Rock és függőség: Zacher Gábor

írta Hard Rock Magazin | 2016.05.09.

Okozhat a rockzene függőséget? Káros a headbangelés az egészségre? Van olyan drog, ami serkenti a kreativitást? Híres rockrajongókat bemutató sorozatunkban ezúttal Zacher Gáborral, az ország legszókimondóbb orvosával beszélgettünk, aki nemcsak a rockzene és a függőségek kapcsolatáról mesélt nekünk, hanem arról is, milyen volt Michael Jacksont kezelni orvosként, és miért indult féltucat telefonkönyvvel egy Rolling Stones-koncertre.

Hard Rock Magazin: Szokta mondani, hogy magának is vannak függőségei, a pipázás és a mogyorós csokoládé. A rockzene lenne a harmadik?

Zacher Gábor: Nem. Ha már zene, akkor inkább barokk trombita. Abban a műfajban közel ezer bakelitem és hat-hétszáz CD-m van. Szeretem a rockzenét, de ebben nem tudok olyan up-to-date lenni, mint a húszéves fiam, aki jobban követi az eseményeket és koncertre is gyakrabban jár. Én is elmegyek annak a zenekarnak a koncertjére, amelyik érdekel, Jack White-ért például Brüsszelig utaztam, a Stones miatt pedig bejártam Európát. 15 koncertjükön voltam eddig.

HRM: Mekkora a rockzenei lemezgyűjteménye?

ZG: Kisebb, mint a barokk trombitás, de amiket nagyon szeretek, azok megvannak. Például a Dire Straits és Mark Knopfler albumai. Az első lemezük 78-ban jelent meg és 79-re ért Magyarországra, én akkor jártam egyetemre, és az első nagy slágerükkel, a Sultans of Swinggel szerettem meg őket. Knopfler szólóban és a Dire Straits-cel is járt Magyarországon, de tavaly például Ausztriában, egy határhoz közeli kőbányában láttam, ahol hihetetlen jó hangulatú bulit adott. Tőle még az extra kiadású, plakátos, USB stickes kiadásokat is begyűjtöttem. Knopfler mellett Mike Oldfieldtől van meg szinte minden; őt Angliában láttam egyszer koncerten. Ő már nem rockzenét játszik, de az ’Ommadawn’ lemeze például igazi kábítószeres vízió. A Stonestól is megvan minden, bár bevallom férfiasan, egy része csak letöltve. Sok Stones van a telefonomon, azt szoktam a leggyakrabban hallgatni futás közben.

HRM: A 15 Stones-koncert közül melyik volt a legemlékezetesebb?

ZG: Még az egyetemi éveim alatt játszottak Prágában, a Strahov stadionban, ami akkora volt, mint négy futballpálya. Azt a bulit soha nem felejtem el. De a bécsújhelyi koncert is nagyon jó volt a ’Forty Licks’ bemutató turnéján, a 40 méterre kijövő színpaddal. Arra már a fiam is eljött, de mivel még kicsi volt, vittünk magunkkal telefonkönyveket, amiket összeragasztottunk és egymásra tettünk, hogy Bendegúz anélkül is lásson valamit, hogy 2,5 óráig a nyakamban ülne.

Prágában a Coldplay-koncert is nagyon tetszett. A bejáratnál mindenki kapott egy karszalagot, és amikor elkezdődött a koncert, az összeset bekapcsolták, és az egész stadion világított. Fantasztikus élmény volt. Jack White-ot is nagyon szeretem, és korunk egyik zsenijének tartom. Kétszer láttam élőben: Bécsben szerintem be volt rúgva, de a brüsszeli koncert nagyon jó volt.

HRM: Melyik rockzenekar fogta meg elsőként?

ZG: A Zeppelin. Az osztálytársamnak volt egy illegálisan behozott Zeppelin-lemeze, azzal ismertem meg őket. Hetedikes koromban pedig vettem egy Osibisa-lemezt, ez egy fekete srácokból álló zenekar volt fúvósokkal, úgyhogy Osibisa- és Zeppelin-albumokkal indítottam. Jártam az Ifiparkba is, Tűzkerékre meg P.Mobilra, és láttam Radics Bélát élőben gitározni. Ő tényleg úgy játszott, hogy ha az ember becsukta a szemét, mintha Hendrixet hallotta volna gitározni. És ha kinyitotta, akkor látott egy kövér, zsíros hajú, lógó bajszú alkoholistát, aki 36 évesen bele is halt az alkoholba.

Ezekkel a zenekarokkal párhuzamosan jött képbe nálam a Doors, bár ők sosem voltak annyira népszerűek itthon. A Doors nem azt a fajta populáris zenét játszotta, hozzájuk kell egyfajta hangulat. Jó volt, hogy Jim Morrison versei magyarul is megjelentek Hobo fordításában, mert ő nem a BBC englisht énekelte. Nehéz volt megérteni a szövegeket, pedig nagyon elgondolkodtatóak. Ginsberg mellett a jelenkori amerikai történelem legzseniálisabb költője volt. És így lett belőle ikonikus alak, hogy 27 évesen meghalt. Mint Joplin, aki szintén nagy kedvencem ebből az időszakból. Fura lenne ma látni Joplint, ahogy az unokáival sétál a Central Parkban…

HRM: Lázadás volt önnek a rockzene?

ZG: Azt gondolom, nem. Én jól éreztem magam abban a világban. Belvárosi, polgári lakásban laktunk, kockás flanelinget hordtam meg farmert, és nem éreztem a rendszer visszahúzó erejét. Tök jó volt elmenni úttörőtáborba, a zászlófelvonást meg ki nem szarta le? A Veres Pálné Gimnáziumba jártam, ami elég konzervatív suli volt, de az osztálykirándulások, az építőtáborok jók voltak. Nem gondoltuk mi akkor, hogy rockzenét hallgatni a rendszer elleni lázadás lenne. Persze hallgattuk Cseke Lászlót, meg keddenként a Luxemburg Rádiót, de én soha nem voltam lázadó alkat. Balhésnak balhés voltam, de annak nem volt köze a rendszerhez. Hosszú hajam is volt, már felnőtt koromban, de hamar elkezdtem kopaszodni. Egy időben nagy Kossuth-szakállam volt, és annyi hajam, hogy copfba tudtam fogni.

HRM: Nem keveredett összetűzésbe a rendőrséggel?

ZG: Az Ifiparkba a Rajnák-éra után kezdtem járni, amikor már nem volt kötelező az öltöny-nyakkendő. A rendőrséggel nem volt összetűzésem a rockzene miatt. De a május elseji Tabán koncertek mindig érdekes voltak. Hobóra később is jártunk a Fővárosi Művelődési Házba.

HRM: A Fekete Bárány koncerten is ott volt?

ZG: Igen. Nagyon jó koncert volt. Jó volt beleszagolni egy teljesen másik világba, mint ami a rádióban ment. Szécsi Pált, Koncz Zsuzsát adtak ott, néha bekerült az Illés meg a Metro, de egy ilyen underground esemény akkoriban még nekünk is új volt, mert ez a fajta zene még a Luxemburgon se ment.

Nem sokkal később kaptam rá Claptonra. Fantasztikus figura, akit itthon és Londonban is láttam koncerten. Ő jó példa arra, hogy a mélypontról, heroin- és alkoholfüggőségből is vissza lehet jönni, és hihetetlen jó lemezeket készíteni. Nemrég kiadott egy lemezt Wynton Marsalis jazztrombitással, amin Marsalis- és Clapton-számokat is játszanak. Nagyon jó!

HRM: Tanult zenélni?

ZG: Soha. Egy kottát sem tudok elolvasni. Nem akartam zenélni, és a szüleim sem erőltették. A fiam is magától találta ki, hogy gitározni szeretne. Két-három évig egy budaörsi sráchoz járt tanulni, majd autodidakta módon folytatta. Később kapott egy mexikói Stratocastert, a 17. születésnapjára pedig egy Gibsont, mert az volt az álma. Nagyon más a hangja, mint a Fendernek. Nehéz volt megszerezni, mert ő balkezes, és balkezes gitárból sokkal kisebb a választék, mint jobbkezesből.

HRM: Ön az Ivan & The Parazol leghíresebb rajongója.

ZG: A Petőfi Rádión hallottam egy számukat az autóban, ami nagyon megtetszett, és amikor otthon utánanéztem, kik ők, akkor láttam, hogy magyarok. A zenéjük alapján soha nem találtam volna ki. Elkezdtem járni a koncertjeikre, ami először kicsit fura volt, mert nem az én korosztályomat látni a Parazol-bulikon, de aztán eljött a fiam is, és idővel összeismerkedett a srácokkal. Én voltam a mentoruk a Nagy-Szín-Pad-os tehetségkutatóban, a Budapest Park-os koncertjük reklámanyagát pedig itt forgatták, a Honvéd Kórházban. Szerintem nagyon tehetségesek, ma az egyik legjobban eladható zenekar. Az Eurosonicon [Európa egyik legfontosabb showcase fesztiválja – a szerk.] is jobbak voltak, mint a többi magyar zenekar. Voltam az ötéves, jubileumi koncertjükön is, amit egy lepukkant kis helyen tartottak a Nagymező utcában, kb. 22 nézővel, mert ott volt a zenekar első koncertje. Nagyon megtisztelő volt, hogy novemberben a Toldi moziban én konferálhattam fel az új lemezüket az albumbemutatón.

HRM: Egy stresszes nap után milyen zenére tud kikapcsolódni?

ZG: Egy stresszes nap után futni megyek, és közben olyan zenét hallgatok, ami pozitívan hat. Parazolra például nem jó futni, de Green Dayre, Kings of Leonra, Stonesra igen. Meg Cure-ra is. De azon már vacillálok, hogy a koncertjükre is elmenjek-e.

HRM: Mert öregek, és lehet, nem tudják hozni, amit vár tőlük?

ZG: De a Stones tudta hozni. Szerintem a mostani Stones sokkal érettebb, mint a régi. Átdolgozták a zenéket, más a hangszerelés, és jobb minőségűek a hangszereik és az erősítőik.

HRM: Egy TV-műsorban egyszer letesztelték, hogy a különböző zenék milyen hatással vannak a növényekre. Az ugyanolyan feltételek között ültetett növények közül azok növekedtek a legjobban, amik rock/metalzenét „hallgattak”.

ZG: Ugyanezt tehenekkel is eljátszották. Sokkal több tejet adtak, amik rockzenét hallgattak. Azt taglalták a műsorban, hogy mi szóljon az istállókban: Mahler, amitől esetleg elapad a tejük, vagy valami pörgősebb, amitől tejelnek.

HRM: Tényleg lehet ilyen hatása a zenének növényekre, állatokra, vagy az emberi szervezetre?

ZG: Bevallom őszintén, ezzel nem foglalkoztam. Tény, hogy az embert egy jó zene kellőképp fel tudja pörgetni. De vannak olyan zenék, amik háttérzenének nem is alkalmasak. Gondoljon bele, miért nem játszanak Jimi Hendrixet a rádiók. Mert az nem jó háttérzenének. Vagy felhangosítom, és csak arra fülelek, vagy nem figyelek rá egyáltalán. De azt nem lehet megcsinálni, hogy csak néha figyelek rá, ahogy a rádióban szóló zenékre szoktak.

HRM: A növényápoláshoz képest a másik véglet, hogy pár éve még metalzenével kínozták a foglyokat az amerikai börtönökben.

ZG: Hogy megzavarják a bioritmusukat. Ebben az esetben nem a zenének van jelentősége, hanem a zajnak. A monoton zajba az ember hosszú távon belefásul, és hozzászokik. A zenében viszont hangerő- és ritmusváltások vannak, és ez meg tudja zavarni az embert. Metalzenét hallgatni 10-12 órán keresztül nem lehet. Megdöglik tőle az ember. (nevet)

Ennek a fajta kínzásnak az a célja, hogy megzavarják a fogoly bioritmusát. Mesterséges fényben tartják őket, ezért nem tudják, nappal van-e, vagy éjszaka, és ha elalszanak, felébresztik őket. Ez a tökéletes pszichoterror. Nem kell megverni őket, sem bármiféle kemikáliát használni, mégis olyan dolgokat mondanak el, amit egyébként nem tennének, mert összezavarodnak, összeomlanak.

HRM: Okozhat a rockzene függőséget? Svédországban egy bizonyos Roger Tullgren rokkantsegélyt kap, mert hivatalos betegségnek minősítették a metalfüggőségét, ami miatt nem tud megtartani egy állást.

ZG: Szerintem nem a metalfüggőség okozza a problémát, neki valami egyéb pszichés betegsége lehet. Rajongani lehet ezért a zenéért, de nem hiszek abban, hogy függőséget tudna okozni a rock, vagy bármilyen más zene. Ennek a svéd embernek is másféle problémája lehet, csak történetesen a metalra kattant rá.

HRM: A zenészek se függhetnek ettől az életformától? 40-50 évig játszanak, turnéznak, majd újabb és újabb búcsúturnét jelentenek be, mert nem tudnak elszakadni ettől a világtól.

ZG: Nekik ez az életük: a pörgés. Beülnek a turnébuszba és nyomják, de amikor ott ülnek, a halálba kívánják az egészet. Ez egy súlyos helyzet: lehet rajta agyalni, hogy mi van otthon a gyerekkel, a feleséggel, barátnővel. De nekik ez az életük. Ha vége szakad, annak is meglesz a hátulütője. Akkor szembe kell nézni a normális élet nehézségeivel, hogy hazajön a gyerek az iskolából és bizony foglalkozni kell vele.

HRM: Ez nem olyan, mint az alkoholfüggőség? Amikor az ember másnapos, a halálba kívánja az italt, de másnap már újra iszik?

ZG: Ezért kell úgy inni, hogy ne legyen másnapos. Folyamatosan rá kell tölteni, hogy ne legyen alkalma kijózanodni. (nevet) Viccen kívül, ezt munkaalkoholizmusnak nevezik. És ne feledkezzünk meg arról se, mit jelent a siker. Ha valaki kiáll a színpadra egy stadionban, és felüvölt 60 ezer ember, az olyan adrenalinlöketet ad, amire azt mondja az ember, hogy „basszus, ezért megéri csinálni!”

HRM: A rockzenészek nagyon hamar, a hatvanas években rákaptak a drogokra.

ZG: A blueszenészek már az ötvenes években is használtak drogokat, feszegették a határaikat, próbáltak új dolgokat találni. Nem egy embernek sikerült is visszaadni a művészetében a drogozás közben átélt élményeket. Az egyik legjobb példa erre a Sister Morphine a Stonestól. Nem egy tipikus Stones-szám, Jagger az elején elkezd hörögni, alig lehet ráismerni a hangjára. A gitárriff nem az elején kezdődik, hanem az első harmadban, akkor jön a belövés, amit Keith Richards 3-4 pengetéssel megold, és utána indul a hömpölygés. Ha valaki a kábítószerről akar számot írni, ahhoz saját élmények kellenek. Ilyenekkel ma is lehet még találkozni, például a Who Knew Pinktől egy kábítószeres történetről szól, de a Smashing Pumpkinsnak is van egy olyan száma, ami egy stockholmi drogos pár egy napját mutatja be. Amy Winehouse-ról nem is beszélve. Ha valaki meghallgatja ezeket a számokat, drogok nélkül is át tudja élni azt az élményt, amit az előadók megtapasztaltak a szerek hatása alatt.

HRM: Van olyan drog, ami serkenti a kreativitást?

ZG: Ezt nem lehet megmondani. Kell egyfajta beállítottság ahhoz, hogy valaki vissza tudja adni a drogos élményeit. Attól, hogy valaki elszív egy spanglit, még nem lesz jó gitáros. Sokan próbálkoztak vele, hogy visszaadják ezt az élményt egy hangjegyben vagy szövegben, és sokan bele is döglöttek. Nem sok zenésznek sikerült, de ez igaz írókra, költőkre, festőkre is, akik közül szintén sokan nyúltak kábítószerhez, és alkottak silány dolgokat. De közben ott van Baudelaire, vagy Stephen King, aki 16 évig volt kokainfüggő, és sok történetét kokainmámorban találta ki.

HRM: A közönség körében viszont nem bevett a drogozás, inkább piálni szoktak. Mi lehet ennek az oka? A diszkóban egyesek drogoznak, hogy felpörögjenek, de a metal is pörgős zene…

ZG: De másképpen pörgős. A metal sokkal változatosabb, mint a minimál elektró. Én nem is értem, hogyan lehet 12 órán keresztül, tyúklépésben jobbra-balra, jobbra-balra vonaglani az elektronikus zenére. A rock sokkal mozgalmasabb ebből a szempontból. Komolyabb fizikai aktivitást kíván, nagymértékű erőnlétet. Nézzük meg Mick Jaggert, aki 70 évesen is simán lefut 80 métert, mire a színpad egyik végétől a másikhoz ér, és közben énekel, nem a levegőért kapkod. Igaz, amikor eltűnik a színpad mögött, akkor kap egy kis oxigént.

Egy időben dolgoztam orvosként pesti koncerteken, és találkoztam a zenészekkel is, például a U2-val, akik tök aranyosak voltak. Bonóval jókat lehetett beszélgetni. De ezek a találkozások nem egyszer illúziórombolók voltak. A legérdekesebb Michael Jackson volt, akinél többször is voltam a szállodai szobájában, amikor itt koncertezett. Zseniális zenész, de labilis ember volt, aki olyan jelentős frusztráció és olyan nagy elvárások alatt élt, hogy nem csodálom, hogy gyógyszereket használt. A színpadon fantasztikus dolgokat produkált, de ha lejött onnan, sajnálatra méltó volt. Nem azt az életet élte, amit a színpadon láttunk, és ami a zenéjéből lejött. Amikor egyedül maradt és magára zárta az ajtót, teljesen más emberré vált.

HRM: Mi az erkölcsi kötelessége egy ilyen esetben az orvosnak? Ha a zenész például be akar venni valamilyen gyógyszert, amiről ön tudja, hogy negatív hatással lesz a színpadi produkciójára, de neki kell az, hogy funkcionáljon, akkor odaadja?

ZG: Ilyen nem fordult elő. Michael Jackson nem volt gyógyszer hatása alatt a színpadon.

HRM: De önnek orvosként oda kell adnia azt a szert, amitől a zenész működni tud a színpadon?

ZG: Nem. Ez etikai kérdés. Attól, hogy xy veri a mellét, hogy ilyen vagy olyan gyógyszerre van szüksége, még nem fogom odaadni neki. Miért adnám? Ez nem egy étterem, ahol a művész rendel, a pincér pedig szalad és hozza, amit kért, sőt még megtisztelve érzi magát, hogy kiszolgálhatta a világsztárt. El kell vonatkoztatni attól, hogy ő egy sztár. Nekem Michael Jackson pontosan ugyanolyan beteg, mint Józsi bácsi, aki kint ül a váróban. Nem szabad különbséget tenni beteg és beteg között.

HRM: Volt olyan, hogy kértek gyógyszert öntől, és nemet mondott?

ZG: Volt.

HRM: És elfogadták a nemet?

ZG: Mondtam, hogy én vagyok az orvos, ő meg a beteg, és nem fordítva, mert akkor én állnék a színpadon, és abban nem lenne köszönet.

HRM: Káros a headbangelés az egészségre?

ZG: Azt mondják, igen. Hasonló, mint a boksz. A bokszolóknak is sokat ütik a fejét, és a headbangelés is árt a nyaki gerincnek, de össze kéne hasonlítani az életét átheadbangelt ember nyaki gerincének az állapotát egy normális életvitelűével, hogy pontosat tudjunk mondani.

HRM: Lehet butító hatása a headbangelésnek?

ZG: Nem hiszem. Itt nincs olyan kontakt, mint a bokszban, ahol a bokszoló ütést kap a fejére. Az agyat a körülötte lévő agyvíz védi, és bár egy hirtelen mozdulattól beütheti az agyát, nem gondolom, hogy egy metalos elbutul, ha sokat rázza a fejét. Csak ha korlátlanul fogyasztja az alifás szénatomhoz csatlakozó egy hidroxidgyökös vegyületeket. (nevet)

HRM: „Zacher Gábor rock and roll” – mondták önről fiatalok. Mit jelent rock and rollnak lenni Zacher Gábor számára?

ZG: Hogy elfogadnak a fiatalok. Ez fontos szerintem. Én nem fiatal, hanem 55 éves vagyok, tök más világban élek, mint ők, mégis elfogadják, amit mondok.

HRM: Amit vagy ahogy?

ZG: Mindkettő. Hogy eljusson a gyerekek füléhez, amit mondok, az is fontos, hogyan mondom.

HRM: Ez egyfajta lazaságot jelent?

ZG: Inkább hitelességet. Az egy dolog, hogy így öltözködöm, farmerben és tornacipőben járok, mert így érzem jól magam. Néha meg is szólnak érte, hogy vén majomként miért nem öltönyt meg nyakkendőt hordok. De a hitelességet nem ez adja, hanem az ember megnyilvánulásai, amik részemről mindig a szakmáról szólnak. Csak ahhoz szólok hozzá, amihez értek. Nem nyilvánítok politikai véleményt, bár ha valamilyen politikai döntés érinti a sürgősségi ellátást, az alkoholproblémákat vagy az addiktológiát, akkor elmondom a véleményem, méghozzá kendőzetlenül és egyszerűen, hogy az is megértse, aki nem 20 ezres szókinccsel rendelkezik.

HRM: Nemrég regisztrált Twitteren, és rögtön az HBO új sorozatáról, a Bakelitről posztolt. Mi fogta meg a sorozatban?

ZG: Egyrészt tök jó volt a promója. Másrészt két olyan producer, mint Scorsese és Jagger, csak nem fog szart csinálni. A történet olyan időszakban játszódik, amiről Jagger sokat tudhat. Kíváncsi voltam a fiára is, bár az első részben a koncertjük nagyon gáz volt. Fura, hogy a Stones nem szerepelt a sorozatban, pedig a hetvenes évek elején ők már ott voltak Amerikában. Nagyon jól visszaadja azt a kort a sorozat a német akcentussal beszélő lemezkiadói munkástól az orosz prostikig bezárólag. És a korszak ismertebb zenéi is felbukkannak, ami szintén korhű körítést ad neki. Jól mutatják be azt is, mennyire rá voltak kattanva akkoriban a szerekre, például amikor letöri a főszereplő a kocsi visszapillantó tükrét, hogy arról szívja fel a kokót. Ebben a sorozatban szinte mindenki függővé válik, nem tudnak kábítószer nélkül élni, mert akkor nem tudnak normálisan teljesíteni.

HRM: Látta az Isteni műszakot?

ZG: Igen. De nem tetszett. Én évekig mentőztem, ápolóként kezdtem, majd az egyetem alatt is csináltam. Később mentőtiszt lettem, majd 18-20 évig mentőorvosként dolgoztam, de ez nem erről szól.

HRM: Ez egy szatíra.

ZG: Tiszta sor. Pont olyan, mint az egészségügyi sorozatok, amiknek két része van: hogy mi történik a kórházban, és a lelki bazdmeg. Egy sorozatot sem lehet eladni azzal, hogy behoznak a kórházba egy leszakadt karú vagy kifordult belű pácienst. De engem a Vészhelyzetben sem az érdekelt, hogy a Kovac doktor éppen kivel izél, hanem hogy mit csinálnak szakmailag. Velem nem lehet kórházas sorozatot nézni, mert állandóan kritizálom. A tévé máshogyan mutatja be, mi folyik a kórházban.

HRM: Túl szépen?

ZG: A tévében azt látjuk, hogy a nővér kiviszi a vérmintát, és 20 másodperc múlva hozza az eredményt. Ez nem így van. Minimum negyed óra, mire a vérmintából eredmény lesz. De a páciens azzal jön nekem, hogy bezzeg a Vészhelyzetben nem kell várni. Lószart nem kell, csak azt nem mutatják. Akinek nincs biztosítása Amerikában, az 16 órát vár, mire egy orvos megvizsgálja. Nálunk viszont már fél óra után mutatja a beteg, hogy vágás van az ujján, és nem szólt hozzá senki, pedig bevittek előtte valaki mást. Hogy annak az embernek nem volt keze-lába? Az nem érdekli. Ebből a szempontból nem tesznek jót a kórházas sorozatok a magyar egészségkultúrának, ami amúgy is a béka segge alatt van.

HRM: Nem is néz kórházas sorozatokat?

ZG: Már nem. Inkább a Trónok harcát nézem, meg a Vikingeket.

HRM: Honnan van ennyi ideje?

ZG: 4 órát alszom, és az elég. Tegnap megnéztem a meccset, utána a Walking Dead utolsó részét, ami nagyon felidegesített, mert nem lehet tudni, kit lőttek le a végén. De nem olvasok utána a neten, inkább előveszek egy jó könyvet. A Vikingeknek utánaolvastam, mert nagyon szeretem azt a történelmi kort. Bernard Cornwell sok könyvet írt erről a korról, Alfréd királyról és a viking hódításokról. De az 1300-as évek Angliáját, és a Rózsák háborúját is kedvelem. Én folyamatosan pörgök, de ez csak így működik. Addig jó, amíg még bírom.

Készítette: Tomka, Savafan
Képek: Savafan