Fehérvár bája: Children of Bodom, Skindred, DevilDriver, Wellhello – FEZEN, Székesfehérvár, 2016.08.03. (1. nap)

írta Wardrum | 2016.08.07.

Egészen eddig FEZEN-szűz voltam. Most, hogy mellkasomat már nem horpasztja e szörnyű titok, és gazdagabb vagyok egy újfajta fesztiválélménnyel, felemás kép alakult ki bennem a székesfehérvári dzsemborival kapcsolatban. A műsort átnézve érezhető volt, hogy az összeállításnál mindenféle igényt igyekeztek kielégíteni a szervezők; véleményem szerint ez sikerült is, főleg a közönség összetételét megnézve.

Bár túlsúlyban voltak a metalheadek, de rengeteg fiatal volt jelen, akiket láthatóan nem a Children of Bodom vagy a DevilDriver hoz lázba. A fiatalok alatt itt egyenesen a kisgyermekeket (is) értem, nagy meglepetésemre a fesztivál abszolúte család-kompatibilis, így sokakat lehetett látni gyerekkel, nagymamával.

A fesztiválra megérkezvén a passok átvétele után szembesültünk némi fejetlenséggel a parkolóban, mind a sofőrök, mind az őket irányító biztonságiak elég feszült hangulatban próbálták kezelni a rapid módon kialakuló és megszűnő dugókat. Elsőre elég ijesztőnek tűnt a helyzet, de végül viszonylag hamar helyhez jutottunk. A parkolás díja 800 forint/nap, ami szerintem egy erős középkategóriás ár, erre jobb, ha mindenki felkészül.

Belépve a fesztivál területére kissé meglepetten konstatáltuk a járda mellett felállított bódék és a velük szemben lévő sátor („akkor ez most melyik színpad?”) napsütötte magányát, ugyanis a tényleges fesztivál egy picit beljebb volt, amit mi még nem láthattunk. Érkezésünk idején még mindenki csak készülődött az esti ereszdelahajamra, de pont úgy érkeztünk, hogy a profilunkba egyáltalán nem illő Wellhello-koncertbe azért belekukkanthassunk. Pusztán azért említem meg ezt a bulit, mert számomra igen kellemes meglepetés volt az egész jelenség. Először is azért, mert a zenekar az első pillanattól kezdve remekül szólt, ezzel jelentősen feltornázva reményeimet a következő koncertek hangzását illetően. (Ez később még fontos lesz!)

Remek hangulatot csaptak a fiúk, és természetesen a megjelent közönség is vette a lapot. Számomra a zenekar igazi báját elsősorban a zenészek adták, rendkívül összeszokott és profi bagázs adta a talpalávalót, és hallgatásuk közben igyekeztem megfogalmazni magamnak, hogy mi lehet a titka ennek a zenekarnak. Szerintem egy kicsit olyanok, mint egy jó kézműves hamburger: gyorskaja, de minőségi. Rendkívül könnyen eladható produktumot gyártanak, de attól még odafigyelnek a minőségre is. Nos, ennyit róluk. Természetesen a fent taglalt koncerten nem igazán találhattunk fémtestvéreket, de átbaktatva a FEZEN színpadhoz már sokkal otthonosabban éreztem magam az epikus vikingszakállak és fekete szoknya + neccharisnya kombinációk között.

A nagyszínpad első zenekara, a DevilDriver szolid, elfogadható mennyiségű késéssel termett a színpadon, hogy leszedjék a közönség tisztelt arcát. Vagyis szedték volna, ha a Wellhello által felsrófolt reményeimet nem csapta volna agyon a finoman szólva is fura hangzás. Ha nagyon röviden akarnám megfogalmazni a problémát: zenéjüknek egyszerűen nem volt alja. A basszusgitárból eleve nem lehetett hallani semmit, de a gitárokból is hiányzott az az igazi dögös fémhangzás. Ami elég vicces, tekintettel arra, hogy két gitáros is volt. Képzeljétek el a felállást: egy csapat kőkemény, szétvarrt, szakállas metalzenész archetípus felsétál a színpadra, vicsorogva elkezdenek játszani, és az egész úgy szól, mintha csupán egy gitár meg a dob szólna. Gyenge volt, na. És sajnos sok nótán keresztül még ez a hangzás maradt, nagyjából a koncert közepére sikerült valami elfogadható hangképet kialakítania a toronynak.

A 2003-ban megalakult zenekar érdekes elegyét játssza a groove és a death metalnak; számomra tipikusan az a zene volt, amit 30–40 percig nagyon tudok élvezni, utána egyszerűen kiégek tőle, és nem megy le belőle több a torkomon. Szerencsére a megjelölt időintervallumot akkortól kellett számolni, amikor rendbe vágták végre a hangzást. Sok erő és lendület lakik a zenéjükben, ez tény, de engem nem tudott megnyerni a zenekar; nem mintha ne játszottak volna jól, de ez a muzsika egyszerűen semmilyen szinten nem volt sem egyedülálló, sem eredeti. Szerencsére velem ellentétben a közönség tetemes része nagyon is vevő volt a zenekarra, szorgalmasan alakultak a circle pitek a színpad előtt, a vége felé már minden második dalnál.

A zenészekre egyáltalán nem lehetett panasz, remekül belakták a színpadot, precízen és pontosan adták elő muzsikájukat. Aki kilógott nálam a sorból, az a dobos volt, aki éppen csak egy picivel fektetett több energiát a látványos mozdulatokra, mint kellett volna, ezzel sokszor agyonvágva éppen aktuális játszanivalóját. De én szeretek a dobosokkal kukacoskodni; ezt leszámítva rendben volt ő is.

A hallgatókkal való kommunikáció a szokásos panelek mentén zajlott, talán egy kicsit túl is volt tolva a sok ’motherfucker’. Az első pár ilyen odamondogatás még keménynek hathat, de egy idő után már önmaga paródiája a dolog. Ahogyan az „akkor most mindenki emelje fel a középső ujját is”. Szeretném remélni, hogy nem én vagyok túl sznob ahhoz, hogy az ilyenek zavarjanak, de nekem a közönség folyamatos csesztetése, az állandó madörfakörözés és a fotósok mellé köpködés már sokkal inkább pózerkedésnek hat. De hogy ne negatív felhangokkal zárjam ezt a részt, ki kell mondani, hogy a DevilDriver a fesztiválra termett metalzenekarok díszes táborának egy olyan példánya, aminek nem lehet szégyenkeznivalója, ha hangulatteremtésről van szó.

Némi önfeledt bóklászást követően mire visszatértem a színpadhoz, a Skindred már teljesen fel is volt pakolva, így nem kellett sokat várni, hogy elkezdődjön az intró, és felzendüljön az AC/DC ikonikus Thunderstruckja. Hogy mi van??? – ezt mondtam magamban, miközben hallgattam az walesi banda intróját. Mégis miért? Nagyon tudok haragudni, amikor egy zenekar elbagatellizálja és elhülyéskedi az intrót, és őszintén nem értem, hogy minek kell egy teljesen oda nem illő zenével felvezettetni magukat. Haragomat csak tetézi a Thunderstruck után megszólaló elektronizált Darth Vader-téma, amire aztán felvonult a zenekar is. És itt véget is ért a haragom, és átvette a helyét a meglepett öröm. Ugyanis a Skindred az előző zenekar csúfos emlékét feledtetve az első hangjaival teljesen profi módon szólalt meg. Úgyhogy náluk nem fogok erre panaszkodni.

Nem tudom, tudtátok-e, de ez a zenekar 2011-ben a „Golden Gods”-on megnyerte a legjobb élő zenekar díját. Azt hiszem, aznap mindannyian láthattuk, hogy miért. Brutális energiák szabadultak fel a színpadon, az énekes, Benji Webbe a tenyeréből etette a közönséget, az egész produkció pattogós, feszes és elképesztően szórakoztató volt. A DevilDrivernél ugye azt mondtam, hogy a vokalista csesztette a közönséget, ezzel ellentétben Webbe inkább heccelte őket, ami sokkal elegánsabb megoldás volt. Ha nem tetszett neki, amit hallott vagy látott, simán leállította a zenét is, hogy felszólítsa a közönséget, hogy ugyan aktivizálja már magát. Nyilván ezek tervezett megállások voltak, de egy nagyon bájos humort adtak az egész produkciónak.

Persze egy zenekar nem csak a frontemberből áll, de ez se volt gond, mindegy volt, hogy melyik zenészt néztük, mindnyájuk tökéletesen betöltötte a színpadot, és elegánsan hozta a játszanivalóját is. Zeneileg egy igen érdekes fúziót csinál a zenekar, melyben metalos elemeket ötvöz elektronikus zenével, hiphoppal és reggae-vel is. Ez így leírva borzasztóan klisésnek hat, gyakorlatilag bármelyik nu metal banda ezt el tudja mondani magáról, de mégis van valami a Skindredben, ami egyedivé teszi őket. Nagyon táncolható és energikus zenét játszottak, teljesen zsebre vágták a közönséget, és velük engem is. Ebben nyilván nagy szerepe volt habókos megjelenésüknek is, a gitárost mintha a ZZ Topból szalajtották volna, de Webbe színpadi jelenléte is megérne még pár bekezdést.

Vérzett a szívem, hogy ott kellett hagynom őket, de mindenképpen bele akartam lesni a P. Box-koncertbe, ami a jóval arrébb lévő Hammerworld Csarnokban volt. Bizonyos szempontból szerencsém volt velük, mert pont a kedvenc nótám elejére értem oda, de annyiban meg nem, hogy sajnos nagyon harmatosan szólt a hely. Itt is ugyanaz volt, mint a DevilDrivernél: dob, gitár, ének. De a zenekar jó szokása szerint látványosan odatette magát, ez mindig is a szexepiljük volt. Az apró kis klubhelység rendesen meg volt tömve nézőkkel, nagy öröm volt látni, hogy ennyien kíváncsiak még a veterán zenekarra.  

Az utolsó koncertet ismét csak egy nagyobb barangolás előzte meg, így megfelelően kifáradva ültem le a fűbe megvárni a Children of Bodomot. Ők halálpontosan kezdtek szerencsére. Némi mennydörgés után fel is sétáltak a színpadra, és azonnal a húrok közé csaptak. Na itt meg rendesen gyenge volt az intró. Nem tudom, mi bajom van az intrókkal. A hangzás az ő esetükben valahol az eddigi szélsőségek között volt. Nem volt igazán átütő, de legalább tiszta volt.

Nehezen tudtam hova tenni, amit a színpadon láttam. Egyrészt ugye nem véletlenül legendás a zenekar státusza, rendkívül képzett mesterei a hangszereiknek, a frontember egy igazi csodabogár a míves és sebes gitárszólóival, és emellé még a vokalista feladatokat is bírja. Egy szó, mint száz, a technikai felkészültséggel nem volt gond. De mégis valahogy olyan enerváltnak tűnt az egész produkció. Főként Alexi Laihóval az élen. Persze ő alapjáraton is egy sértett kamasz benyomását képes néha kelteni, de a minimálisra szorított kommunikáció erre most rátett még egy lapáttal. Nem emlékszem pontosan, de biztos vagyok benne, hogy legalább 2 dal lement, mire egyáltalán hozzászólt a közönséghez. Érdekesek voltak a reakciók is, bár én hátrébb álltam, a keverőpultnál, de ahogy tekintgettem előre, nem nagyon láttam, hogy elöl beindult volna a buli. Természetesen ez a helyzet javult később, mire a zenekar és a hallgatóság akklimatizálódtak egymással.

Ellenben azt mindenképp szóvá kell tennem, hogy látványosan nem állt jól nekik a színpad mérete. Szerintem az már egy hatalmas öngól, amikor a dobost középről elültetik oldalra, és a színpad közepén il concreto egy láda van az italokkal. A színpad hiába volt ugyanaz, a zenészek mégis marha távolinak tűntek egymástól. És sajnos nem látszott, hogy élveznék, amit csinálnak. Valamint nálam nagy fekete pont az, amikor még a billentyűszóló alatt is Laiho kapja a spotlightot. A színpadkép és a világítás alapján ez már sokkal inkább egy one man show-nak tűnt, mint egy zenekarnak. Viszont valaminek el kell adnia a műsort, és Laiho nem az a showman, aki erre alkalmas. Így hát nálam a Children of Bodomé a beteljesületlen álmok koncertje volt.

De a fesztivál azért fesztivál, mert nem csak koncertekből áll. Mit kínál tehát a FEZEN ezeken kívül? A terület kellően szellős és tágas, ez nekem nagyon szimpatikus volt, egyszer sem éreztem nagynak a tömeget, annak ellenére, hogy látványosan sok látogató érkezett az első napra. Felhasználóbarátság terén viszont még lenne hova fejlődni: szerény véleményem szerint érdemes lenne a zsebtérképek mellé néhány táblát is kitenni a színpadok felé, na nem mintha a térkép ne lenne egyértelmű, de ez az apró plusz sokaknak segítséget jelenthetne. A Hammerworld színpadig elég kellemetlen volt a sötétben tapogatózva eljutni, az út egy igen jelentős részén egyszerűen semmi világítás nem volt, valamint ha már itt tartunk, a toaletteknél sem. Remélhetőleg ez jövőre változik. Padokból és asztalokból mindig elbírna többet egy ilyen fesztivál, ez itt sem volt másként.

A kajáldák sokszínűek, a jugoszláv különlegességektől kezdve a szarvasburgerig sok minden megtalálható volt a kínálatban. A gasztro-rovat keretében én a székesfehérvári Fehér Menyét nevű helyet próbáltam ki, melynek a FEZEN az első megjelenése, de később remélhetőleg máshol is találkozhatunk majd velük. Minőségi, friss és házi alapanyagokból készült szendvicseiket bátran tudom ajánlani (tesztelve)! A gasztro-rovatot lezárandó szeretném megjegyezni, hogy bár nem jártam végig minden vendéglátó egységet, de azok alapján, amit láttam, azt tudom mondani, hogy nagyon realisztikus árfekvésben árulja mindenki az ételeit és az italait, ez nálam nagyon nagy piros pont.

Összességében egy nap után azt tudom mondani a FEZEN-re, hogy a kép vegyes. Vannak sebek, melyekből vérzik a fesztivál: itt-ott hiányzó világítás, kevés kísérőprogram, egyes helyiségek sajnos nagyon messze kerültek egymástól, valamint a fotós kollégák elmondása szerint a színpadnál dolgozó biztonsági őrök sokszor túl komolyan vették a feladatukat, amikor rendszabályozni kellett a közönséget. Emellett viszont szóvá kell tenni azt is, hogy összességében egy színvonalas fesztiválról beszélünk, ahova évről évre világhírű előadók érkeznek, de ennek ellenére teljesen racionális keretek között vannak a jegyárak, valamint az ételeké és az italoké is. Természetesen fejlődni mindig van hová, de én továbbra is érzek növekedési potenciált a fesztiválban; lehet hogy most már elérkezett azoknak a finomhangolásoknak az ideje, melyek jócskán meg tudnák növelni a felhasználói élményt is. Természetesen a ti észrevételeitekre, építő kritikáitokra is kíváncsiak vagyunk, melyeket a kommentekben várunk!

Szerző: Wardrum
Képek: Török Hajni, Mahunka Balázs
Köszönet a FEZEN szervezőinek!