Visszatért!: Walter Trout – Paks, Gastroblues Fesztivál, 2016.07.02.

írta Bigfoot | 2016.07.07.

Két évvel ezelőtt nem sok esélyt adtunk neki a túlélésre, hiszen teljesen leállt májának működése. Ha csak három héttel később kapott volna új szervet, minden bizonnyal nem élte volna túl.

De hagyjuk ezeket a volna szerkezettel ellátott mondatokat, hiszen ezek nem történtek meg. A valóság az, hogy Walter Trout jól van, mi több, kiváló formában gitározik, és ami a legfontosabb: újra eljött Magyarországra, hogy bemutassa nem mindennapi, sok fiatal zenészt inspiráló játékát. A paksi fesztivál második napján legfőbb attrakcióként lépett színpadra az amerikai gitáros. Érdekes, kezdéskor alig lézengtünk a színpad előtt, de amikor az első dallamok felhangzottak a deszkákról, egyből megtelt a placc.

Nos, Walter tényleg visszatért. Egy ilyen súlyos transzplantációs beavatkozás után kapott egy második esélyt, és nálunk is kizenélte szívét-lelkét a zsűrinek. Négytagú bandájával szó szerint berobbant a színpadra, és e durranás lökéshulláma kitartott a buli végéig. Valami hihetetlen energiával játszott végig a kvartett, letaglózták a zsűrit. Jó, nem úgy, mint a Slayer 2003-ban a Szigeten (akkor úgy éreztem, a harmadik világháború jön felém a színpadról), de az tiszta sor, hogy ennek a négy muzsikusnak a színpad élet-halál kérdése. Nincs mese, oda fel kell menni, és muszáj megdögleni, nincs arany középút. Rock and roll – ami a csövön kifér, úgy kell tolni, a játékos csak akkor éri el a kívánt hatást. „Rock and rollt nem lehet hálószobában komponálni.” –  David Coverdale aranyköpése is hasonló álláspontot képvisel. Úgy tűnt, Walter Trout és csapata értette a dolgát, és határozott módon otthagyták névjegyüket a Gastroblues Fesztivál lassan huszonöt esztendős történetében a Magyar Atomvárosban. Nemrég jelent meg az ’Alive In Amsterdam’ koncertalbum, ezen is letaglózó energiával tépi a húrokat. Mit mondjak, hasonló élményt kaptam élőben is.

Ha már a zenésztársakat említettük: Michael Leasure dobos és Johnny Griparic basszusgitáros minden igényt kielégítő ritmusszekciót alkotott, Sammy Avila billentyűs nem csak szőnyegezett a főnöknek, lehetőséget kapott nem is egy szólóra. Bár nem Hammond billentyűs sort használt, hanem egy Korgot, mindezt rákötötte egy Leslie-re – érdekes párosítás. Hangszere mégis úgy szólt, mint a klasszikus Hammond. Igen, ömlött a víz a muzsikusokról, nemcsak a csarnokban uralkodó nagy hőség, hanem a heves játék miatt is. Amúgy összeszokott társaság tolta a deszkákon, hiszen Sammy 2001, Michael 2008 óta Walterrel muzsikál. Johnny csak tavaly csatlakozott a formációhoz, de portfóliójában olyan nevek találhatók (a teljesség igénye nélkül), mint Slash, Beth Hart, Stevie Winwood, Uli Jon Roth vagy Steve Lukather. Fia, Jon, aki szintén a hat húrt tépi, végig segítette apját technikailag, sőt az öreg pár számra fel is hívta egy kis közös pengetésre a srácot, aki bár ügyesen pötyög, apja nyomába nem érhet.

Hadd szóljak pár szót a főhősről is. Szemmel láthatólag jó hangulatban tolta a bluest, sőt egy barátom, aki találkozott vele a koncert délelőttjén a szállodában, megerősítette mindezt; már ott is kirobbanó jókedvvel cseverészett vele. Hála istennek ez a jó hangulat mit sem kopott estére. Nosztalgiázott, felidézte közös emlékeit John Mayall-lal, persze, hogy megemlítette azt a bizonyos rettenetes hangminőségű Bluesbreakers-koncertalbumot, amit az 1985-ös magyarországi turné szegedi állomásán vettek fel. „Remélem, nem kell újabb tíz évet várni, hogy Magyarországra jöhessek.” – utalt a legutóbbi, 2006-os A38-as hazai fellépésre, ami sajnos gyalázatosan kevés ember előtt zajlott.

Walter Trout mindent tud a hangszeréről. Erre nem most jöttem rá, hiszen régóta ismerem a munkásságát. Elég volt számomra meghallgatni a szegedi fellépéseket: őrületes párbajokat vívott Coco Montoyával.

Gyönyörű, lassú, sírós bluesok, pattogós rock and roll nóták, döngölő blues-rock témák, ha kell, technikás, őrületes sportgitározás – minden belefért a repertoárba. Hálás téma volt a fülnek, ahogy nyúzta fehér Fender Stratóját száz percen keresztül. Van egy olyan érzésem, hogy Walter Trout nem kapta meg azt a megbecsülést, amit érdemelt volna hosszú pályafutása során. Befér a legnagyobbak mellé, még akkor is, ha nem említik. Joe Bonamassa számára ő a legnagyobb inspiráció – ez szerintem elég, hogy méltó helyre tudjuk őt tenni a műfajban.

Walter Trout ha csak egy szűk körben is, azért elismerést szerzett, nemcsak magának, hanem a képviselt műfajnak is. Nemcsak minőségi albumai, de élete is példa arra, hogy sosem szabad feladni, a legmélyebbről is a felszínre lehet törni, és nemcsak fennmaradni, hanem nagy sebességgel haladni. Walter Trout egyszerre szól történelemről, jelenről, jövőről a blues számára, ez a koncert fényesen bizonyította mindezt. Még a rossz hangosítás sem tudta megcáfolni.

Szerző: Bigfoot
Képek: Molnár Gyula
Köszönet a Livesoundnak és Gárdai Györgynek!