Fekete Boszorkányszombat szerdán: Black Sabbath, Rival Sons – Papp László Budapest Sportaréna, 2016.06.01.

A 2011-es újraegyesülés utáni első turnén nem sikerült elhozni a Black Sabbathot a honi szervezőknek, a második körben viszont összejött a dolog. ’The End’ – hangzik a turné neve, nagyon fogadkoznak, hogy a jelenlegi bulikkal tényleg lezárják pályafutásukat.

Ozzy és Geezer Butler búcsúlemezt sem akart felvenni, dacára, hogy Tony Iommi nagyon hajtotta a dolgot. Minden egy irányba mutat, bennem mégis kétely bujkál a végleges befejezéssel kapcsolatban. Nem egy emberrel beszéltem, aki nem tudott részt venni a bulin, és sokan úgy nyilatkoztak: a legközelebbire eljönnek. Most mondjam azt, hogy úgy legyen?

Szintén szkeptikus voltam a nézőszámot illetően. Nem voltam biztos, hogy ilyen brutálisan magas jegyárak mellett (a kiemelt állójegy 34.000 forintba került) összegyűlik-e kellő számú közönség, de végül megtelt az aréna. Örömömre szolgált az is, hogy sok tini is eljött a bulira, sokan együtt énekelték a Sabbath negyven-negyvenöt évvel ezelőtt keletkezett slágereit.

Azonban Ozzy, Tony, Geezer, és a másik Tommy (Clufetos) zúzása előtt még valami történt. Előzenekarnak a Rival Sonst kérték fel. Kétség nem fér hozzá, hogy a Los Angeles-i négyes korunk egyik legjobban teljesítő formációja, ezt az eddig megjelent négy albumuk is fényesen bizonyítja. Azonban magyarországi bemutatkozásuk sajnos nem úgy sült el, mint vártam. Nem az ő hibájuk volt, hiszen egy olyan súlyos rocklegenda, mint a Black Sabbath előtt a hangulatot melegíteni embertelen feladat. Összesen harminc percet kaptak, és ez messze nem elég arra, hogy rendesen bemutatkozzanak. Pedig Jay Buchanan kiváló frontember bődületes hanggal, Scott Holiday igazán harmóniagazdagon pengeti gitárját. Olyan nóták, mint az Electric Man vagy a Pressure And Time igazán kiválóan szóltak, mégsem ütött a fellépés. Egyrészt azért, mert a közönség nagy része nem ismerte őket, a nagyobbik baj meg az volt, hogy nem is figyeltek rájuk. Amikor a csodás slow bluest, a Where I’ve Beent játszották, a nép beszélgetett (jobban lehetett ezt hallani, mint a zenét), a sörét kortyolgatta, baromira nem érdekelte őket, milyen csodás dolgok történnek a színpadon. Harminc perc közöny után el is hagyták a színpadot. nem hiszem, hogy boldogan.

Setlist:

Electric Man / Secret / Pressure and Time / Tied Up / Torture / Where I've Been / Open My Eyes / Keep On Swinging

Újabb harminc perc átszerelés után egy animációs film kezdődött el a színpad fölötti kivetítőn. Apokaliptikus vízió egy városról, minden lángba borulva, az életnek nyomai sehol sem bukkantak fel. Aztán egy sötét helyiségben egy Idegen-féle (Alien) tojást láttunk, kikelt belőle a Sátánfajzat tüzet okádva, feltűnt egy lángoló felirat: Black Sabbath. Eső hangjai szűrődtek ki az erősítőkből, a színpadon felbődült egy gitár, függöny le, és a színpadon ott állt három hős – Geezer, Ozzy és Tony – a gyermekkoromból, és kegyetlenül zúzták a banda fájdalmasan lassú névadó dalát.

A buli végig a nosztalgia jegyében telt, nem kockáztattak semmit. Egy hónappal ezelőtt az ausztrál földrészen pontról pontra ugyanezt a tizennégy nótát nyomták, melyek közül tizenkettő 1970–1971-ben jelent meg, vagyis az első három album (’Black Sabbath’, ’Paranoid’, ’Master Of Reality’) szerzeményeit favorizálták. A ’Paranoid’-ról hatot zúztak el, csak az Electric Funeral (nekem az egyik kedvenc Sabbath-dalom) és a Planet Caravan maradt ki. A Rat Salad is belekerült a műsorba, ez a dobszólós téma a lemezen, szóval Tommy Clufetos itt bemutathatta tudását. Tényleg jó ez a srác. Már máshol is írtam. hogy brutális, ám halálpontos dobolása emlékeztet Bill Wardéra, sőt fizimiskája is hajaz egy kicsit a fiatal Billre. Apropó Bill: 1998 után másodszor is volt szerencsém látni a bandát Ozzyval, de ő tizennyolc évvel ezelőtt sem volt képes színpadra lépni, akkor Vinny Appice (akkor még Vinnie-nek írta a nevét) segítette ki őket, vagyis házon belül megoldották a dolgot. A „legújabb” dal az 1977-es Dirty Women volt a ’Technical Ecstasy’ albumról. Tudjátok, ez az a nóta, amiből a Priest „kölcsönvette” a Breaking The Law alaptémáját…

Ami a többieket illeti, Tony és Geezer kiválóan játszottak, és mint mindig, én most is elhűltem Geezer basszusfutamaitól. Nem véletlen, hogy ő a zsinórmérték a szakmában. Iommi is hozta semmivel össze nem téveszthető gitározását, igaz az elején – pont a Black Sabbathban – hibázott egyet (mondjuk a War Pigsben meg Clufetos is eldobolta magát). De semmi baj, emberek zenéltek, nem gépek böfögtek. A War Pigshez egyébként remek fénykoreográfiát adtak. Ugye ez egy háborúellenes nóta, és a légvédelmi szirénák hangjához olyan fények cikáztak a színpadon, melyek megidézték azt a mozzanatot, amikor egy éjszakai légitámadáskor a földről hatalmas légvédelmi reflektorokkal pásztázzák az eget, ellenséget keresve.

Ozzyban sem csalódtunk: középen csüngött a mikrofonállványon, időnként elcsoszogott balra, jobbra, tapsoltatta a közönséget. Nem kellett felsőfokon érteni az angol nyelvet ahhoz, hogy megértsük őt: „Louder!”, „Are Feelin’ alright?”, „C’mon, clap your hands!”, „We love you all!” Kedvenc szólása, a „Let’s get fuckin’ crazy!” ezúttal nem hangzott el, de jó volt ez így. Ozzy énekteljesítménye pedig… nos, az olyan volt, amilyen: időnként fájdalmasan hamis, de most mit csináljunk? Az Into The Void alatt – a világ első doom metal nótájában – én például a fülemet fogtam, de a Dirty Womenben sem bírta elkapni a magas hangokat. Viszont hatalmas egyéniség, kétség nem férhet hozzá, hogy azt csinál a közönséggel, amit akar.

Ja, a közönség, mely a Rival Sons alatt már bemutatkozott. Úgy tűnik, ragályos az okostelefon-függés, mert amikor elkezdődött egy-egy dal, mindig több százat emeltek a magasba, hogy megörökítsék a történteket. Én a küzdőtér közepén álltam, és ilyen távolságból csak használhatatlan felvételeket lehet készíteni távolság miatt, de az senkit nem érdekelt, mint ahogy az sem, hogy azok a jóérzésű koncertlátogatók, akik tényleg a produkció miatt jöttek el, egy ilyen tömeges akciókor vajmi keveset láttak a kütyük rengetegében. De hát ma az a trendi, hogy minden egyes seggvakarást dokumentálni kell az utókor számára….

Amikor a végén a Paranoidot sikálták, azon tűnődtem, hogy ezeken az ősrégi nótákon nem fog az idő. Most is épp olyan hatással voltak rám, mint lassan négy évtizede, amikor először hallottam őket. A mai fiatal metálzenekarok nagyon nagy része a Black Sabbathoz méri magát, nem véletlen. Megismételhetetlen, utánozhatatlan. Én bízom benne, hogy nem ez a vég, bár ezt nyomatékosították a legvégén egy felirattal is. És akkor talán hallunk még új dalokat, és a tizenhármas albumról nem csak a végén bejátszva hangzik el a Zeitgeist.

Ozzy ezúttal nem locsolta tűzoltóslaggal zsűrit, mint 1998-ban, igaz, akkor szabadtéren, a Kisstadionban döngettek, rekkenő nyári hőségben. Sebaj a buli után kaptunk vizet A csarnokból kilépve zuhogott az eső, a harang nem kongott, mint a koncert elején.

Setlist:

Black Sabbath / Fairies Wear Boots / After Forever / Into the Void / Snowblind / War Pigs / Behind the Wall of Sleep / N.I.B. / Hand of Doom / Rat Salad (dobszóló) / Iron Man / Dirty Women / Children of the Grave /// Paranoid / Zeitgeist (lemezről bejátszva)

Szerző: Bigfoot
Képek: Török Hajni
Köszönet a Live Nationnek!
További fotók ITT