Egypercesek #16: Steve Vai, Eric Gillette, Wolf Hoffmann, Gary Hoey, Eric Johnson

írta Hard Rock Magazin | 2016.09.30.

Túl vagyunk az olimpián. A nagy szurkolásban elfelejtkeztünk megemlékezni egy olyan neves vetélkedésről, mint a gitárosok összecsapása. Pedig remek gitárlemezek születtek a nyáron. És még nincs vége, mert Eric Johnson akusztikus szólólemeze ugyan október elején jelenik meg, de mi már ebbe is belehallgattunk. Bár a gitározás nem sport, olyannyira nem, hogy a „sportgitárosok” meghatározás erősen pejoratív, negatív felhanggal bír, hiszen egy művészeti ágban nem csak a sebesség számít, mi most sportszerűen összevetjük kedvenceink teljesítményét. És talán az se nagy baj, ha ezek az írások ezúttal inkább kétpercesek lettek.

Steve Vait kritizálni szerintem csak annak van joga, aki legalább valami hasonlót letett már az asztalra. Mondjuk a G3-ban valaha vele együtt játszó zenészek véleményét elfogadnám a helyében. Én nem is akarom kritizálni, inkább csak elmondom személyes élményemet a lemezzel kapcsolatban. Volt ugye egy erősen Zappa-hatású 'Flex-able' 1984-ben, majd 1990-ben robbant a bomba a mindent elsöprő 'Passion & Warfare' képében. És ez a lemez az előzetes nyilatkozatok szerint a kettő közötti "átmenet". Hát én sokkal inkább azt érzem, hogy a 'Modern Primitive' inkább amolyan esszenciája Vai pályafutásának.

Ott érzem a 'Fire Garden'-t a Never Foreverben, az And We Are One pedig, mint "seventh song", folytatja a Vai-hagyományt az érzelmes dalok terén. Az 1993-es 'Sex & Religion' hangulatát a The Lost Chord idézi fel Devin Townsend bevonásával. A többtételes Pink And Blows Over is emlékeztet a Fire Garden Suite-re, csak sokkal horrorisztikusabb. Az az alaptéma! Mintha a "Here's Johnny!"-t hallanám a 'Ragyogás'-ból. Hátborzongatóan boncolgatja 13 percen keresztül a második tételben.

Az életútját kísérő zenészek felkérése a közreműködésre szintén ebbe az életmű-összefoglaló irányba mutat. Stu Hamm és Chris Frazier a 'Passion & Warfare' albumról, Jeremy Colson, aki az utóbbi 10 évben volt a dobosa, vagy az 'Alive In An Ultra World' csapata: Dave Weiner, Mike Keneally, Philip Bynoe, Mike Mangini. Én azt hiszem, lehetett valami ilyen célja is a zenészek tematikus összegyűjtésének.

A nyitó Bop! című nóta a leginkább Zappa-jellegű, illetve a No Pockets riffjein érződik a korai, "kiforratlan" Vai. Az Alcatrazzba zárt lélek. A többi kicsit olyan, mint a mostanában koncerteken elsütött Build Me A Song produkció, melyben a közönség annyira beleéli magát a közös komponálás örömébe, hogy észre sem veszik, hogy a végén minden állomáson szinte ugyanaz jön ki a palackból: a dzsinn, amit Steve Vai teremtett. De ahogy a bűvész, elhiteti a nézőkkel, hogy ők hozták azt létre. Nos, ez a lemez éppen annyira szemfényvesztésnek tűnik. Illetve ha elhiszem, hogy mindezt '84 és '88 között írta Steve, akkor viszont azt is kénytelen vagyok feltételezni, hogy az összes anyaga a fiatalkori kreativitásából táplálkozik. De ez nem baj, mert a pasas egy zseni. Ez a lemez is csak azért nem kaphatná meg a maximális 10 pontot, mert ott van mellette bónuszlemezként a 26 éve készült etalon.


Azóta figyelem a fiatal gitáros munkásságát, mióta Neal Morse zenekarában feltűnt. A ’Momentum’ albumon még vendégként, majd a ’The Grand Experiment’-en már a The Neal Morse Band teljes jogú tagjaként énekelt és gitározott. Nemcsak játékával, de ötleteivel, hangjával és virtuóz szólóival egy olyan színt tudott belevinni Neal zenéjébe, ami miatt kíváncsi lettem, hogy ő egyedül mire is képes. Eddig vártam a megfelelő alkalomra, hogy a ’The Great Unknown’ címmel májusban megjelent anyagot végre tüzetesebben megvizsgálhassam.

Kimondottan örültem annak, hogy bár Eric szólólemezéről beszélünk, igazi csapatmunkát hallunk a korongon. Klasszikus értelemben véve nem egy „gitárhős” kiadvány, hanem olyan, mintha Eric Gillette egy saját zenekart indított volna arra, hogy az ő műveit is elő tudják adni. Ehhez kiváló zenészeket tudott maga mellé állítani, hiszen a progresszív műfaj egyik legígéretesebb bandájának, a Hakennek két tagja – Diego Tejeida (billentyűs hangszerek) és Conner Green (basszusgitár) – csatlakozott hozzá. Hármójukat egészíti ki a számos műfajban jártas kiváló dobos, Thomas Lang. A ’The Great Unknown’ egy tehetséges, több hangszeren is jól tudó és kiválóan éneklő zenész és zeneszerző saját műveit bemutató kiadvány.

Elsőként a névadó dallal találkozunk, mely egy brutális gitártémával indul. A héthúros riff után a matekosabb, komplikáltabb összetételű dalon rögtön a Dream Theater hatását éreztem, de valahogy mégis érződik, hogy itt valami eredeti dolog történik. Az Aftermath vagy akár a 18 perc hosszú Escape című dal is még a jellegzetes, metalosabb vonalból való. Érdekes, hogy a témaváltásokhoz és a keményebb hangzáshoz egy lágy énekhang társul. Utóbbi dal sok érdekességet rejtett magában. Gondolok itt az instrumentális középrészre vagy az utána hallható zongorával kísért énekre, illetve a tétel végén található gitárszólóra. Az iskolapélda adott volt, és ezt hősünk mesterien elsajátította, sőt még hozzá is tudott tenni.

Ismét bizonyítékot találtam arra, hogy a technika is csak egy eszköz egy kiváló zenész kezében, nemcsak az ujjak gyorsaságának a bemutatása, hanem az érzelmek átadása is cél volt. Az Empty című tételben kísérő hangszerként a zongora-cselló páros választása is optimális volt. A zongora az alapot, a magas tartomány a reményt és a fényt, míg a cselló az érzelmi feszültséget fokozta bennem. Nagyon sajnáltam, hogy ez az egy lírai dal került erre az anyagra, mert Eric világából ezek tudtak igazán megfogni. A folytatásban pedig ismét a rockosabb dalok jönnek, de a korábban említett példakép mellett Neal Morse és a Spock’s Beard jegyeit is felfedeztem.

A ’The Great Unknown’ megismerése után értettem csak meg, hogy Neal Morse miért is választotta maga mellé Ericet. Nemcsak hangszeresnek kiváló, de zeneszerzőként is ékes tollakkal dicsekedhet. Most már egyre türelmetlenebbül várom, hogy a több mint 100 perces új alkotásukat a ’The Similitude of a Dream’-et megismerhessem.


Az Accept gitárosáról mindenki tudja, hogy imádja a komolyzenét, és imádja azt átültetni a rockzenébe. Csak a Metal Heart „Für Elise”-szólójára, vagy a Sodom And Gomorra „Sabre Dance”-ére kell gondolni és máris tiszta sor, hogy mire akarok kilyukadni. De volt neki egy 'Classical' című szólólemeze is még 1997-ben, ahol a klasszikus zenéből ismert kedvenceit szólaltatta meg gitáron. Szégyenszemre csak a 2005-ös Accept-reunion végigtombolása után vettem meg a Szigeten. Most nem vártam ennyit, a Fezen standján elsőként ezt szúrtam ki magamnak. Az a baj ezekkel a komolyzenei témákkal, hogy annyi feldolgozás készült már belőlük, hogy mindig bevillan valami. Az Adagióról Malmsteen Icarus' Dream Suite-je, ami überelhetetlen, a Gyöngyhalászokról meg a Zárai-Vámosi-feldolgozás, ami hangulatromboló. Hogy a lemez miért a Teutonic Terror riffjeivel indul, és hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, arról már beszélt Wolf. A Beethoven Scherzójához írt riffeket vette át az Accept, és nem a zenekar ötletét ültette át szólólemezére a gitáros.

Röviden, sportbeszámoló stílusban a lemezről:

A bravúros kezdés: Beethoven 9. szimfóniájának Scherzója és az Éj a kopár hegyen Muszorgszkijtól két bombagól az elején, fantasztikus metalos lüktetésű átdolgozások, mindkettőben igazán jól mutatnak a dögös riffek.
A legszebb pillanat: Ahogy az első lemez csúcspontja is a Metal Heart után andalító bluesba átdolgozott „Für Elise”-téma, a Blues For Elise volt számomra, most is a harmadik dal, a bluesos lüktetésű Bizet-darab viszi el a pálmát. Még a Vámosi-házaspár emlékképe sem tudja elvenni a kedvem. Pedig nem is vagyok blues-rajongó!
A kihagyott ziccer: A két csellóra írt Vivaldi-kompozíciónál csinálhatott volna egy olyan gitárpárbajt saját magával, mint Steve Vai a ’Crossroads’ filmben.
A két nagy öngól: az Adagiót Malmsteen után eljátszani szakmai öngyilkosság. Bár más megközelítés, a Maestrót meg sem közelíti. És a végén másodszor is sikerül elkövetnie ugyanazt a hibát, Malmsteen Air On A Theme dala után silány másolatnak tűnik a Bach-feldolgozás.
Feltámadás a félidőben: ha Mozart a XXI. században élne, a power metal királya lenne. Ezt sugallja a 40. szimfónia feldolgozása, a nyitó két tételhez hasonló bravúros átirat.
Az időhúzás: a Hattyúk tava és a Pillangókisasszony elég ötlettelen megvalósítása csak a játékidőt növeli, komolyabb élményt nem nyújt, túlzottan ragaszkodik az eredetihez.
A virtuóz megoldás: a Pathétique-ben egy zongoraszonátát írt át gitárra, és ez viszont remekül sikerült. Úgy látszik, Beethoven mindig kihozza belőle a legjobbat.
A görcsös játék: Massenet ’Thais’ operájából a Meditáció megint egy remek lehetőség lenne egy klasszikus ballada megszületésére, de ez a bárzene-jellegű hangszerelés teljesen elüt a korábbi nagyszerű újraértelemezésektől.

Összességében kicsit több a ritmusjáték és kicsit szájbarágósabb a klasszikus témák bemutatása, mint szeretném, és kevesebb a szóló, mint elvárható lenne. De végül is ez nem egy Accept-lemez, amibe beleépítette a komolyzenei témákat, hanem egy komolyzenei album, amibe belecsempészett pár saját ötletet.


Gary Hoey kivételes tehetségű gitáros. Hogy mégsem került fel az első ligába, annak oka az, hogy sohasem volt egy jól felismerhető, egyéni stílusa. Első lemezét „a nagy instrumentális gitárlemezek korában” készítette, a Satriani – MacAlpine vonalon haladva, csak pár év késéssel. Későbbi lemezein inkább a feldolgozásai (Hocus Pocus, Low Rider) lettek híresek, majd jött az ötlet, hogy (Neil Zazához hasonlóan) karácsonyi dalokat dolgozzon fel, de a Trans-Siberian Orchestra produkciója a karácsonyi ihletésű, de mégis saját dalokkal sokkal nagyobbat ütött. Később próbálkozott a surf-rockkal ('Monster Surf'), majd énekelni kezdett és elment egy kicsit a grunge irányába ('American Made'). A kétezres évek közepén! Végül 2013-ban kikötött a bluesnál, és egy remek lemezt hozott össze 'Deja Blues' címmel, melynek méltó folytatása ez a mostani album.

Az előző lemezt annak idején leginkább druszája, Gary Moore 1990-es blues felé fordulásához hasonlítottam. A mostani sokkal inkább egyfajta ráépítkezés a blues alapokra, mint folytatása a múltkori produkciónak. Mintha kedvenc zenészeinek stílusjegyeit próbálná elegyíteni az autentikus blues-zal. Ezt hallom, amikor a rezonátor gitáros kezdés után a slide-gitárszólók közepette a Mississippi deltájába képzelem magam, ahol Robert Johnson tiszteletére maga a Led Zeppelin játszik a Boxcar Bluesban. Ez bújik elő a Brian Setzert idéző Who's Your Daddyből, ami akár igazi koncertzáró nóta is lehetne. Ezt érzem, amikor a Hendrixes kezdés után a ZZ Top texasi bluesába csap bele a Born To Love You-ban.

A Steamrollert deklaráltan Johnny Winterre emlékezve írta, míg a záró Soul Surfer egy másik tiszteletadás a surf rock kitalálójának, Dick Dale-nek, akivel volt szerencséje 'Monster Surf' lemezén a Misirlout közösen játszani. A This Time Tomorrow Robin Trower stílusában íródott, a Back Up Against The Wall pedig Gary Moore Since I Met You Babyjét juttatja eszembe. A címadó Dust & Bones vagy a Ghost Of Yesterday Bonamassa-ízű lett. A Lita Forddal duettben énekelt Coming Home ugyan kicsit kilóg a sorból, viszont egy igazi rockballada lehetne, amiben csupán kis színes a sorok végén oda-odapiszkálgató bluesgitár.

A 10 éve vele dolgozó Matt Scurfield (aki korábban Joe Stump dobosa volt) mellé egy Popa Chubby mellett edződött igazi blues-basszert hívott a lemezhez segítségül A.J. Pappas személyében. Kinézetében is felvette a Bonamassa-stílust, és a zene is nagyon ott van. Csak két bajom van vele: egyik az, hogy Bonamassából már van egy! A másik, hogy nincs önálló stílusa. Bármihez nyúl, nagyon jó sül ki belőle, de nem érzem azt a karizmát, amiről messziről fel lehetne ismerni a technikáját. Inkább csak megy mások után, meg-megvillantva kivételes játékképességét. De talán a blues-rock a leginkább olyan műfaj, ahol a 10-20, vagy akár 50 évvel később született dalok sem indulnak hendikeppel. Úgyhogy itt még labdába tud rúgni. Szóval hajrá Gary! Én imádlak '89 óta, ideje, hogy így, a huszadik nagylemezed táján végre mások is megismerjenek!


Az első G3 koncertkiadványon találkoztam az austini gitárossal, akinek a dalai – mint a Manhattan vagy a Cliffs Of Dover, és még sorolhatnám – rögtön megfogtak. Játéka több stílusból merít, hiszen a jazz, a blues és a rock hatásait gyúrta össze egy egyéni ötvözetté. A Mascot Label Group munkatársának köszönhetően a promóciós CD lemez röviddel a kérésem után meg is érkezett, benne egy képzeletbeli koncertjeggyel, ami a Mr. Johnson nappalijában tartandó koncertre szól.

Az ismertetőben arról írtak, hogy akusztikus gitárra és zongorára írott egyszerű dalokat találhatunk a kiadványon, így amolyan nyugtatóként egy esős estén vettem elő. Ha valaki tud jó dalokat írni, – mint ahogy ezt Eric Johnson már számos alkalommal bizonyította, – akkor az egyszerűbb előadásmód nem lehet akadály. Egy vagy két olyan mű van összesen, ahol egyedül szólalnak meg az említett hangszerek. Akusztikus gitár duó, nagybőgő és ütőhangszeres kíséret is előfordul. Eric szobájába bizony egy kisebb koncertterem hangszerparkja került be. A dalok választása és az ahhoz szükséges hangszerek is ötletességről tanúskodnak. Bár a gitár az elsődleges hangszer, de a szerző ékes zongorajátékát, énekhangját is megismerhetjük. Ez még annyira nem volt meglepő, hiszen korábbi lemezein is előfordult ilyen, de a hangszerelési ötletei izgalmassá tették a zenét, gondolok például a The World Is Waiting For The Sunrise című dalra, amit eredetileg Lita Ford és a Les Paul adott elő. A női énekhangot gitárra átültetni biztosan nem volt könnyű dolog, de a végeredmény zseniális lett.

Ha a zongorakíséretes dalokat szereti az ember, akkor a tuti választás a Water Under The Bridge, ami a családi próbát is kiállta nálunk. A Serinidad című pedig a szakmai szűrőn is megfelelt. Az igazi spanyol zenei elemeket tartalmazó művet klasszikus gitáron szólaltja meg; nem hittem volna, hogy ezen a hangszeren is ilyen mesteri módon tud előadni. A több hangszert (dob, nagybőgő, hegedű, gitárok) felvonultató dalok közül például a November az, amit egy kávézó teraszán is, amolyan hangulatos aláfestésnek el tudok képzelni, a csodálatos kompozíció megnyugtatja az embert.

Ha az ember mindennap zenével foglalkozik, az jó dolog tud lenni. De azt, hogy este mi szóljon levezetésképpen otthon, nagyon megválogatom. Ilyenkor már semmi agyalni való, csak valami könnyed és élvezetes jöhet. Ezt az élményt megkaptam Eric Johnson ’EJ’ albumától. Ajánlom az igényes zenét kedvelőknek.