60-hoz közeledem, rákos voltam, a világ egyik legnagyobb metalbandájában énekelek... és egy plüssmajom ül a nyakamban: Iron Maiden – VOLT Fesztivál, 2016.07.01.

Számomra mindig is nehéz volt egy koncertről átfogó cikket írni. Sohasem szerettem azt a szót, hogy beszámoló. Mert miről is számoljak be? Ha elővennénk és a szemünk elé helyeznénk a professzionális újságírás nem létező szemüvegét, akkor születhet egy olyan cikk, ami megfelel a kommunikációs főiskolákon/egyetemeken oktatott vagy a magyar internetes sajtóban oly sokszor megjelenő írások sztenderdjeinek. Ennek van értelme egy koncert esetében? Lehet létjogosultsága a tudósításnak?

Én úgy gondolom, hogy nem. Ugyanis az élő zenei előadásról szóló írások esetében hogyan is beszélhetünk objektivitásról, ami a beszámoló és a tudósítás sajátja? Ezek leíró műfajok, amik a hírekkel, a híradóval vannak rokonságban. Láthatunk rövid tudósításokat fesztiválokról, koncertekről a televízió képernyőjén, ilyen-olyan kereskedelmi adások könnyed riportműsoraiban. Ezek 5 percnél nem tartanak tovább, ugyanis a beszámoló mondanivalója valójában nem lehet túl bő: itt volt xy banda, sokan  voltak, jól játszottak, amúgy Krisztus előtt 789-ben alakultak, nagyon öregek a tagok, de még mindig bírják... és hallgassunk meg két rajongót, hogy miért szeretik a zenekart. És pont. Ez a beszámoló.

A magyar internetes írott sajtóban ezt a műfajt úgy játsszák, hogy hol modorosan, hol alpári humorral teleszőve próbálnak egy objektív cikket írni, ami valójában annyit jelent, hogy elmondják, hogy bizony egy igen jelentős banda lépett fel, de a stílusosan laza és „megmondomafrankót” körmondatok után azért megállapítjuk, hogy egy nagy kalap szar, amit láthattunk. Nekem ezzel a mentalitással az a bajom, hogy valahol az élőzene halálát zengi, és a cikkírók úgy viselkednek, mintha az elhunyt temetése utáni toron elkeseredettségükben cinikus bunkóra itták volna magukat, akik mindenkinek a képébe dörgölik, amit Slash és Iggy Pop tett az előbbi szólóalbumán, hogy „We’re all gonna die”. Sok értelme nincs, de a kattintásokat és a kommenteket kétségtelenül generálja. Aztán persze ott van az a fajta beszámoló, ami pontról pontra leírja, hogy mi történt a színpadon. Ennek én hasonlóan nem látom értelmét: aki ott volt tudja, aki nem volt ott, az meg elszalasztotta ezt az élményt, néhány leírás nem fogja neki visszaadni.

Én igazából csakis a saját benyomásaimról tudok írni egy koncert kapcsán; hogy mit jelentett nekem ez az élmény, ugyanis ez az olvasót is közelebb viszi a hangulathoz annál, ha leírom, hogy mekkorára csaptak a lángok a Powerslave közben. Amúgy a hosszas bevezetőből már sejthető, hogy az Iron Maiden VOLT Fesztiválon adott koncertje bizony nagy hatást volt képes kiváltani belőlem.

Legalábbis az én életemben kifejezetten soknak számít, ha egy együttest hétszer látok. Természetesen vannak fanatikusabbnál fanatikusabb rajongók, akik ezen a számon csak lekicsinylően kuncognak, de akárhogy is, ez a szám már predesztinálja, hogy Maiden-koncert ügyben azért van összehasonlítási alapom. Azt nem tudom még így sem megállapítani, hogy ez volt-e a legjobb Maiden-koncertem, de annyit kijelentek előre, hogy mindenképp az élbolyban szerepel a soproni buli. Na most a másik dolog, amiről nem tudok beszámolni, az az, hogy a hangzás jó volt-e vagy rossz. Ez pedig egy Vasszűz-előadásnál örök téma, ugyanis hibátlan még sohasem volt. Nos, annyit meg tudtam állapítani, hogy most sem életünk hangzás-élményével távoztunk, de ahol én álltam (a keverőpult jobb oldala), ott nagy problémákat nem érzékeltem.

De miért is ilyen foghíjas a tudásom? Nos azért, mert a fesztivál pénteki napját olyan méretű embertömeg támadta meg, ami nemcsak a koncertre kialakított dühöngőt foglalta el, hanem szinte minden talpalatnyi helyet a rendezvény területén. Délután öttől már előre jelezték, hogy csak a bátrak próbálkozzanak a bejutással, sőt órákkal a koncert kezdete előtt a VOLT központi helyszínéül szolgáló színpadok köré kialakított pitben már hömpölygő tömeg fogadott. A koncert alatt pedig szó szerint lépni sem lehetett. Érdemes megnézni a fesztiválról készült hivatalos képeket, ahol légifelvételek is akadnak. Brutális látvány. Az meg csak emeli a dolog pikantériáját, hogy Sopronban voltunk, és nem a fővárosban.

Én bevallom, meglepődtem, hogy a Maiden ekkora tömeget vonzott idén. Két éve is szép számmal megjelentünk az Arénában, de közel sem ennyi emberről beszélünk. Az ez esetben nem válasz, hogy a belépők is csak erre az egy napra keltek el. Tehát az volna a kérdés, hogy mi történt? Tény, hogy a brit hatosfogat hatalmas tömegeket mozgat meg, viszont azért az élbolyt inkább a Metallica meg az AC/DC alkotja, és nincs kétségem afelől, hogy Sopron ugyanígy lehalt volna az ő esetükben is. De a Maiden sohasem volt a – VOLT által is képviselt – mainstream populáris kultúra kedvence, dacára a szigetes fellépéseknek. Az is érdekes, hogy a hazai sajtó idén jobbára pozitív volt a Maiden-jelenséggel kapcsolatban, míg 2008-ban és ’10-ben kissé lefitymálóan biztonsági választásnak nevezték, és az fájt nekik, hogy a „Somewhere Back In Time Tour” kiszorította a Magyar Dal Napját a Sziget nulladik napjáról.

Az kétségtelen, hogy a csapat idén kitett magáért. Egyrészt adott volt egy kiváló új lemez, a ’The Book of Souls’, aminek óriási sikere szerintem kissé igazságtalan az őt megelőző albumokkal szembenr, azonban vitathatatlanul a Maiden másodvirágzásának egyik legjobb darabjáról beszélünk. Tehát egy lemezbemutató turné kellős közepére esett be a jónép, és Steve Harris bandája éppen arról híres, hogy semmilyen fesztivál kedvéért nem játszik több klasszikust ilyenkor a legújabb számok rovására. Ami a ’The Book of Souls’ esetében 8–13 perces darabokat is jelent... És láss csodát, a dolog működött.

Ez viszont nem meglepő, mert a turné korábbi állomásairól megjelent beszámolók is arról szóltak, hogy a Maiden kirobbanó formában van. Igaz, ami igaz, Dave Murray és Adrian Smith már egyre inkább statikus pontokká válnak a színpadon, de még belőlük, kivátképp a játékukból is olyan mértékű életigenlő energia árad, hogy lehetetlen volt nem őszinte lelkesedéssel viszonyulni a koncerthez. A három örökmozgó, Harris, Janick Gers és Bruce Dickinson meg hozták a szokott formájukat, ami minden egyes eltelt nappal egyre nagyobb csodaszámba megy, hiszen zenekarvezető-atyaúristen basszusgitárosunk már 60 is elmúlt, a másik kettő is kapirgálja ezt a kerek számot. Nicko meg Nicko marad, még mindig ugyanaz az őrült, aki 17 évesnek érzi magát a dobok mögött, dacára a 64 életévének. Átütő volt tehát az érzés, hogy ekkora energiákkal hirdették sok tízezer embernek múlt pénteken, hogy igenis életben vannak. Ami egy olyan album turnéjánál külön érdekes, aminek tematikája egy olyan civilizációról szól, aminek központi témája a halál.

És talán emiatt is voltak Sopronban ennyien. Az utóbbi években olyan zenei óriások hunytak el, mint Dio és Lemmy, akik a rock- és metalzene ikonjai voltak, így talán ismét felértékelődött az ilyen emblematikus zenészek értéke, mint amilyenek a Maiden tagjai is. Sőt továbbmegyek: a monumentális élő koncerteknek is szólt ez a brutális nézőszám. Hiszen ennek hamarosan búcsút inthetünk. A következő generáció azt az űrt nem fogja pótolni, amit a legnagyobbak hagynak majd a sajnos nem túl távoli jövőben maguk után. És a Maiden a metalzene talán legikonikusabb koncertbandája, így érthető, hogy megnövekedett az érdeklődés irányukban.

És van itt az együttessel kapcsolatban még egy faktor: a hitelesség. És ez minden szinten bennük van, nem csak a zenében. A tagok kivették a részüket a hőskorból, ott voltak a legnagyobb slágerek születésénél, a Phantom of the Operától a Fear of the Darkig, majd az új, szintén dicsőséges korszakot együtt kezdték meg. Már csak azért is hitelesek, mert sokszor jogos kritika illette a csapat 2000 utáni munkásságát, ennek ellenére mégis mindig pozitív volt a végszó, akár a ’Dance of Death’, akár a ’Final Frontier’ kapcsán. És így valahogy kialakult az a képzet, hogy ők olyanok, mint a családunk... vagy még inkább: ennek a világméretű metalközösségnek a családfője. Benne mindig megbízhatunk, hozzá mindig visszatérhetünk, és akkor újra érezzük, hogy maradt még heavy metal a Földön. Ennek ékes példája volt a koncerten a Blood Brothers, ami alatt kb. az egész közönség a meghatótodságtól átitatva kapaszkodott össze a refrént zengve. A klasszikusokról nem is beszélve, mint a Trooper, a Number of the Beast, a Wasted Years, vagy a csemegének számító Chidren of the Damned. És mindezek mellett a publikum az új lemez dalait is kitörő lelkesedéssel fogadta, a 13 és fél perces, de zseniális The Red and Black esetében talán ez meglepő lehet, viszont a kifejezetten slágeres If Eternety Should Fail, valamint a monumentális dallamvezetésű címadó, a The Book of Souls esetében már cseppet sem (számomra e nóta volt a csúcspont az estén).

Persze a Maiden mindig ugyanúgy zárja a visszatapsolás előtti részeket, de nos... én már a koncert eme elemét unom kissé. Persze a Fear of the Dark kötelező, de az Iron Maiden nélkül bőven meglennék. Helyette egy Sanctuary vagy egy Running Free jobban érdekelne, ha már muszáj játszani valamit az első lemezről.

Bár a cikkemben e koncert kapcsán megjelenik az elmúlás, a tisztelet és testvériség, azért ne gondoljuk, hogy ez az előadás valami fátyolos szemű pátoszos hüppögésbe torkollott. Azért mégiscsak az Iron Maidenről beszélünk, akik a számaik nagy részét korukat meghazudtoló energiákkal tolták az arcunkba, és vidám pillanatokból sem volt hiány, hiszen a plüssmaki ott lógott Bruce nyakában a Death or Glory közben (utalva a dalszövegre, amiből kiderül, amit Meat Loaf óta sejtünk, hogy egy egész állatkert van a pokolban. Nem csak denevérek, hanem majmok is...), és még a Wales-Belgium mérkőzés eredményét is megtudtuk, ami igencsak örömteli volt a magyaroknak. A Powerslave közben pedig Bruce a Blue Demon nevű híres pankrátor maszkjában pózolt. A koncert tehát óriási energiákat mozgatott meg a színpadon és a nézőtéren egyaránt, ami mellett azt is látni kell, hogy Bruce olyan, mint aki újjáéledt. Jobban énekel, és a szemében több élet van, mint korábban, pedig ezekre sohasem volt ám panasz. Talán a betegsége és a felépülése hozzátett ehhez az érzéshez, és a közönség is érezte, hogy ez a turné, ez a koncert különleges. Itt bebizonyosodott, hogy a világnak szüksége van az Iron Maidenre.

Setlist:

If Eternity Should Fail / Speed of Light / Children of the Damned / Tears of a Clown / The Red and the Black / The Trooper / Powerslave / Death or Glory / The Book of Souls / Hallowed Be Thy Name / Fear of the Dark / Iron Maiden /// The Number of the Beast / Blood Brothers / Wasted Years

Szerző: Adamwarlock
Képek: VOLT Fesztivál Official
Köszönet a VOLT Fesztivál szervezőinek!