Évtizedelő - 1982: Empire of metal

írta garael | 2007.04.15.

Accept: Restless and Wild - JLT Asia: Asia - Brinyó Eloy: Time to Turn - pearl69 Iron Maiden: Number of the Beast - TT Judas Priest: Screaming for Vengeance - garael Kiss: Creatures of the Night - Szakáts Tibor Led Zeppelin: Coda - Tomka Scorpions: Blackout - pearl69 Venom: Black Metal - Turisas Whitesnake: Saints and Sinners - JLT Accept: Restless and Wild Amikor a korai (70 - es évek vége, 80 - as évek eleje) heavy metalról beszélünk, általában megkülönböztetjük a brit és német csapatokat. Nem csak földrajzi okokból, hanem stí­lusokból adódóan is. Mí­g a brit csapatokat a Maiden, Saxon, Judas képviselte a palettán, a germánoknál 4 együttes nevét érdemes megemlí­teni: Accept, Grave Digger, Helloween, Running Wild. Ez a négy banda döntően befolyásolta a metal fejlődését, mindegyikük nagyon egyedi muzsikát játszott (játszik), zenekarok százainak mutatott utat. Közülük a legrégebbi a solingeni székhelyű Accept. 1978 - ban jelentkeztek első lemezükkel, és az 1982es Restless And Wild már a negyedik stúdió albumuk volt. Ha az Acceptről beszélünk, akkor 2 név ugrik be elsőre: Udo Dirkschneider énekesé és a világ egyik legjobb heavy metal gitárosáé, Wolf Hoffmané. Ez a két ember valami olyat alkotott, ami mind a mai napig egyedülálló és utánozhatatlan. Udo hangja olyan, mint egy kőkemény kiképző őrmesteré. Ezt a legjobb értelemben mondom. Rekedt, szikár erőtől duzzadó hangja a metal meghatározó hangjává vált az évek során, és ami fontos hogy a mai napig megmaradt olyannak, mint ahogy megismertük, nem kopott el, ami ismerve a rock zenével együtt járó party hullámot elég meglepő. Wolf pedig gyártotta a jobbnál jobb riffeket, zseniális, helyenként klasszikus zenei elemekkel átszőtt gitártémáit és pazar szólóit. De ne feledkezzünk meg a többi muzsikusról sem. Az óramű pontosságú dobos Stefan Kaufmann (aki ma az U.D.O. zenekarban gitározik), a zseniális basszer Peter Baltes. Az a négyes fogat készí­tette el a heavy metal történetének egyik legnagyobb albumát. Az Accept zenei gyökerei az AC/DC - nél eredeztethetők, elég csak a hangi hasonlóságra gondolni Udo és Brian Johnson között, és a zenében is felfedezhetőek Angus Youngék hatásai, különösen a középtempós szerzeményeknél: de plagizálásról nem lehet beszélni. Az Accept azonban í­rt hihetetlenül gyors, száguldó tételeket is, amik sosem voltak jellemzőek az AC/DC - re. Wolf riffjei ötletesek, a Baltes-Kaufmann ritmusszekció mesterien dolgozik együtt, remek alapot szolgáltatnak a csapat zenéjének, a gyors, száguldó témákat ugyanolyan jól oldják, mint a középtempós szerzeményeket. Nagyon együtt volt zeneileg ez a csapat, ennek ékes bizonyí­téka eme korong. A nóták változatosak, nem kell attól tartani, hogy ész nélküli tekerésből áll az anyag, és attól sem, hogy egy másodpercig is unalmas. A dalok változatos tempójú alkotások, központi elemük a már sokat emlegetett riff, ami köré a nóták épülnek. És ehhez jön Udo senkiéhez nem fogható hangja, ami még jobban kiszí­nezi a számokat. A lemez összképét tehát ezek az elemek szolgáltatják. Hibapont nélküli alkotás, árad belőle az erő, a szövegek a legkülönbözőbb dolgokról szólnak, szóval ebből a szempontból is változatos az anyag. A nótákat egyenként nem is kell elemezni, a lemez egészében nyújt akkora élményt, hogy a számokról külön-külön nem is kell í­rni, úgyis mindenki ismeri őket. Talán a lemezt nyitó Fast as a Shark, a cí­madó Restless And Wild, a Flash Rockin Man és a Princess Of The Dawn , melyeket ki kell emelni, A Fast As A Shark egy kis jódlival indul, ám mielőtt megijedne a rajongó, Udo elereszti a hangját és a banda belehúz egy száguldó nótába. Erő és tűz jellemzi a dalt, Wolf gigantikus riffje a vezérfonal, de a refrén is önmagáért beszél. Óriási sláger. A cí­madó Restless And Wild szövegileg egy lázadó hangvételű, dögös, bivaly erős szám, Udo elképesztő erővel szólal meg itt, noha ez a szerzemény nem olyan gyors, mint a Fast As Shark, mégis fenomenális. Ha a speed metal szóba kerül akkor én egyből a Flash Rockin Man-re gondolok, mint egyik ősére. A metal történelem egyik legjobb riffje, a dal száguld, akár egy Ferrari, minden hangszer maximálisan a helyén van, mit helyén van, egyszerűen hibátlan, amit ezek az arcok műveltek. A Princess Of The Dawn cí­mű záró tétel egy igazi menetelős, közepes tempójú alkotás, (amiben az Accept mester volt), kicsit lágyabban énekel benne Dirkschneider mester. Ez a kissé visszafogottabb előadásmód igen meglepő, de egyben fenomenális is. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy aki ezt a lemezt nem ismeri, az nem is tudja, mi a heavy metal. Ehhez fogható remekművet talán az í­rás elején emlí­tett csapatok tudtak szolgáltatni pár lemezükkel (pl.: Saxon - Strong Arm Of The Law, Judas Priest - Brittish Steel stb.stb.). És hogy milyen az Accept megí­télése ma, 30 évvel megalakulásuk után, arra egy adalék. Amikor két évvel ezelőtt egy turnéra összeálltak, magam is kilátogattam magyarországi koncertjükre. Amint beléptem a koncert helyszí­néül szolgáló sátorba, megdöbbentem. Ilyen változatos életkorú korosztályt nem nagyon láttam. Voltak egészen fiatalok, talán 13-14 évesek, középkorúak, és idősebbek, 50-60 év körüliek is. Amikor a csapat szí­npadra lépett, elszabadult a pokol. A lehető legjobb értelemben. Mindenki együtt énekelte a klasszikus nótákat, és az emberek arcán ott volt a kifejezés: ezért már megérte élni. Együtt látni őket utoljára, azt hiszem nagy élmény volt mindenkinek. Talán í­gy tudtam kifejezni legjobban, hogy mit is jelent az Accept a metal világának. Asia: Asia Asia. A SUPERGROUP! A rock történelme során sok, -főként jó üzleti érzékkel megáldott- menedzser próbálkozott már azzal, hogy egyébként is sikeres és kiemelkedő tudású muzsikusokat hozzon össze és ezáltal már a startnál sikerre í­téljen egy-egy formációt. Sokan próbálták, de csak keveseknek sikerült í­gy, igazán nagy magaslatokba emelkedni. A kevesek közé tartozó Asia története akkor kezdődik, amikor John Wetton basszusgitáros 1974-ben kilép a King Crimsonból és 1976-ban a Yes-ből ismert Bill Bruford dobossal, valamint Rick Wakeman billentyűvirtuózzal létrehozza a British Bulldog névre hallgató projectet. Innentől az események felgyorsulnak. 1977-ben Bruford és Wetton újraéleszti a UK névre hallgató zenekart, mely nem sokáig működik, mivel 1980-ban Wetton továbbáll, és Wakemann, Trevor Rabin gitáros, valamint az Emerson, Lake and Palmer-ből érkező Carl Palmer segí­tségével egy új zenekart hoz létre. Illetve csak hozna, mert Wakemann még a szerződés aláí­rása előtt lelép. Wetton nem esik kétségbe. Szövetkezik a Yes gitárosával Stewe Howe-al és leülnek tárgyalni John Kalodner szuperproducerrel egy új sikercsapat létrehozásáról. A dobos, Carl Palmer adott, már csak egy billentyűs hiányzik, és érkezik is. Geoff Downes a Buggles-ből csatlakozik az alakuló, még név nélküli projekthez. Már majdnem minden rendben lenne, amikor Trevor Rabin, - akit Chris Squire és Alan White az "új Yes-be" invitál - bejelenti távozási szándékát. Így a John Wetton, Carl Palmer, Geoff Downes, Stewe Howe quartett dolgozik tovább és indí­tja el a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb progresszí­v irányultságú, de könnyen emészthető muzsikát játszó zenekarát, az Asia-t. 1982-ben megjelenik a csapat debütáló albuma, amely hatalmas siker világszerte. Emlékszem akkoriban, 13 éves kamaszként -még a nagy metál korszakom kezdetén- erre az albumra a borí­tója miatt figyeltem fel. Az Asia szókép jellegzetes betűi, alatta az óceánból kiemelkedő, sárkánygyí­k szerű lénnyel, nagyon megfogott. Természetesen a remekül eltalált borí­tó alatt még nagyobb kincs rejtőzik. Nem tudom, hogy az Asia-n kí­vűl valaha született e olyan zenekar, amelynek pályafutása során az első albuma első dala volt a legnagyobb sikere. A "Heat Of The Moment" igazi sláger lett világszerte. Nem telt el olyan nap, hogy például a Petőfi rádió valamelyik műsorában ne adták volna. Kezdő riffjének legendája ma valahol a Deep Purple "Smoke On The Water"-jének és a Cream, "Sunshine Of Your Love"-jának magasságában szárnyal, reffrénje pedig olyan szinten fülbemászó, hogy ha valaki egyszer hallotta, akkor garantáltan soha az életben nem tudja kiverni a fejéből. Már itt kiderül, hogy ha valaki ettől a négy - a progresszí­v rockzene óriás csapataiban nevelkedett - zenésztől bonyolultan összetett, hosszasan ragozott, elborult szerzeményeket vár, az nagyot csalódik. Az Asia megvalósí­totta azt, mely azóta is csak keveseknek sikerült. Dallamos, emészthető, de rendkí­vül igényesen hangszerelt dalokat hoztak létre, melyeket az is szí­vesen fogad, aki egyébként nem hallgat meg csak nyolc perc feletti szerzeményeket. Nem csak a lemezindí­tó "Heat Of The Moment" volt meghatározó dal. A lemez második tétele az "Only Time Will Tell", vagy a harmadik "Soul Survivor" is kirobbanó siker volt a maga idején. Természetesen a négy muzsikus nem tagadja meg önmagát. Egyes részletek hallgatása közben egyértelműen ráismerhetünk azokra a zenekarokra, melyeknek tagjai voltak. Például a "Time Again" cí­mű dal első másfél perce akár egy Emerson, Lake and Palmer albumon is elfért volna, a következőként érkező "Wildest Dreams", vagy az utolsó előtti "Cutting In Fine", nyitó hangjai a Yes életművének egyes darabjait juttatják eszembe. Persze ettől még az Asia teljesen egyéni és mással össze nem hasonlí­tható zenét játszik, melynek fő "okozója" maga az alpí­tó, John Wetton, kinek senkivel össze nem hasonlí­tható hangja uralja mind a kilenc dalt. Az Asia a mai napig sok-sok felállást megért. Tavaly, -mivel általában is a nagy összeborulások korát éljük, - John Wetton újra összehozta az eredeti, mindössze két albumot feljátszó tagságot, és turnéra indultak, melynek keretén belül eljátsszák a debütáló korong majd minden szerzeményét. Az Asia első lemezével már meghúzta saját határát. Olyan magasra helyezte általa a lécet, hogy a későbbiekben azt már nem tudta megugrani. Így vált ez az album alapművé! Eloy: Time to Turn Érdekes dolog történt velem. Már régebb óta emésztgetem, hogy felhí­vjam az általam rendkí­vül nagyra tartott Eloy zenekarra a figyelmet, de valahogy - mivel még csak "kezdő" vagyok - még váratott magára a dolog. Épp most éreztem elérkezettnek az időt, amikor a Scorpions - BlackOut cí­mű albuma is az én "asztalomra" került terí­tékként. A furcsa csak annyi a dologban, hogy van "némi" összefüggés a két csapat között, nem csak származásukat tekintve, de játszottak "közös" koncerten, sőt a Scorpions második nagylemezén, a Fly To The Rainbow-n az a Jürgen Rosenthal nevű úriember püfölte a bőröket, aki később az Eloy-nak is tagja volt ('76-tól '79-ig). Ennyit a "kicsi a világ" teóriámról :o), vágjunk bele! Az Eloy 1982-ben már komoly tapasztalattal bí­ró, nevezhetjük "befutott" csapatnak volt tekinthető, hiszen több, mint tí­z éves lemezkiadási múlttal rendelkeztek ez idő tájékán. A banda származását tekintve német, alapí­tó "atyja" a gitáros-énekes Frank Bornemann, aki 1971 óta "pátyolgatja" (remélhetőleg még fogja is..., bár a legutóbbi, 1998-as Ocean 2. - The Answer c. albumot követően nagy a hallgatás - "csak" egy dupla best of kiadvány jelent meg -, a hí­rek szerint a "főnök" nem kí­ván soha többé a zenekar élére állni) az Eloy sorsát. A zene amolyan progresszí­v (anno "space") rock, gyönyörű dallamokkal (erre utaltam a Mob Rules bemutatásakor is), tökéletes gitárfutamokkal, érthető, sosem öncélú ritmizációval. Azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy ők "voltak" a germán Yes, s talán azt is, hogy ha Angliában vagy a tenger másik partján élednek, talán még nagyobb sikerre vihették volna munkásságukat! Egy viszont egészen bizonyos, mégpedig, hogy korszakalkotó, zeneileg és technikailag a tökély határát súroló, értékes szövegvilágot képviselő, zseniális anyagokat "égetett korongra" az amúgy - az évek során viszonylag gyakran - változó felállású zenekar! A lemez nyitánya, a Through A Somer Galaxy rögtön egy különleges orgona felvezetéssel indí­t, melyből egy nagyon szép basszusalapra épí­tkezve bontakozik ki a dal, letagadhatatlan a Yes és némi Pink Floyd "í­z", de korántsem "másolásról" van szó, hanem egy megteremtett stí­lus vonulatáról, melyből sajnos az emlí­tett "nagyok" jobban kivehették a részüket. Egyszerűen "értelmezhető-érezhető" nóta ez, fület gyönyörködtető középrésszel (nevezzük "kiállás"-nak), talán csak a dob "sound"-ja tűnik kevésbé életszerűnek néha, de tudjuk jól, ez sosem volt jellemző a '80-as évekre. A soron következő szerzeményből, a Behind The Walls Of Imagination-ből sem maradhat ki a "space" billentyű, azonban az ének rögtön "ellensúlyoz" és ahogy megérkezik a ritmus, monotonon, ám érzékenyen variálva, egy különös, valóban földön kí­vüli világban érezheti magát a hallgató. Szépen felépí­tett gitárszóló, "lekövető" ütős, ez utóbbi valóban teljesértésű hangszer a csapatban. A harmadik, cí­madó dal a Time To Turn (az egyik kedvencem az albumról) egy igazi csoda! Lehet, sőt bizonyos, hogy elfogult vagyok, de ezt (inkább az egész albumot, sőt valamennyit) minden, magát prog.rock rajongónak nevező fanatikusnak hallania kell. Egyszerű dobtémára épülő, szinte "fülbemászó" dallam, a már "jól ismert" effektekkel, gyönyörűen kibontakozó refrénnel és még nincs vége...! Jaj, de szép! - fakadtam ki, amikor először meghallottam a női vokált, annyira "egyértelmű" (igen, kénytelen vagyok ezt a szót használni, mert rettentő egyszerűsége is vonzóvá teszi). Hibátlan gitárszóló, majd ismét a gyönyör, tökéletes az ötlet, hogy ne a "megszokott" ének hozza ezt a csodás dallamot, már el sem tudnám képzelni másképp! A következő, a Magic Mirrors középtempós, talán egy kissé "szomorkás" képet fest a "varázstükrök"-ről. Szinte "úszik" az egész dal, továbbra is izgalmas a basszusgitár (és mekkora öröm, hogy ennyire szépen, tisztán hallani mindvégig), nagy "í­veket jár" az orgona, igazán nagy élmény ez a kissé "melankólikus", de rendkí­vül "érzékeny" nóta. Az 5. a listán az album leghosszabb szerzeménye, az End Of An Odyssey. Már az első taktusoknál érzékelheti, hogy itt "sodrás" lesz, a cí­nek (a sztereó hangzást kihasználva) ide-oda "billegnek", közben a szintetizátor "felvezet", invitálva a dobok tomjait - "Gyertek fiúk, csapjunk bele!" -, de mégsem, inkább megtorpan a kezdeti "hév", lelassul, középtempóra vált - szinte érzékeltetve az "Odüsszeia" hosszú-hosszú éveit - és balladába fordul. Valódi, monumentális "mese" kerekedik a dalból. A The Flash-el folytatódik az élmény, itt is érzékelhető az erőteljes Floyd hatás, talán csak a billentyű hangja teszi Eloyk-ossá a szerzeményt, a basszugitár szólamát itt is örömmel emelem ki, szinte az egész lemezt elviszi a "hátán" a ritmusszekció "húros" tagja. Igazán szép a kiállás is, csak - sajnos - nagyon rövid, de ad egy kis í­zelí­tőt abból, hogy mik "mehettek" élőben, ha egy kis instrumentális "szabadság"-ba hajlottak a zenészek. Egy igazi csoda zárja a "sort", a Say, Is It Really True. Ez a másik "libling" az albumról. Akusztikus gitár, orgona "szőnyeg" és a gyönyörű ének indí­t..., ! Nem tudom folytatni, mert közben hallgatom a dalt, és csak erre tudok koncentrálni...! Csodás emlékek öntik el a tudatom, a nyolcvanas évek vége, amikor kollégiumi "őrület"-ek voltak, el is hajoltunk néha igaz, de nem nagyon, hiszen ezek a dallamok akkor ütöttek "arcul" először, és azóta sem törlődtek ki belőlem, ezt hallani kell mindenkinek! Lí­ra a legszebbek közül! Vége. Egy dologban szinte egészen bizonyos vagyok! Aki kedveli a Yes és a Pink Floyd zenéjét, a dallamokat, a progresszí­v "aláfestést" és érzékeny a minőségre, az biztosan kedvét leli az Eloy életművében! Mindenkinek szí­vből ajánlom, aki fogékony a nagybetűs ZENÉRE! Az albumon "felcsendülő" dalok: 1 - Through A Somber Galaxy 2 - Behind The Walls Of Imagination 3 - Time To Turn 4 - Magic Mirrors 5 - End Of An Odyssey 6 - The Flash 7 - Say, Is It Really True A Time To Turn "alkotói": Frank Bornemann - gitár, ének Klaus-Peter Matziol - basszusgitár Hannes Arkona - gitár, billentyűs hangszerek, ütősök Hannes Folberth - billentyűs hangszerek Fritz Randow - dobok A zenekar honlapja is elérhető, bár sajnálatos módon "lerí­" róla, hogy régóta nem foglalkoznak vele. Judas Priest: Sreaming for Vengeance "...A születés pillanatában mutatkozó konstellációk azért fejtenek ki döntő hatásokat az egész élet folyamán, mert az illető ember belső összetétele pontosan egyezik velük, a kozmosz és mikrokozmosz úgy viszonyul egymáshoz, mint a tárgy és tükörképe..." Nos, a Screaming for Vengeance születési konstellációi által a metal kozmosz, azaz a riffek általi keménység, és a mikrokozmosz, azaz a dallamok teremtő erői 1982-ben a "tökéletes heavy metal album" lenyomatává tették az albumot, - talán csak a Painkiller idejében sikerült ismételten egy ilyen szerencsés együttállás. Ahogy Tibi barátom nevezte múltkori kritikájában, igazi slágergyár az album, - a sláger szó azonban itt nem cukorból, hanem fémből van kikalapálva - ahol a futószalagon nem ipari tucat, hanem mesteri, egyéni műremekek születtek. A Point Of Entry viszonylagos visszafogottsága egy MiG - 29-es dupla hajtóművének forszázsaként okádta ki a tüzet, amit a Screaming for Vengeance keltett, mely mind "dramaturgiájában", mind az azóta kősablonná vált metal toposzaiban, szövegeivel, kompozí­ciós technikájával, szí­npadi képével, és természetesen "teremtőinek" tökéletes munkájával megteremtette a NWOBHM egyik csúcsalkotását. Nem véletlen, hogy az album több száma is jelenünk Judas koncertprogramjának kirobbanthatatlan része, s ha a banda tagjai megunnák az ezerszer ismételt dallamok lejátszását, a közönség ezeregyedszer is kikövetelné magának a klasszikus témák elővezetését. A szerzemények persze szinte önmaguktól adják a teátrális előadás lehetőségeit, az együtténekeltetés rituáléját, a konformitás attitűdjének át és átélését. Ehhez azonban kellett egy piciny elmozdulás a riff-dallam mérlegen az utóbbi irányába, már ha az alap a British Steel szintén korszakalkotó monolitja volt, az elődök tisztelete azonban talán már csak a Bloodstone rockosabb hangulatában érezhető: ez kérem tömény heavy metal, a NWOBHM tökéletes reprezentánsa. Már a kezdés megadja az alaphangulatot, hiszen a Helion himnuszként hömpölyög végig azon a fél percen, mellyel megteremtette minden intro legjobbikát, hogy aztán berobbanjon az Electric eye sodró tempójával, eksztatikussá fokozván a hangulatteremtést. A Bloodstone klasszikus gitérfelvezetője, a Take These Chains power lí­raija, a Screaming For Vengeance Painkillert előkészí­tő riffelése, és ellenállhatatlan dallamai, vagy a Metal Gods ikertesó Got Another Thing Coming pumpálós basszusa és menetelős ütemei olyan királyi trónra emelték a bandát, ahol a Fever csodálatos balladája tette rá a koronát a metal akkori uralkodójának fejére. A lemez abban az időben osztatlan elismerést váltott ki a keményebb zenét kedvelők körében, sőt olyan kaput nyitott a mainstream felé, mely az USA-ban platinát eredményezett. Nem véletlen: a Screaming for Vengeance turnéján teljes eredményességében bontakozhatott ki az addigra már megszilárdult image-ből fakadó látványvilág, mely a zenével összekapcsolódva ellenállhatatlanná tette a bandát. Halford frontemberként pályája csúcsán - a korabeli felvételeken keresztül az együttes összes tagjából időtlenül sugárzik a kreativitás szülte energia, mely minden bizonnyal az album borí­tóján szárnyaló gép-sasnak adott lendületet. ( olyannyira, hogy még a Primal Fear felé is képes volt elrepülni.....). Hibátlan album, hibátlan slágerek, hibátlan előadás - ezt a produkciót lehetetlen volt a műfajban überelni, még maguk az alkotók is csak egy új útra tévedésével, és egy painkiller nevezetű gépszörny vezetésével tudták megközelí­teni a Screaming for vengeance tökéletességét - a motor robaja azonban nem tudta elnyomni a sikolyt, mely azóta is itt kering a metal univerzumban Iron Maiden: Number of The Beast Iron Maiden - The Number of the Beast 1982 "Jaj a föld és a tenger lakosainak; Mert leszállott az ördög tihozzátok, Nagy haraggal teljes Úgy mint aki tudja, hogy kevés ideje van..." "Ebben vagyon a bölcsesség, akinek értelme vagyon, Számlálja meg a fenevadnak számát; Mert emberi szám: és annak száma Hatszáz és hatvanhat." (Jelenések Könyve XIII. V.18.) Mit lehet í­rni az egyik leghí­resebb heavy metal zenekar olyan lemezéről, amelyet miden magára valamit adó fémzenét szerető ember ismer, és ami közvetlenül a megjelenése után a lemez eladási listák élére szökött. Kell egy olyan albumot tovább dicsőí­teni, ami számos országban aranylemez lett? Kell magasztalni, számonként boncolgatni, az egekig, akarom í­rni a poklokig dicsőí­teni? IGEN, PERSZE, SZÜKSÉGES, KELL, mert olyan energiák, dallamok, szövegek, érzések, riffek, ritmusok, szólók, mondanivaló, ikergitáros részek kerültek erre az albumra, amit nem lehet eleget hallgatni, dicsérni, játszani. Lássuk, tudok e kellemes emlékeket előcsalogatni ezzel a "gondolatmenéssel"... Nálam ez a lemez abban a kategóriában van, ami megvolt kazettán, aztán megvettem CD-n, és persze megszereztem az újradigitalizált 9 dalos, multimédiákkal tűzdelt változatot is. Pár napos rágódás után úgy döntöttem, hogy idézek pár sort a multimédiás anyagoktól hemzsegő CD-ről. Annál hitelesebbet úgysem tudok í­rni, amit maguk a tagok nyilatkoztak a lemez hátteréről, sikereiről. Remélem í­gy a "gonosz lemez" újrakiadásához páran kedvet kapnak és beszerzik azt. Érdemes, még ha megvan az eredeti, akkor is! Nézzük a történeti hátteret, a többször emlí­tett újradigitalizált CD extráiból mazsolázva: "A harmadik Iron Maiden album, választóví­z volt az együttes számára. Elküldték Paul Di'Anno -t. Távozását akkor jelentették be, amikor az együttes visszatért Londonba az első világkörüli turnéról, 1981 októberében. A döntést teljesen baráti alapon hozták meg, jelent meg a hivatalos sajtónyilatkozatban. De elkerülhetetlen volt a sok találgatás, amely felröppent az együttes jövőjét illetően. Miután listavezető volt az első két albumuk (Iron Maiden és a Killers) kockázatosnak tűnt az együttes frontemberének lecserélése. De ahogy azt a történelem igazolta, Di'Anno elvesztése a Maiden előnyére vált. A 23 éves Bruce Dickinson, a Samson énekese minden volt, ami Paul Di'Anno nem. Ambiciózus, lelkiismeretes, megbí­zható. Egyike volt Britannia legjobb vokalistáinak..." "Nehéz döntést kellett meghoznunk, mondta Steve Harris basszusgitáros, de az együttes kezdett befutni az egész világon, és addigra Paul olyan megbí­zhatatlanná vált, hogy fellépéseket kellett lemondanunk. Annak a kockázata, hogy megtartjuk őt a bandában, nagyobb volt, mint az, hogy elveszí­tjük őt és újrakezdjük valaki mással." "De ahogyan azt Paul Di'Anno maga mondja, "akkoriban állandóan pörögtem és tudtam, hogy nem tartok ki az egész turnén, í­gy nem voltak rossz érzéseim. Személy szerint úgy gondolom, hogy Bruce, egy ragyogó énekes. Csak meg kell nézni, amit a Maiden csinált, miután én elmentem, és látom, hogy a helyes dolgot tették." .... "Amikor a Number of the Beast albumot kiadták Britanniában, 1982, március 22.-én, éppen két nappal azután, hogy a legújabb UK turnéjuk véget ért a londoni Hammersmith Odeon-ban, egyből a slágerlista első helyére ugrott a lemez. Az album majdnem mindenhol az első 10-ben volt, ahova az együttes elment abban az évben. Végül több mint 1 milliót adtak el belőle. Ennek a fele Amerikában kelt el, ahol az album cí­me - amelyen rajta van a kifejezetten visszataszí­tó Eddie, halálos küzdelemben magával Belzebubbal - viharos tiltakozást váltott ki az akkor felemelkedő úgynevezett morális többség körében: Ők okolták a Maident azzal, hogy ördögimádók, és azt akarták elérni, hogy cenzor matricákat ragasszanak az albumra, vagy egyátalán ne árulják azokat a boltokban! És ahogy Steve mondja "nyilvánvalóan nem olvasták a szöveget". Ennek ellenére a publicitás az Iron Maident -t azonnal a cí­mlapokra juttatta Amerikában, koncertjeik teltházasak lettek... A Beast on the road világturnéja volt a legnagyobb és a legsikeresebb, 180 fellépés, 18 országban, több mint 10 hónapos non-stop "Ramalama". Az album aranylemez lett Angliában és Amerikában, csakúgy, mint Kanadában, Franciaországban, Németországban, Japánban, Svédországban és Belgiumba. De a java még csak ezután jött!..." Ezen rövid kor - és körkép után, egyértelmű, hogy egy széles réteg elí­télte őket, szerintük a gonosz lemeze ez, pedig csak egy dal (The Number of the Beast) köthető ehhez a dologhoz. De ha már ennél a Gonosz - Sátán -os témánál járunk... A 12 Wasted years DVD-n, a producer szólal meg e dal bevezetőjeként. Kiemeli, hogy aki beleolvas a szövegbe, gyorsan ráébred, hogy nem a gonosz imádatáról szólnak a dalok. Igaz, ha tényszerű akarok lenni a szövegek nem fejlődésben lévő gyermekeknek és puritán polgároknak szólnak. Ezt a témát lezárva egy rövid történet Martin "Farmer" Birch producertől, amit az előbb emlí­tett DVD-n osztott meg velünk ebből az időszakról. Ekkortájt összetörték a kocsiját. Már maga az esemény is furcsa véletlenek sorozata, de amin igazán meglepődött, hogy a számla, ami a javí­tásról adtak, az 666 angol font volt, amit Ő persze visszautasí­tott, és kérte, hogy javí­tsák ki 667 vagy 668 -ra. Amikor berakom a lemezt a számí­tógépbe, a CD neve Beast, csak stí­lusosan... 🙂 Bejön a grafika (Eddie a levágott ördög fejjel), és számos választási lehetőség, amely a lemezről tartogat a Maiden szeretőknek értékes és hasznos információkat, képeket, szöveget, leí­rásokat, az eddig megjelent albumok borí­tói, valamint két videóklippet (Run to the Hills és The Number of the Beast). Az újrakiadott lemez jobban is szól természetsen, ahogy belecsapnak a húrokba az Invadres -el, azonnal kikapcsolok, és elfelejtem a napi gondokat. Teketória nélkül, bele a közepébe, hatalmas lendülettel. Még magamhoz sem térek, amikor a Children of the Damned bontott akkordjától libabőrös lesz a kezem. Igazából ezek azok a szövegek, amik közel állnak hozzám az Iron Maidentől. Súlyos szóképek, fájdalom, tűztől elemésztődő arc, nem véletlen, hogy sok "sötét" zenét alkotó mai zenészre hatással voltak! A Prisoner humoros bevezetése, és az ezerszer hallgatott dobkezdéssel megkezdődik a küzdelem, hogy szabad ember legyen a hallgató, ne csak egy szám. Igazi gyors metal dallam, remekbeszabott basszusgitár futamokkal. A 22 Acacia Avenue, a Charlott the Harlot dal (az első lemezről) folytatása. Amikor meghallom a dallam-halom bevezetését, azonnal megjelenik a kérdés a fejemben, vajon ki lehettet ez a nő, aki ennyire megihlette Steve mestert? Két ilyen remek nótát, egy utcalányról? The Number of the Beast remekmű bevezetéseként a bibliai idézettől elindul a jégcsap a tarkómtól, majd végigfut a gerincemen, és mielőtt ekezdi szólamát Bruce, ismét megállapí­tom, hogy mégsem olyan rossz ez az el.....tt világ, ha ilyan zenék születhetnek ! A dalt az Ómen 2 cí­mű film ihlette, Harris mester remekül eltalálta ismét sok ember í­zlését, szerintem jobb a nóta, mint a film.  Ismét egy elmúlást nem ismerő dallamsor. Run to the Hills. Történelmi szöveg, - indiánok és a telepesek küzdelme (lehet, hogy ezért háborogtak az amerikaiak a lemez ellen ???:-)) - rock történeti zene. Kérdésként vetődik fel bennem, hogy lehet az előző daloknál briliánsabbat í­rni? A válasz a Gangland és a Total Eclipse után felcsendülő Hallowed be Thy Name szerzeménynél válik egyértelműen igenné. Ez az utolsó dal megkoronázza ezt a gyöngyszemet a Metálzene palettáján. A lemezről nekem a Total Eclipse lóg ki egy kicsit, de szerintem csak azért, mert hosszú éveken keresztül a megszokott 8 számos változat ragadt meg az agytekervényeimben, és mivel í­gy rögzült ez a lemez, í­gy tiltakozik a tudatom, hogy ez a nóta megtöri jól megszokott sort. Olyan ez mintha egy kí­vülről megtanult versbe egy új versszak kerülne, ami egyátalán nem rossz, csak nem fogjuk fel, hogyan kerül oda. Persze ennek ellenére örülök, hogy helyet kapott Run to the Hills maxi után itt is, mert az nem volt meg, és í­gy végre a gyűjteményembe tudhatom ezt a nótát is. Remek ötlet volt, hogy nem utolsó számnak rakták, mivel ott a Hallowed be Thy Name -nek kell lennie! Ahogy a membránok a hallójárataimhoz juttatják az utolsó szám által keltett rezgéseket, ismét libabőrös leszek a haranggal kí­sért bontott akordos dallamtól és Bruce remek hangjától. Ahogy végigfut az első versszak, mint a selymes homok, amely az idő múlását hivatott jelezni az üvegben, a remekmű felgyorsul, lassan könnyeim folynak a fájdalomküszöbig tekert hangerőtől, melyet csak én hallok a fülhallgatón. A dalok és szövegek megalkotása elsősorban Steve Harris -hez kötődnek (Ő minden dalnál szerepel, mint szerző), de már ezen a lemezen is kivehették a zene - és szövegszerzésből a részüket a többiek is (gyakorlatilag Bruce kivételével, mindenki feltűnik egy-egy számban.) Mondhatnak rá bármit azok, akik nem szeretik a metált, akik nem értik, miért kell horrorisztikus figurákkal, agresszivitást kiváltó zenével foglalkozni, hallgatni. Ők nem értik, kik veszik meg ezt a lemezt, azt meg végképp nem, hogy több évtized elteltével, hogyan lehetséges, hogy még mindig éneklik a szövegeket. Ha ezt a lemezt teszem be a kocsiban (ritkán, mert túlzottan elvonja a figyelmem), azonnal kitör belőlem a Dickinson kór (éneklek, pontosabban artikulátlan hangon mormolom a szöveget). Alapmű ez az album sok zenésznek és sok zenekedvelőnek egyaránt. Nem hiszem, hogy bárki is venné magának a bátorságot, hogy elkezdje összeszámolni, hány napjainkban hí­res zenekar alkotógárdája vallja, hogy hatással volt rá ez az album. Dalcí­mek: Invaders Children of the Damned The Prisoner 22 Acacia Avenue The Number of The Beast Run to the Hills Gangland Total Eclipse Hallowed be Thy Name A megjelent maxik: The Number of the Beast Megjelent :1982.02.12 Run to the Hills Megjelent: 1982. 04.26.. A lemezen hallható dalokat a következő felállásban játszották fel: Steve Harris - basszusgitár és vokál Adrian Smith- gitár és vokál Dave Murray - gitár Bruce Dickinson - ének Clive Burr- dob Kiss: Creatures of the Night Na igen, 1982! Ha én lennek e rovat vezetője, biztos azt a cí­met adnám ennek a fejezetnek, hogy "Beindult a Heavy Metal"! De mivel nem én vagyok, rábí­zom garael kollégára. Mindenesetre figyelemre méltó étlapról választhattunk ezen a héten. Amikor tájékozódtam, hogy szélsebes klaviatúra forgatói magazinunknak melyik albumokat hagyták meg, bizony még a "maradék" is nagy fejtörést okozott. A Judas, Screaming For Vengeance albuma nagyon csábí­tó volt, de inkább hagytam a "banknak" és kiválasztottam a KISS egyik nagyon érdekes kiadványát. De hogy miért annyira érdekes ez az album? Sok KISS rajongó szerint, azért mert nagyon sokáig nem készí­tett a zenekar ennyire átütő lemezt, de azért van más furcsaság is a korong körül. Az utolsó olyan KISS album ahol Ace maszkja feltűnik, pedig egyes állí­tások szerint, Ő nem is szerepel a lemezen. Sőt maga az album úgy készült el, hogy nem is volt gitárosa a csapatnak. Nekem az eredeti Casablanca féle verzió van meg. Ott a gitáros posztján, Ace Frehley van feltüntetve. Bár akkor már Gene fejében meg volt, hogy a KISS következő gitárosa Vinnie Vincent lesz, aki ezen az albumon is kivette részét, de természetesen a KISS nem lenne KISS, ha nem merült volna fel ezekben az időkben Ritchie Sambora vagy Juan Croucier (RATT) neve is erre a posztra. De, hogy még jobban meg legyen keverve a kártya, Bob Kullick, Robben Ford, Adam Mitchell, Steve Ferris is gitároznak egy kicsit, sőt még Mike Porcaro basszusozik egy dalban. Azt nem tudni mi volt a célja valóban Gene-nek és Paul-nak ezzel a vendéglistával, de valószí­nű egy igazán jó lemez és egy kis átszervezési időre volt szükségük. Így utólag azt lehet mondani mindkettő sikerült. Igaz, hogy Vinnie Vincert csak két évig volt tagja ezután a KISS-nek, de ha a Lick It Up lemezt emlí­tem a nevével együtt, már megérte. És, hogy milyen a Creatures Of The Night? A KISS első igazán rockos albuma, köszönhetően az előbb emlí­tett gitáros úriembernek. Mí­g Ace Frehley a blues és a rock n' roll gitározás hí­ve volt, addig Vinnie egy igazi rockgitárosnak készült. A Creatures Of The Night a Lick It Up előszele. Annak az albumnak, mellyel nagyon sok rocker megszerette a KISS-t. És aki szereti a Lick It Up-ot, nagyon gyorsan szerezze be Creatures-t is, nem fog csalódni. Már csak azért sem mert szerintem a cí­madó dal mellett a I Love It Loud és a War Machine igazi maghatározói az akkor átalakuló KISS zenéjének nem beszélve az egyik legszebb dalukról a I Still Love You-ról. És még egy érdekesség a lemezzel kapcsolatban. Az eredeti borí­tó a négy fejet ábrázolja maszkban, világí­tó szemmel. Gene Simmons, Paul Stanley, Eric Carr és ..... ? Igen, és Ace Frehley féle maszk, ami nem takar senkit, vagy mégis...?. Több, mint három évig ment a vita ezzel a lemezborí­tóval kapcsolatban, amikor 1985-ben újra kiadták a lemezt. Ezen a fotón már Bruce Kullick szerepel a többiekkel együtt maszk nélkül. Természetesen, hogy egyértelmű legyen az újrakiadás miértje, Ő is gitározik végig az albumon. A Creatures Of The Night, ha nagy viharral is, de lezárt egy korszakot a KISS életében, és nyitott egy újat, amire nagy szüksége volt a csapatnak, ahhoz, hogy a legenda még ma is éljen és fenntartsa Őket a legnagyobb rock n' roll banda státuszban. Led Zeppelin: Coda A Led Zeppelin azon kevés együttes sorába tartozik, amely relatí­v rövid, de annál hathatósabb munkásságával hozzájárultak a rock zene fogalmának definiálásához abszolúte innovatí­v és egyedi zenéjüknek köszönhetően, amihez minden tag, mint a hangszerének mestere, ahhoz maximálisan értő, hibátlan kvalitású zenész is hozzájárult külön-külön hangszeres tudásával is. Markáns vonásokat felvonultató zenéjüknek köszönhetően már első albumukkal beí­rták magukat a rock nagykönyvébe, de a sok-sok éven keresztül folyamatosan ihletett Jimmy Page dalszerzői képességeinek köszönhetően minden évben jobbnál jobb albumokkal rukkoltak elő, egészen a dobos Bonham 1980-as haláláig, amikor is a banda úgy érezte, hogy nélküle nem tudják ezt a közös produkciót folytatni, í­gy inkább mindenki ment a saját útjára. Már csak ezért is érdekes, hogy a Coda 1982-ben jelent meg, amikor már effektí­v a Led Zeppelin nem is létezett, és ez bizony rá is nyomja a bélyegét a lemezre, ugyanis a Coda a stúdió "húzzunk le még egy bőrt a hí­res bandáról" próbálkozása, amely során eddig meg nem jelentetett számokat adtak ki, amikről anno az együttes úgy gondolta, hogy ezek jobb, ha nem jelennek meg lemezen. A Led Zeppelin nagyságát bizonyí­tja, hogy még egy ilyen lemezen is vannak olyan számok, amelyek méltók az együttes örökségéhez, természetesen pár gyengébb minőségű dallal vegyí­tve. Nem szabad ettől az albumtól világmegváltó hatást várni, ez szigorúan a banda rajongói számára készült, és ha nem nézzük az eredeti kiadói intenciót, akkor még egész jól is szórakozhatunk a Led Zeppelin által támasztott átlagtól kissé elmaradó, ám a többi rock együttes albumaihoz képest még í­gy is relatí­ve ütős számok hallgatása közben. Már a lemez cí­me is autentikus, a Coda ugyanis egy zenemű befejező részét jelenti - ha nem is a legméltóbb, mivel nem előre eltervezett, hanem egy sajnálatos véletlenből, pontosabban az alkoholizmusból kifolyó lezárása, de még í­gy is több, mint amennyi sok zenekarnak megadatik. A számok 1970 és '78 között kerültek felvételre, vegyesen van itt szinte minden korongról lemaradt nóta. Az album kezdése kiemelkedően erős, a Led Zeppelin II lemez megjelenése körül í­ródott We Gonna Groove nóta ugyanis a banda rockososabb attitűdjének esszenciáját nyújtja, tipikus húzós koncertnóta, amely Robert Plant sikongatósabb oldalát villantja fel. A Poor Tom egy Led Zep III érás anyag, Bonham remek dobritmust ad az egész számnak, Plant szájharmonikája pedig elbűvölő, mint mindig, sajátos varázzsal rendelkezik. Az I Can't Quit You Baby-nek nem is az eredeti, hanem egy koncertverziója került fel a Coda-ra, amely talán még jobb is, mint az originál, Plant mester elnyújtott, "bőví­tett" gitárszólóinak köszönhetően. Eredetileg a Royal Albert Hall-ban hangzott el, és annak a felvétele, ám a borí­tó jegyzetei szerint mindössze egy próbán játszották - nem kis profizmusról tanúskodik. A Walter's Walk a "stí­lusváltozást" gyökeresen megjelení­tő, a bluesos hatásokat szinte teljesen háttérbe szorí­tó, keményebb riffeket preferáló Houses of the Holy számaival együtt í­ródott. Bonham itt is masszí­van, erőteljesen dobol, Page csak az utolsó refrénnél ereszti el gitárját, ám akkor annál inkább, belead "apait-anyait". Plant vokáljai feltehetőleg utólag kerültek rögzí­tésre, vagyis "felülí­rták" az eredetit, sokkal erőteljesebben, szélesebb hangterjedelmet prezentál, mint a HOTH idejében hallható felvételeken. Az Ozone Baby, a Darlene és a Wearing And Tearing az In Through The Outdoor korszakából való számok: az Ozone Baby egy húzósabb tipikus rock nóta, ami alapvetően nem illene az In Through The Outdoor számai közé, talán nem véletlenül maradt le róla; a Darlene-t John Paul Jones zongorajátéka teszi igazán kellemessé, bár Page mint mindig, itt is fantasztikusat alakí­t, mí­g a Wearing And Tearing Plant "black dog-os" vokáljai miatt érdemel emlí­tést. Helyet kapott egy instrumentális szám is a lemezen, természetesen egy tisztelgés, mégpedig értelemszerűen a 2 évvel azelőtt elhunyt Bonham előtt: a Bonzo's Montreux azonban nem éri el a dobos igazi zsenialitásának szí­nvonalát, nem lehet egy lapon emlí­teni például a Moby Dick-el, nem rendelkezik annyira "ragadós" ritmusokkal. Ezt a számot 1976-ban, Montreux-ban vették fel, Page elektronikus effektjei azonban később kerültek rögzí­tésre, utólag ragasztották hozzá Bonham dobperformanszához. A Coda egy zeneóriás történetének lezárása, egyfajta tisztelgés a rock zene egyik gigásza előtt, ám rendszeres hallgatása a számok alapvetően mellőzött jellegéből kifolyólag csak szigorúan rajongók számára ajánlott. Scorpions: Blackout A maga nemében igazán különleges előzménye van a Scorpions ezen albumának. Egy évvel a lemez megjelenése előtt még az is kétséges volt, hogy Klaus Meine vajon énekel-e valaha! A rengeteg koncert, a folyamatos turnézás tönkretette a hangszálait, emiatt még a zenekarból való kilépését is fontolgatta, hogy ne akadályozza a siker útját. De Rudolf Schenker barátsága, a műtétek és a kezelések csodát tettek. Egy még erőteljesebb hang állt a mikrofon elé a Blackout felvételei során. Kevésbé botrányos - bár í­gy is figyelem felkeltő - a borí­tó, mint elődei, a dalok pedig önmagukért beszélnek, a lemezt a mai napig is a legnagyobbak között emlí­tik a rajongók. A cí­madó Blackout kétséget sem hagy Meine egészségi állapota felől, azonnal magával visz, szinte letépi az ember fejét, nem csak a lemezen, de koncerten is "tipikus" nyitószám, örök érvényű rockhimnusz! A Can't Live Without You szinte végig zakatol, megfelelő hangerővel hallgatva dobhártya károsí­tó lüktetése, "fülbemászó" szólama, valódi "énekeltetős" dallá teszi, a középrész és a bejezetés gitártémája eszméletlen! A kislemezre került szerzemény, a No One Like You igazi "skorpió's" sláger, balladisztikus, mégis "húzós" azonnal "memorizálható" refrénnel. Egy újabb lí­rai "épí­tkezés", rockba hajló dallamiság a javából a You Give Me All I Need-ben, szépen úszó gitárszólóval, ritmizált, elhalkuló befejezéssel. A Now! egy jellegzetes rock 'n roll, önmagában semmi különlegesség, de bí­zonyí­tékként, hogy az énekes "rendben van", igen jól szolgál. A lemez másik "elhí­resült" dala a Dynamite, mely leginkább Rudolf Schenker koncerten való "örülete" kapcsán vált ismertté, nem véletlenül, igazi sodrás, fájdalmasan sí­ró gitárokkal, pörgő, "bólogatós" ritmizációval. A lendület, az ének-dob "kiállás" és a végkifejlet egyértelműen "live" szerzeménnyé avanzsálja a nótát. Klasszikus Scorpions riffre épül az Arizona is, bár szokatlanul "tengeren túli" dallamokkal. Ismervén a slágerlistás eredményeket, talán nem véletlenül...?! A China White esetén is "kilóg a lóláb", ugyan monoton a kezdés és a folytatás is, de a gitártéma "nagyon üt" (mai torzitással hogy szólna?), kissé Robert Plant-es az ének, nem mintha ez nagy gond lenne! Klaus Meine itt is bizonyí­t, a némileg "pszihedelikus"-ra sikeredett gitárszóló is a helyén van, utána egy kis Sabbath "feeling" érződik, egészében azonban egy rendkí­vüli dal, valódi kuriózum a csapattól (a leghosszabb nóta a lemezen). Végezetül egy igazi gyöngyszem, a When the Smoke Is Going Down következik. Hamisí­tatlan Scorpions ballada, csodás dallamvilággal, mely a banda hivatalos névjegyévé vált az évtizedek során. Biztosan kisí­rta egy-két "rocktündér" a szemét...! Anno, a talán csak egy-két számot megért Poptika cí­mű újság rettenetes kritikát közölt az album kapcsán, epigonokként emlegetve a csapatot. Klaus Meine hangját Rob Halford "üvöltéseként", Matthias Jabs játékát pedig Eddie Van Halen koppintásaként aposztrofálták, a lap "eladási" statisztikája mindent elárul! :o) Be kell valljam, nem ezt az albumot kedvelem a legjobban, és nem is ez volt az első, mely eljutott hozzám, de nagyon szeretem. A közvélemény a mai napig is kiemelten "kezeli" ezt a korongot, nem véletlenül lett Amerikában az év rock lemeze! Egy kiforrott, szinte "újjáéledő" csapat anyaga ez, mely egy új korba vezette a Scorpions-t és rajongóit! Alapmű, ez kétségtelen! A dalok: 1. "Blackout" (Schenker/Meine/Rarebell/Kittelsen) 2. "Can't Live Without You" (Schenker/Meine) 3. "No One Like You" (Schenker/Meine) 4. "You Give Me All I Need" (Schenker/Rarebell) 5. "Now!" (Schenker/Meine/Rarebell) 6. "Dynamite" (Schenker/Meine/Rarebell) 7. "Arizona" (Schenker/Rarebell) 8. "China White" (Schenker/Meine) 9. "When the Smoke Is Going Down" (Schenker/Meine) A zenészek: Klaus Meine (ének) Rudolf Schenker (gitár) Matthias Jabs (gitár) Francis Buchholz (basszusgitár) Herman Rarebell (dobok) Venom: Black Metal Amikor a '82-ben megjelent lemezek listája megérkezett e-mailben és nekiálltam böngészni, majd kiválasztani a nekem tetszőt, a Venom lemezéhez érkezve mosolyogtam egy olyan lesajnáló félét, meggyőződve arról, hogy ezt ugyan tuti nem én í­rom majd. Azt sem hallgathatom el azonban, hogy a mosoly részben a régi ismerősnek, a zenei útkeresésem hajnalán lezajlott találkozásunknak is szólt, ez a momentum pedig nem hagyott nyugodni. Azt gondoltam ugyanis, hogy hitelesen tudom elmesélni, mit is jelentett nekünk '83-84 környékén (akkoriban még azért rendesen volt átfutási ideje egy-egy nyugati nyomású bakelit megérkezésének, ráadásul 550 Ft volt az ára a helyi HI-FI-Nyuszi nevű üzletben...) egy kecskefejes és zsigerien gonosz(nak tűnő) anyag. Egészen egyszerűen: szinte mindent vitt. Mennyivel erősebbnek, ad abszurdum magasabbrendűnek éreztük magunkat, amikor a Tarzan-boy rádióslágeren élő osztálytársnőknek meg tudtuk mutatni, hogy mitől döglik a légy, és feltettük a cí­madó nótát, amelynek végén a bőgős/"énekes" Cronos kiállásos agóniája is azt sugallta, hogy ő egyedül képes lesz egészében felfalni a denevér-ujjas, répagatyás, derékban szűkí­tett kezes-lábasba bújtatott gusztustalan diszkó-korszakot. Ráadásul mellette még ott volt a motoron szigorúzó Mantas (gitáros) és a nem kevésbé szigorú Abaddon (dobos) is. Most, 25 év távlatából visszatekintve nehezen tudnám érvekkel alátámasztani és megmagyarázni, hogy miért is vált kultuszcsapattá, sőt egy stí­lus névadójává a Venom. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy akkor és ott, a 80-as évek elején ez a lemez nagyon fontos volt nekünk, pedig hallgattuk mi már akkor a NWOBHM bandáit is, sőt nap nem múlt el úgy, hogy a cimborámmal ne fütyültük volna el a Judas Priest Screaming For Vengeance nótájának dallamos szólóját. Tehát a zene felöl nézve már akkor sem volt ez egy egetverő teljesí­tmény, arról nem is beszélve, hogy a manapság "black metal"-ként ismert károgós, atmoszférikus stí­lushoz az égvilágon semmi köze nem volt. Egyszerű, leginkább rock 'n roll alapokra, a nagyon behatárolt képességekkel bí­ró, de a határozottan énekelni akaró Cronos fél-énekelte sátánista sorait, vagy öntötte dalba szexuális kalandját, az őt éppen pad alatti önkielégí­tésen rajtakapott tanárnőjével. Ez a mixtúra ugyanakkor hatásos volt és a mostani újrahallgatáskor is az volt a benyomásom, hogy zenei aspektusból ugyan ijesztően szánalmas, de a maguk módján emlékezetes, karakteres tételek születtek, amelyben a véletlen is közrejátszhatott, hiszen azóta sem tudták sikerüket megismételni, sőt az újabb kori erőfeszí­téseik alapján egyértelművé vált, hogy a 80-as évek kontextusából kiragadott Venom elsősorban vicces, és csak utána "hátborzongató". A stí­lus szakértői (magam messze nem sorolom közéjük) a Venom jelentőségét elismerve is azt mondják, hogy a black metal örökség igazi letéteményesei elsősorban a Bathory és a Celtic Frost voltak. A stí­lus zenei hagyatéka után kutató ifjabb feketeféműek is ezeket az elődöket fedezzék fel először, és csak utána igyanak a Méregből. Whitesnake: Saints and Sinners A Whitesnake név egybefonódott a rock történelem egyik zseniális, utánozhatatlan énekesének nevével. David Coverdale-t a Deep Purple-höz való csatlakozásakor ismertük meg , akikkel elkészí­tett három albumot, melyek közül a Burn egy örökérvényű klasszikus. A Purple 1976ban feloszlott és ekkor David elkezdte (akkor még) szóló karrierjét. Az 1977 - ben megjelent David Coverdale - Whitesnake cí­mű korongon Roger Glover is játszott, és itt már jelen volt egy későbbi társ, Micky Moody is. Ez a lemez és az azt követő szintén 1977 -ben megjelent Northwinds közelebb állt a blueshoz, mint a hard rockhoz. Ez David rajongását ismerve a blues zene irányába nem olyan meglepő, noha a közönség nagyobbik része a Burn folytatását várta tőle. Az 1978 -as évben Whitesnake néven jelentkezik a zenekar 2 albummal ahol már a Micky Moody, Bernie Marsden kettős gitározik, akik a Whitesnake zenei vonalát kissé rockosabb irányba vitték, már amennyire ezt Coverdale engedte, mert hiába lett Whitesnake a zenekar neve, a vezér továbbra David maradt. A 1979 -ben Jon Lord és Ian Paice csatlakozik a zenekarhoz, és ekkor történik a zenei fordulópont a csapat életében. Megjelennek a tradí­cionális hard rock jellemzők, dögös, erős nóták születnek. A jelen í­rás tárgyat képző lemezt a David Coverdale ének, Micky Moody - gitár, Bernie Marsden - gitár, Jon Lord - billentyűk, Ian Paice - dob és Neil Murray - basszusgitár felállású hatos készí­tette el. Ez volt a Whitesnake talán legerősebb felállása. Lord markáns zenei világát, Coverdale bluesos hatásait remekül ötvözte a zenekar, emellett Moody és Marsden is kivette részét a dalszerzésből. Az előző, Ready An' Willing cí­mű korong is remek hard rock stí­lusjegyeket tartalmazott, némi bluesos érzésekkel vegyí­tve, de ez az album szakí­t a blues szép, ámde a hard rockhoz nem minden esetben illő stí­lusjegyekkel. A dalok egész egyszerűen mesteriek. Coverdale követte el az összes szöveget, túlnyomórészt "csajozós" érzelmesebb témák, központban a szerelemmel, de azért ne aor rock albumot képzeljünk el. Azért sem, mert ilyen erős, pörgős, lendületes anyagot eddig még nem készí­tett a csapat. Rögtön a lemezt nyitó Young Blood egy nagyszerűen megí­rt, hibátlan alkotás, ami egy "tökös" riffel indu. Lüktető darab, erősebb középtempós szerzemény, David a tőle megszokott, egyedi hangon énekel, társai az egész lemezen jó vokál teljesí­tményt nyújtanak. A Rough An' Ready szinte egyenes folytatása az első számnak, még gyorsabb, lendületesebb dal, a riff akár egy korai Saxon lemezre is felfért volna, már-már heavy metalba hajló alkotás. A Bloody Luxury ismét egy pörgős szám, Lord játéka kicsit előtérbe kerül, remek alapot szolgáltat, ennek a rock and roll érzésű nótának. A Victim Of Love egy lassabb, pihentetőbb dal, (de nem balladisztikus) az előző nótákhoz képest visszavettek a tempóból, látszik, figyeltek a fiuk arra, hogy ne legyen egysí­kú a lemez, hanem változatosabb nóták szerepeljenek rajta. A Crying In The Rain a csapat lágy, érzelmes oldalát mutatja, itt David hangi adottságai érvényesülnek igazán, ez a fajta mély hangon való éneklés nagyon megy neki, csodás dolgokat művel ezzel a nótával. Némi blues érzésünk is lehet itt, de ez egyáltalán nem baj, jót tesz a lemeznek egy-egy ilyen téma. A hatodik dalról nem is í­rok mást csak a cí­mét: Here I Go Again. Ezzel mindent el is mondtam. Halhatatlan Sláger! A következő, Love An' Affection-el visszakapcsoltak a gyorsabb tempóra, végtagokat mozgásra ingerlő szerzemény, ahol megint jelentkezik egy ötletes kis riff, remek ritmusszekciós munkával megspékelve. (bár ez az egész lemezre jellemző). A Rock An' Roll Angels táncolásra ingerlő tempójú és témájú nóta, a gitártémák itt is ötletesek, Moody és Marsden abszolút jól teljesí­t, két igen kreatí­v gitárosról van szó tehát. Lord ismét jobban előkerül, (számomra elég sok nótában a háttérben marad, amit nem igazán értek.) Egyik kedvenc Whitesnake számom a kissé pikáns hagvételű Dancing Girls. A már sokszor emlí­tett gitárrészek itt is remekül meg lettek komponálva, megint van egy kis heavy-s érzésem, a már megdicsért vokál munka itt is rendben van, és a billentyűszóló pedig külön süvegelést érdemel. A záró akkord Saints And Sinners tartalmaz némi bluesos hatást, kiváltképpen a gitárok játékában, ez a dal tökéletes koncert nóta. Azt le lehet szögezni, hogy ez az album a Whitesnake egyik legjobb anyaga, tökéletes teljesí­tmény a zenészektől és Coverdaletől, a 80 -as évek egyik legnagyszerűbb formációját alkotta ez a csapat, ezzel a lemezzel sikerült a Purple örökébe lépni, és talán ennek az albumnak a sikere is motiválta Blackmore-t, hogy újra megcsinálja a Deep Purple-t. Egyszóval ez a lemez ALAPMĹ°!