egy elég széles skálán. Bár tény, hogy hangulatában már inkább merengős zenéről beszélünk, valamint kevés az igazi koncertnóta, de ez itt most egy nagyon koherens, erős és érett lemez, ami számomra egy igazi kellemes meglepetést okozott. Nagyon rokonszenves, hogy a zenekar újra és újra ki tud lépni abból a zenei világból, amivel annak idején híresek lett. Mondjuk, egy szemöldökráncolás azért jár a sok elektromos dob használatért. (Pontszám: 7)

Trick or Treat: Rabbits' Hill, Pt. 2 (6.3 pont)

karpatisz: A hónap meglepetése az olasz power metal banda újdonsága lett. Az ötletesség, az erő, a gyorsaság, a jó dallamok és a megfelelő vendégek kiválasztása élvezetessé tette a lemezt. A dalokat jó sorrendben is sikerült a lemezre felsorakoztatni, de a kiadvány bizonyos részein a Helloween stílusa felé elhajló dolgok már nem ragadtattak el. A korong második dalát, a Together Againt nem igazán értem, miért került fel a lemezre, de ez igazi különleges színfolt lett. A poweresebb dalok közül a The Great Escape és a United tetszett, utóbbi elsőre Sonata Arctica-hatást keltett bennem, mire egyszer csak Tony Kakko is megjelent. Lehetséges, papagáj vagyok, de néha semmi más nem kell, csak jó dalokat írni és azokat jól előadni, ezt pedig a Trick or Treat megtette. (Pontszám: 7)

TAZ: Nagyon tetszik, hogy kitalált egy két lemezre szóló koncepciót az olasz zenészek alkotta Trick or Treat, azonban elég sablonos lett a végeredmény: unásig koptatott power metal elemek, amivel még a Sonata Arctica utóbbi éveinek negédes, nyálas stílusa is összecsúszott (nem hiába passzol ide a vendégként meghívott Tony Kakko hangja). Ami valamelyest élvezhetővé teszi a lemezt, az Alessandro hangja – amit egyébként a Luca Turilli-féle Rhapsodyban kedveltem meg nagyon –, a 10 perc fölé kúszó The Showdown és Tim „Ripper” Owens szerepeltetése. Szóval vannak itt jó megmozdulások és ötletek is dögivel, csak megint az a fránya kivitelezés. (Pontszám: 5)

Michael Sweet: One Sided War (6.3 pont)

TAZ: Azt hiszem, hogy ha eddig nem lett volna világos, akkor most teljesen egyértelmű vált mindenki számára, hogy Michael Sweet egy kivételes tehetségű muzsikus. Az utóbbi 2,5-3 év leforgása alatt ugyanis őrületes albumokat szállított le, melyeknek kutya bajuk sem volt, ráadásul a hangja továbbra is úgy csillog, mint fiatalkorában. Új szólólemeze ezúttal kicsit keményebb hangot üt meg, azonban nem holmi vad zúzásra kell számítani, hanem vérbő hard rockra, ami olykor átfordul heavy metalba (például Can’t Take This Life), esetleg country-rockba, mint mondjuk a klipes Radióban. Persze most sem egyedül felelt mindenért, ugyanis a doboknál Will Hunt ül az Evanescence-ből, gitáron Joel Hoekstra (Whitesnake) és Ethan Brosh közreműködik, míg a basszgitárt John O'Boyle kezeli. Biztos vagyok benne, hogy a 'One Sided War' nemcsak augusztus, hanem a 2016-os év egyik fénypontja is lesz. (Pontszám: 9)

Rage: The Devil Strikes Again  (6.3 pont)

Pálinkás András: Nem lepett meg, hogy Victor Smolski tavaly otthagyta a Rage-et, mindig is csodálkoztam rajta, hogy egy ennyire tehetséges gitáros miért pont egy zeneileg ennyire behatárolt zenekarban muzsikál. Az már sokkal inkább meglepetésként ért, hogy az Almanac bemutatkozó lemezével mennyire közel maradt a power metalhoz. Mintha csak a legváltozatosabb Rage-lemezt próbálta volna elkészíteni, aminek nem sok értelme van, ugyanis Peavy Wagner egymaga a Rage, nála jobban senki sem tudja, hogy kell ezt a muzsikát játszani. Ezt bizonyítja az is, hogy megújult zenekarával összekalapált egy olyan korongot, ami egyértelműen a banda legszebb éveit idézi fel. A 'The Devil Strikes Again' egy régi vágású, vad Rage-alkotás, mely simán oda tehető a 'Black In Mind' vagy az 'End Of All Days' mellé. (Pontszám: 8)

Savafan:Nekem az adta a Rage különlegességét, hogy Smolski és Peavy két külön zenei ízlése és gyökere tökéletes elegyet alkotott. Itt maradt az agresszív, acsarkodós világ, ami elindult a thrash metal irányába, és ezt még szoknom kell, nem is voltam a korai időkben Rage-fanatikus. Aztán, hogy sikerül-e megbarátkoznom ezzel a világgal, az a jövő kérdése, jelenleg nálam a fehérorosz gitáros elvitte a mágiát. Így pedig maradt egy olyan zene, amiből azért van jó pár, elég csak a németeknél körbenézni. A limitált verzióra felpakolt Skid Row-feldolgozásért, pedig hatalmas fekete pont jár, azért Peavy és Seb énektudása… Na, hagyjuk! Ez a sorlemez most nem fog a polcomra kerülni. (Pontszám: 7)

Periphery: Periphery III: Select Difficulty (6.1 pont)

Bazsa: Három baromi jó lemezt lehetett volna összerakni a ’III – Select Difficulty’-n elővezetett ötletekből, és nagy kár, hogy ez egyedül az alkotóknak nem tűnt fel. Vagyis megint az történt, ami oly sokszor ebben a műfajban: az önmagukban remek témák nem rendeződnek egységbe, nem kapnak elég időt és teret arra, hogy a hallgató nyugodtan feldolgozza őket, nincs ív, nincs szerkezetet, nincs kapaszkodó. Csak témák, témák és témák, egyik a másik után, anélkül, hogy érdemi kapcsolódás volna közöttük. Az öncélúság és iránytalan komplexitás az, amin elbukik ez a lemez. Kár érte. (Pontszám: 6)

TAZ: Nem sokat ültek Spenserék a tavaly kiadott monstre anyag, a ’Juggernaut: Alpha / Omega’ folytatásán, hiszen 1,5 év múlva érkezett a ’III: SelectDifficulty’. Bár a srácok szerint a zeneszerzés finomodott, sajnos ezt a lemezen nem igazán lehet tetten érni: megmaradtak a szokásosan fárasztó dalszerkezetek és témák, amik hosszú távon csömört okoznak a hallgatónak. Kevés az igazán kereknek mondható és hallgatható dal, azonban az ötletek, a riffek és a szólók önmagukban zseniálisak. A basszusgitáros, Adam Getgood helyett talán érdemes volna a csapatnak beültetnie egy külsőst a produceri székbe, mivel komolyabb iránymutatást igényel a Periphery ahhoz, hogy egy elejétől a végéig ütős, és kapaszkodókkal teli albumot kreáljanak. (Pontszám: 6)

Sabaton: The Last Stand (6 pont)

Savafan: „Széles, tágas a tér…” - ez a dalszöveg jutott eszembe a svéd csatametalosok új lemezét hallgatva. Szélesíteni fogják a rajongói bázist, ez nem kérdés, olyan popos elemeket hoztak be a nótákba, amitől egy Delain vagy Amaranthe rajongó is elmorzsol pár könnycseppet. Azt a hangszert tolták előtérbe, mely nincs is a bandában, de ők ezt simán megtehetik, mert ez is jól áll nekik. Tágítják a szövegvilágot is, mert az eddig megszokott világháborús, európai hadszíntértől eltávolodva van már itt távol-keleti és spártai nóta is. Nem beszélve a Grave Diggertől csent skót dudával megtámogatott nótáig. Talán még több olyan elem van a dalokban, amikre a közönség egy emberként fog reagálni, és ennél jobb visszajelzés nem is nagyon kell arra, hogy slágert írtak. Engem újból megvettek, és mivel a szívemhez közeli a popos metal világa, így ez is közel került. A die hard fanok majd elmennek sörért az új számok alatt a koncerteken. (Pontszám: 9)

Bazsa: Elvileg nagyon kéne utálnom a Sabatont, amiért nagyjából a ’The Art of War’ óta többé-kevésbé ugyanazt a lemezt készíti el újra és újra és újra. Amiért mégsem idegesít a dolog, az az a felismerés, hogy a Sabaton-dalok nem arra valók, hogy stúdiófelvételen, otthon hallgassa őket az ember, hanem arra, hogy lehessen mire ugrálni, tombolni és énekelni a koncerteken. (És pontosan ennyire is kell őket komolyan venni.) Amíg pedig ezt a funkciót betöltik – márpedig e tekintetben a ’The Last Stand’ nem keveset tesz hozzá a repertoárhoz –, addig semmi gond nincs ezzel a munkamódszerrel. Hogy ez hosszabb távon mennyire kifizetődő, azon már lehet (és kell is) vitatkozni, de a messzemenő következtetéseknek talán még nincs is itt az idejük. (Pontszám: 5)

Steven Tyler: We’re All Somebody From Somewhere (5.7 pont)

Mike: A vegytiszta country olyan távol áll tőlem, mint Ozzytól a Kazinczy szépkiejtési verseny, így hát előzetesen Tyler úr szólómunkájától is fáztam rendesen, ám valamiért már a tényleg csodás nyitódal azonnal elkapott. Nem beszélve az olyan kakukktojás, kvázi stílusidegen remeklésről, akárcsak a súlyos (!), sötéten kavargó (!!), „indusztriális” (!!!) Hold On (Won’t Let Go). De azért azt sem tagadhatom, hogy az I Make My Own Sunshine- és Sweet Louisiana-féle, napszítta, ugri-bugri country-szösszenetektől bizony hupililát hányok. Szmájli. Ergo nem nekem készült ez a színes-szagos, eklektikus lemez, úgyhogy ne is hallgassatok rám. (Pontszám: 5)

karpatisz: Kicsit fura dolog számomra, hogy egy olyan frontember, mint Steven Tyler, csak most jelentkezik önálló albummal. Az, hogy ez egy félig-meddig country stílusú, a másik felében pedig akusztikus anyag lett, számomra nem volt érdekes. Semmilyen elvárásom nem volt, így az ismerkedés végére pozitív lett az első hallgatás élménye. Hiányérzetem azért akad, ugyanis ha már a country felé is elmozdul a dolog, akkor lehetett volna az egész lemez ilyen. Több steel gitár, bendzsó és a stílusra jellemző hangszeres megoldást kellett volna alkalmazni. Kellemes és élvezetes a lemez, de én a hetes pontszámot érzem reálisnak. (Pontszám: 7)

Paradox:  Pangea (5.7 pont)

TAZ: A Paradox nem az első germán banda volt a június havi leosztásban, azonban ők már sokkal inkább németes zenét tolnak, ami meglehetősen kemény és acélos. A thrash indulókról leginkább Schmierék jutnak eszembe, akik májusban robbantottak az ’Under Attack’ lemezzel. A Paradox azonban egészen más, mivel több stílus is megbújik a háttérben (speed és power), mely számomra izgalmasabbá teszi ezt az anyagot a Destruction legutóbbi eresztésénél. A dallamok például sokkal kövérebbek, így jobban lehet beléjük kapaszkodni, ami azért nem utolsó dolog. Őszinte, szélsebes és dallamos, ám nem nyámnyila hallgatnivaló a német veteránok új anyaga. (Pontszám: 6)

Wardrum: Te jó ég, mi történik velem? A múlt havi győztes után most megint itt van egy thrash metal album, ami tetszik! Na jó, a Death Angel legutóbbi megjelenésével nem tudnám egy lapon említeni az igen tekintélyes múltra visszatekintő Paradox friss albumát, de az a helyzet, hogy a 'Pangea' rendesen megajándékozott egy csomó bólogatós pillanattal és elismerő szájbiggyesztéssel. Bár a hangzás kissé retro, de a melódiák és a dalszerkezetek meglehetősen agyafúrtak, így egyetlen percre sem válik unalmassá a lemez. Nem sok újdonságot hoz az asztalhoz, de semmi szégyellnivalója nincsen, főleg úgy, hogy újfent egy régebbi zenekarról van szó, akik 2016-ban is képesek frissnek hatni. Pedal to the metal! (Pontszám: 6)

Hellyeah: Unden!able (5.6 pont)

Wardrum: A Hellyeah azt a fajta tökös metal zenét műveli, ami valami okból kifolyólag csak az amerikai együtteseknek áll jól. De még ennek ellenére is hamar unalomba tud fulladni az állandó aprítás, keménykedés, néha úgy érzem, mintha kifejezetten az lett volna a céljuk, hogy olyan zenét írjanak, ami jó aláfestő zene lesz a fesztiválos pogókhoz. Ez viszont így kevés, a meglepetésfaktor nulla, az izzadtságfaktor viszont annál magasabb. Nincsen vele gond, de sajnos nem győzött meg, hogy újrahallgassam. (Pontszám: 5)

Bazsa: Az effajta masszív, súlyos groove-okra épülő metalzenének megvan az az alapvető tulajdonsága, hogy a benne felhalmozott erő zsigerileg hat, és aki fogékony az ilyesmire, azt azonnal elkapja a stenk. Ugyanakkor nagyon nehéz újat mutatni benne, és aki nem fanatikus rajongója a műfajnak, azt nehezen lehetne meggyőzni arról, hogy pont a Hellyeah lemezét (lemezeit) válassza mondjuk a klasszikusok helyett. De tény, hogy a ’Unden!able’ baromi jól össze lett rakva, izmos, feszes, szóval minden megvan benne, amire itt szükség van, méghozzá igen magas színvonalon. (Pontszám: 5)

Wolf Hoffmann: Headbangers Symphony (5.3 pont)

Bazsa: Sokan sokféleképpen próbálkoztak már a komolyzene és a metal összefésülésével, de a legtöbbször csúfos bukás lett a vége, és félsikerről is csak néhány esetben beszélhetünk. Mert érdemi fúzió szinte sosem jött létre: mindegyik nettó metal maradt, a klasszikus zenei elemek pedig csupán kiegészítésként, díszítésként vettek részt a játékban. Ez persze nem véletlen, hiszen a dolog ezerszer bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk. A metalzene mozgástere – már csak pusztán a hangszereléséből adódóan is – lényegesen szűkebb, dinamika és kifejezőképesség terén soha, de soha nem lesz képes felvenni a versenyt egy 60–70 főre komponált komolyzenei művel. Ez nem ízlés kérdése, hanem tény. Ugyanakkor itt érdemes gyorsan rögzíteni, hogy egyik sem értékesebb a másiknál, arról van szó csupán, hogy eltérő eszközökkel, eltérő módokon nyilvánulnak meg. A metal mást tud, másban jó, ám ezt sokan képtelenek tudomásul venni. Ezért rendkívül veszélyes terep a két műfaj összekeverése, különösen az átdolgozások esetében. Wolf Hoffmann pedig szépen bele is sétált abba a csapdába, amibe gyakorlatilag mindenki: fogott pár népszerű klasszikus darabot, és ahelyett, hogy a két műfaj értékeit próbálta volna meg kiemelni, lényegében nem tett mást, mint kidobott belőlük mindent, amivel a metal nem tud mit kezdeni. Így a rétegelt és összetett arrange-ból egyedül a vonósok maradtak meg, a többi helyett meg pár acceptes riffet, a széles spektrumon hullámzó érzékiség helyett nyílegyenes dinamikátlanságot kapunk. Pillangókisasszony és A hattyúk tava rockdobolással… megáll az ember esze! Ennek megfelelően a végeredmény egy kőegyszerű giccses semmi, ami nemhogy nem ad hozzá az eredeti darabokhoz, de még el is vesz belőlük valamennyit. Önmagában annyira nem rossz ez a lemez, hogy még a létezése is fájjon (de ez kizárólag az alapanyag érdeme), csak hát értelme nem nagyon van szegénynek. Az viszont egyenesen elszomorító, hogy még mindig vannak olyanok, akik számára a két műfaj összekeverésében rejlő lehetőségek ennyiben merülnek ki. (Pontszám: 3)

TAZ: Nem igazán értem, mi volt a célja Wolfnak ezzel az albummal. Oké, hogy 19 éve nem jelent meg önálló lemeze, plusz felgyülemlett benne a sok klasszikus zenei ihletésű ötlet – amit az Accepetben nem tudott kiélni –, de valójában milyen klasszikus zenei ihletésű ötletekről is beszélünk? Ugyanis itt ilyet nem találni, csupán egy backing track-szerű szimfonikus zenekari alapot (a művek eredeti szerkezetével), amire ráimprózott a gitáros. Tulajdonképpen némi gyakorlás után és egy papír, valamint toll segítségével (amivel lejegyezzük, hogy hova melyik passzázst illesztjük majd be) össze is lehet hozni egy ilyen lemezt. Nem akarom leszólni Wolfot, de szerintem nem ilyen a klasszikus zene és a metal házasítása, azt valahol Victor Smolskinál kell keresni. (Pontszám: 4)

Running Wild: Rapid Foray (5.2 pont)

Bazsa: Rolf Kasparek Yngwie Malmsteenhez hasonlóan mély elhivatottsággal telve és ellentmondást nem tűrve dolgozik azon, hogy pályafutása az életműhöz méltatlan módon érjen majd véget. Egy zenész számára talán az a legnagyobb kihívás, hogy amikor már egyáltalán nincs mit mondania, nincs benne tenni akarás és tűz, akkor legyőzze magában a késztetést (egót?) arra, hogy lemezeket készítsen. A ’Rapid Foray’ elsősorban nem azért tragikus, mert silány utánzata csupán az egykori Running Wild-világnak, nem is azért, mert dalszerzésileg és technikailag is baromi igénytelen, hanem mert olyan, mint egy elgyötört, a régi szép idők emlékei között ragadt, azokat görcsösen újraélni (újrateremteni) vágyó öregember nosztalgiázását hallgatni.(Pontszám: 3)

Adamwarlock: Úgy gondolom, hogy a Running Wild rajongói nagyon el voltak kényeztetve az évek során megjelent jobbnál-jobb lemezekkel. A csapat konzisztensen tudott hozni egy – legrosszabb esetben is – jó minőséget, de leginkább kiváló munkák láttak napvilágot Rolf vigyázó tekintetével övezve. Mint minden jó dolognak, ennek a sikersorozatnak is véget kellett egyszer érnie. Ez a dolgok rendje. A 'Rapid Foray' olyan lemez, mintha mímelné, hogy Running Wild lenne, egy olcsó kópiának tűnik. Olyan dalok kerültek az anyagra, amelyek nem méltók a dicső múlthoz: hol klisés, hol unalmas, hol bántóan pátoszos és dagályos. A rajngók persze találnak rajta arra érdemes darabokat, de az összkép nem túl bíztató. (Pontszám: 5)

Jeff Beck: Loud Hailer (4.7 pont)

Mike: Jobb szót nem találtam Beck mester legújabb „agyszüleményére”, mint hogy fura. Furán kiváló, kiválóan fura. Az öreg nagyon messze téblábol el a klasszikus bluestól és jazz-rocktól, ám az eredmény egy fölöttébb izgalmas, sok elektronikával nyakon locsolt, gyakorta pedig alaposan széjjeltorzított ROCK lemez. Hallgasd csak meg a már-már fémesen ipari, súlyos Pull Itet, a hipnotikus Scared For The Childrent, a hip-hopos hatásokkal operáló, halál laza Right Now-t vagy a szomorkás-törékeny Shame-et, és ámulj el azon, hogy mindezt egy 72 éves muzsikus követte el! Aki hazai viszonylatban 55-nek néz ki… (Pontszám: 8)

Adamwarlock: Ami elsőre feltűnt a Beck hat év után kiadott vadiúj lemezén, az a gitárok majdhongynem gusztustalan hangzása. Széthajtott, túleffektezett, torz. Innen nekem már lejtőn volt a dolog, és zuhant, zuhant és zuhant. A dalok hozzám nem jutottak el, és a szentimentális, politikai felhang pedig nem az én asztalom. (Pontszám: 4)

Yngwie Malmsteen: World on Fire (4.6 pont)

karpatisz: A Fender Stratocasteren csak úgy füstölnek a svéd gitárhős ujjai. Kicsit kétkedve ültem ennek a lemeznek, mert nem az én világom, hogy egy órán keresztül hallgassam a tekerést és a szokásos barokk zenéből kölcsönvett zenei figurákat. Azonban hallgatás közben az én szívemben is lángra tudott lobbantani valamit Malmsteen. Kétség sem fér hozzá, hogy még mindig őrült ez az ember, de egyben zseniális, amit a hangszerén művel, erre én most a Largo című lassú tételben találtam bizonyítékot. Végre nemcsak a sebességét, de az érzékiségét is meg tudta nekem mutatni. Sajnálom, hogy a „one man show” keretéből még mindig nem mozdult el, de ettől ő a barock & roll műfaj királya. (Pontszám: 7)

Bazsa: Istenem, de rossz ez a lemez! És most nagyvonalúan lépjünk is túl azon, hogy mennyiben tekinthető problémásnak, ha valaki 2016-ban is kizárólag olyasvalamiből akar megélni, amit évtizedekkel korábban talált ki. Vannak olyan hallgatók, akinél ez működik, és van, akinél kevésbé, ez részben ízlés kérdése. És egyébként is, végeredményben semmi gond azzal, ha valaki annyira szerelmes egy adott zenei világba, hogy korlátlan mennyiséget képes fogyasztani belőle. Na de amikor mindez olyan igénytelenül van odahányva, mint ezen a lemezen, azzal meglehetősen nehéz bármiféle közösséget vállalni. Voltaképp sztenderdnél is sztenderdebb Malmsteen-ujjgyakorlatok és témák gyűjteményéről beszélünk – merthogy dalok azok nem nagyon vannak, csak ezerszer hallott riffek és harmóniák, ráadásul pocsékul összerántva, a penetráns soundon (a dobgép mindent visz) és a minősíthetetlen éneken pedig már tényleg csak röhögni lehet. Mindez visszavonhatatlanul arra utal, hogy a mesternek nem csupán a mondanivalója fogyott el, hanem arra is, hogy nagy ívben szarik az egészre. Teljesen értékelhetetlen. (Pontszám: 3)