Örökké az undergroundban: Red Hot Chili Peppers – Papp László Budapest Sportaréna, 2016.09.01.

Sokan azt állítják, hogy a Red Hot Chili Peppers budapesti koncertjei eleve sikerre voltak ítélve, vagyis még azelőtt, hogy a zenekar akár egy hangot is játszott volna. Amennyiben pusztán az anyagiakat és a számokat tartjuk szem előtt, akkor ez természetesen így is van. De a siker valójában azt jelenti, hogy az adott koncertről egybehangzó lelkesedéssel távozik a közönség, és hogy hosszú hetekig állandó beszédtéma is marad. A húsz év várakozás és a dupla teltház önmagában erre is garancia volna? Aligha.

Az effajta sikerért estéről estére meg kell harcolni, akárcsak a fiatal, feltörekvő zenekaroknak, pusztán az a különbség, hogy míg az utóbbi esetben a rajongók megszerzése, addig a Chili-féle sztárzenekaroknál a már meglévő tábor lenyűgözése és megtartása a feladat. A bizonyítás más és más módjairól van szó – és egyik nehezebb, mint a másik. Az utóbbi talán csak annyiban egyszerűbb, hogy a közönség fogékonyabb, vagyis sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy működni fog a kémia a zenekar és a nézők között, ami pedig elengedhetetlen egy igazán jó koncerthez.

Nettó hülyeség tehát az a sztereotípia, hogy egy ekkora zenekarnak voltaképp már minden buli jutalomjáték. Ahogy az idei Szigetre rekordmennyiségű tömeget becsábító Rihannának is sikerült egy elméletileg megnyert helyzetben pofára esnie, úgy ez miért ne történhetett volna meg a Chilivel is, dupla teltház ide, a koncertet megelőző napokban szerzett extra szimpátia oda? Egy efféle történet végső kicsengése konkrétan két dolgon múlik: hogy a zenekar egy olcsó, lélektelenül ledarált haknival szúrja-e ki a nézők szemét, vagy hajlandó érdemben mutatni valamit, illetve azon, hogy fel meri-e vállalni önmagát, és mindazt, amit most, 2016-ban képvisel. Simán választhatták volna az egyszerű és biztos megoldást, miszerint a minimálisan elvárható 80 percet megtöltik a tuti slágerekkel, aztán irány a következő helyszín.

És a közönség egy igen jelentős része – egyébként teljesen érthető módon – még így is hálás lett volna, a kritikusabb rajongókat azonban (azokat, akik nem érik be egy hanyagul eléjük dobott akármivel) nem lehet ilyen könnyen megetetni. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a hozzáállással a zenekar voltaképp azt ismerte volna el, hogy a néhány hónapja megjelent ’The Getaway’ apropó csupán arra, hogy turnézni lehessen. És ebből a szempontból teljesen másodlagos, hogy konkrétan milyen az adott lemez, vagy hogy a közönség mit hallana szívesen élőben. Ha egy előadó nem vállalja fel azt, amit aktuálisan képviselni szeretne, vagy éppen tökéletesen tisztában van saját elértéktelenedésével, akkor ott ette meg a fene az egészet.

Méltóság, alázat hitelesség – talán így lehetne összefoglalni a dolgot, és ahogy e tekintetben maga a ’The Getaway’, úgy ez a koncert is kifogástalan volt. A Chili ekkora világsztároknál ritkán láthatóan őszinte, görcs- és megjátszásmentes örömzenélést vezetett elő; ettől a természetességtől és lazaságtól lett igazán szerethető ez az este. És talán abszurdnak tűnhet, hiszen egy professzionálisan működő bizniszgépezetről beszélünk, de aki ott volt, az bizonyára egyet fog érteni: volt valamiféle nagyon ártatlan, egyszerű, underground bája a dolognak, kis túlzással úgy is fogalmazhatnék, hogy ez volt a legnagyobb klubbuli, amit valaha láttam. Az pedig, hogy unalomig hallott, és most mégis epekedve várt dalok szólaltak meg végre élőben, tulajdonképpen csupán a hab volt a jéghegy csúcsán.

Mert hát a koncert természetesen tele volt slágerekkel, amelyekre egytől egyig kollektív arconpörgéssel reagáltak a rajongók. Ezeken a pontokon persze egyből arénahangulatba váltott a buli… egy darabig egész biztosan nem felejtem el, ahogy a Dani California refrénjénél (majd később több alkalommal is, például az Under the Bridge, a Californication vagy a By the Way alatt) fizikailag is érezni lehetett az üvöltő tömeg hangjának a súlyát. Egészen leírhatatlan ez az élmény.

De egy pillanatig sem lehetett azt érezni, hogy kizárólag ezekkel akarnák eladni a show-t – és pont ettől volt hiteles, pont ettől volt ennyire imponálóan szimpatikus mindaz, ami a színpadon történt. Mert lássuk be, hogy régen nem sodor már úgy a fanki, mint a ’Blood Sugar…’ idején, de még a ’Stadium Arcadium’ környékén is bőven több volt a stenk. Ezt lehet szeretni, és lehet nem szeretni, annál rosszabb viszont nincs, amikor azt kell végignézni, ahogy egy zenekar 10–20 évvel ezelőtti önmagát próbálja lemásolni; méghozzá anélkül, hogy a tagok egyébként azonosulni tudnának vele. A Chili azonban ebből a szempontból nagyon is tisztában van azzal, hogy mivé vált mint brand, és hogy kikké váltak emberileg. Nem véletlen, hogy bár a legnagyobb buli a mindenki által jól ismert slágerek közben alakult ki, mégis a higgadtabb, csendesebb, kevésbé harsány ’The Getaway’-es daloknál lehetett azt érezni, hogy minden száz százalékosan a helyén van. Blaszfémiának tűnhet, de igaz: a Dark Necessities és a Goodbye Angels sokkal jobban áll ennek a Chilinek, mint mondjuk a Me & My Friends, a By the Way, vagy a Give it Away. Ami egyfelől nagyon jól is van így, de persze közel sem problémátlan.

Mert hiába érdemelnek maximális tiszteletet a trúságért, tény, hogy bizonyos pontokon egy kicsit langyivá vált a buli, nagyon jólesett volna, ha többször állnak bele valami groove-os funk-rockba. Erre pedig sajnos bizonyos a zenekari teljesítményen kívüli tényezők is ráerősítettek, például a hangzás. Minden hangszert szépen ki lehetett venni (kivéve persze Anthony Kiedist, akit teljesen koncepciózusan alulkevertek egy kicsit; valahogy úgy, hogy nagyjából értse őt a közönség, de hogy azért el is legyen rejtve, hogy technikailag mennyire rossz énekes), és a hangerő is ideális volt, eddig nem is volt gond. Viszont nem nagyon volt alja a soundnak, ami az efféle zenénél, és kiváltképp ennél a ritmusszekciónál elég komoly probléma.

Valószínűleg ezért történt meg az, hogy a színpadon látható lendület sokszor nem volt arányos azzal, ami a PA-ből érkezett, és ugyanez az oka annak, hogy az elképesztően jó hangulat ellenére a magam részéről nem tudtam önfeledten felülni a partyvonatra. És azt is be kell vallanom, hogy bár általánosságban nagyon szeretem a Chili-dalok jelentős részét, az egész történetből számomra messze Chad Smith és Flea párosa a legérdekesebb, ezért okozott kisebb csalódást, hogy a dob és a basszus hangzásban nem állt össze igazán azzá a bizonyos tökös, stenkes, magával sodró alappá. És mivel külön-külön jól hallható volt, hogy mindketten elképesztő dolgokat műveltek, viszonylag gyorsan egyértelművé vált, hogy nem ők vannak szétcsúszva, hanem a sounddal van a probléma; az említett mélyszegénység mellett azzal, hogy nem sikerült szépen egymásra építeni a két hangszert. Közel sem volt persze tragikus a dolog, de így mégiscsak pont az a plusz hiányzott, ami megkülönbözteti ezt a ritmusszekciót a többitől.

Az ikonikus dob-basszus ellenére azt azért mind tudjuk, hogy a Chili legendásan tudja-a-fene-hogy-milyen élőben, koncertfelvételek tömegei bizonyítják, hogy kegyetlenül szét tudnak esni, főleg ének- és gitárfronton. Különösen Kiedis képes válogatott borzalmakra, ezen az estén viszont teljesen rendben volt, jól hozta azt az egyébként igen keveset, amit tud. Kisebb bakik persze elő-előfordultak, de semmi megbocsáthatatlan nem történt. És úgy összességét tekintve is eléggé egyben volt a csapat – de ez persze szintén relatív, hiszen a Chili sosem volt egy óramű pontossággal működő szuperprodukció. Ennyiben szintén örök undergroundságukat tartották meg, ami önmagában persze akár kifogásolható is lehetne, de ebben az esetben ez ebből adódó sutaságok nemhogy belefértek a buliba, de éppen ettől lett annyira laza és szórakoztató. Hogy ez pontosan miért működik náluk ennyire jól, míg másokat ugyanezért simán körbe szokás röhögni… hát ez rejtély. Talán a zenekaron belüli kémián múlik. Pontosabban azon, ahogy a három alaptag rezonál egymásra.

És akkor itt érünk el a dolog kínos részéhez. De legelőször is tegyük tisztába: a 2009-ben újfent lelépett John Frusciante technikailag egy pocsék gitáros, mégis volt a játékában valami imádnivaló, a Chili zenéjének és arculatának kialakításában betöltött szerepéről már nem is beszélve. Utódja, Josh Klinghoffer viszont túl azon, hogy még nála is gyengébb (már amennyiben ez egyáltalán lehetséges), még egy borzasztó hiteltelen fazon is, aki végig kétségbeesetten próbálta felvenni a zenekar ritmusát. Csakhogy míg a többiek ösztönszerűen, lehengerlő őszinteséggel hozták magukat, addig ennek az arcnak minden mozdulatáról, minden gesztusáról sütött a görcsös erőlködés és a megfelelési kényszer. Egy olyan tinédzser benyomását keltette, aki mindent elkövet azért, hogy bevágódjon a gimis haveroknál, ezért annyira túltol gyakorlatilag mindent, hogy az már egész egyszerűen komikus. Emellett helyenként teljesen értelmezhetetlen dolgokat játszott, ráadásul jó hangosra is keverték, csak hogy még idegesítőbb legyen. A zenekar történetének legnagyobb tévedése az arc, ha ez eddig nem derült volna ki, hát ezen az estén napnál is világosabbá vált.

Minden hibája ellenére is nagy élmény volt végre látni a Chilit, nem is elsősorban a dalok, a színpadi teljesítmény vagy a látvány, hanem a zenekar arcba tolakodó hitelessége miatt. Minél nagyobb egy produkció, annál nehezebb meglátni a zenészeket, az embereket a brand mögött, akik voltaképp pusztán annyiban különböznek tőlünk, hogy egy kicsivel ismertebbek nálunk. Ha pedig egy zenekar ennyire egyértelműen fel is vállalja ezt a fajta emberséget és egyszerűséget, ha ennyire büszkén mutatja fel underground attitűdjét, az baromi imponáló a hétköznapi zenehallgató számára. Főleg akkor, ha mindez egy dugig telt arénában történik.

Setlist:

Intro (jam) / Can’t Stop / Dani California / Scar Tissue / Dark Necessities / She’s Only 18 / Me & My Friends / Goodbye Angels / Parallel Universe / Go Robot / The Adventures of Rain Dance Maggie / I’m So Tired (The Beatles) / Under the Bridge / Detroit / Californication / By the Way / Dreams of a Samurai / Give it Away 

Szerző: Bazsa
Képek: Török Hajni
(A képek 09.02-án készültek.)
Köszönet a Live Nationnek!
További képek itt.