Marsbéli mészárlások és Damoklész fénykardja: Solaris, Space Fantasy - Erkel Színház, 2016.04.28.

„A Solaris zenekar fellép az Erkel Színházban! Ez már önmagában nagy dolog, erre el kell menni!” – gondoltam. De tovább megyek: a Solaris muzsikájára balettot komponáltak. Ez meg egyenesen páratlan! Bár M. Kecskés András és a Corpus pantomimcsoport már 1984-ben is készített egy táncos produkciót a ’Marsbéli krónikák’ zenéjére, de míg az egy kísérletezgetős performansz volt, addig ez egy Artisjus-díjas zenekar „jutalomjátéka” 32 évvel később. Megérdemelt jutalom, teszem hozzá.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál programjaként hirdették meg a ’Space Fantasy’ című előadást, mely két egyfelvonásos táncműből állt. Az első rész alapja Godfrey Reggio 1982-es kultuszfilmje, a ’Koyaanisqatsi - Kizökkent világ’, melynek zenéjét Philip Glass írta, a muzsika pedig kicsit Mike Oldfield-hatású volt. Vagy mégse, mivel van egy régi bakelit lemezem, Anthony Phillips ’Slow Dance’ című műve, inkább ahhoz hasonlított az egész hangulata. A film az egyensúlyát vesztett modern ember életét különös erejű képekben ábrázoló, szöveg nélküli költemény volt, melyet ezúttal Barta Dóra koreográfus-látványtervező álmodott az Erkel színpadára. Nem vagyok nagy balettrajongó (értsd: értő sem), laikusként számomra ez az ötven perc a folyamatos küzdelem és a folyamatos rácsodálkozás darabja volt. Útkeresés, megtorpanás, újratervezés. Az élet nagy GPS-e. Mert a Magyar Nemzeti Balett táncosai – kiegészülve a Badora Dance Company művészeivel – az életet magát mutatták be, annak minden aspektusával, szerelemmel, harccal, halállal egyetemben. Ami számomra furcsa volt: a teljesen üres színpad, mely fölött egy – színét folyamatosan váltogató – óriás neoncső lógott-forgott, míg a háttérfalra vetített animáción hol kisebb, hol nagyobb téglatestek mozogtak. Egyszer olyan hatásuk volt, mintha az utat szimbolizálnák, melyen tovább kell haladniuk az embereknek, máskor szinte rájuk zuhantak óriás sziklák gyanánt, a darab végén eltávolodó alakzatról pedig a ’2001: Űrodisszeia’ monolitja jutott eszembe. Meg az, hogy az egész olyan volt, mintha az új Star Wars-film balett-változatát látnám, ahol az egymással küzdő fekete és drapp ruhás táncosok feje felett végig Damoklész fénykardja lebeg.

15-20 perces szünet után visszatérve már egy egészen más színpadkép fogadott. A hátulról megvilágított tüllfátyol mögül előtűntek a Solaris zenészei, akik pár percre főszereplőivé váltak az előadásnak: a M'ars Poeticát önállóan, táncosok nélkül játszották el. Majd kezdetét vette az „igazi” darab, A Marsbéli krónikák szvitre készített táncjáték. Aki kizárólag a Solaris zenéjéért jött el, az is találhatott magának ínyenc pillanatokat, hiszen másképp játszották a darabot, mint ahogy a lemezen szerepel, átkötéseket írtak a M'ars Poetica és a Marsbéli krónikák, illetve annak egyes tételei közé, ezáltal sokkal filmzeneszerűbbé vált az összhatás, és gördülékenyebbé a képi jelenetekké formálódott cselekmény.

„,Az űrkutatás szabadságot és békét hozhat. Ahogy annak idején átjöttünk az Újvilágba, és Európa minden problémáját magunk mögött hagytuk. (…) Amikor majd továbbmegyünk a Marsra, itt hagyunk minden földi gyűlölködést. Új esélyt kapunk a békére, a haladásra, a képzeleterőnk kipróbálására.” – szól a híres Ray Bradbury-idézet. Földi Béla koreográfus, Sáfárik Tamás díszlettervező és Závodszky Dalma jelmeztervező együttesen felelősek azért a fantasztikus látványért, amit az előadás nyújtott. Az emberek fölött lebegő három bolygó, a vörösben izzó marsbéli tájak, a bárkaszerű otthonok, a földszínű ruhákban érkező földi emberek és a hófehérben feszítő marslakók találkozásai sokkal konkrétabb történetmesélést hoztak, mint az előző rész. A hattételes szvitre nagyjából a könyv történetének első harmadát, a két bolygó lakóinak konfliktusait táncolták el a Magyar Nemzeti Balett és a Budapest Táncszínház művészei. Elképzeltem, hogy Wes Craven micsoda horrorfilmet csinálhatott volna belőle ’Marsbéli mészárlások’ címmel.

Az első tétel alatt az atomháború fenyegetésében élő emberiség a marsi utazást tervezgette, a bolygókat figyelték, és mozdulataikkal szinte elérték a látszólag karnyújtásnyira lévő égitestet. A másodikban Mr. és Mrs. K története elevenedett meg: A marsi nő telepatikus úton értesült a földi rakéta érkezéséről, és beleszeretett Nathaniel York kapitányba, a féltékeny férj azonban lemészárolta az űrutazókat. Nagyon érdekes volt a helybéliek bárkaszerű lakhelye és a kalitka, melybe a férj zárta asszonyát, azonban nem tudta bezárni annak gondolatait. A harmadik tétel a második expedícióról szólt, ahol Jonathan Williams kapitányt bolondnak nézték, mikor elmondta, hogy ő a Földről jött. Bezárták a diliházba, végül lemészárolták a teljes személyzettel együtt, hogy eltűnjön a „nyilvánvalóan” csak oda vizionált rakéta. A mindenkit megszólítani igyekvő földi embereket alakító táncosok éles ellentéte volt – egyedi megoldásként – a mini-segwayeken közlekedő közönyös, álarcot viselő, elhaladtukban is szinte mozdulatlan marslakók sokasága. A füstgépekkel megszórt színpad csak még jobban kiemelte a helyiek lebegésszerű mozgását, bár még egy kevés füst elkelt volna, hogy ne látsszanak a kerekek.

A negyedik tétel témája a harmadik expedíció volt, melyben a marslakók telepatikus úton kinyerték a földi űrutazó személyzet emlékeit, így azok a halál után a Marson újjáéledt szeretteiket vélték felfedezni az őket fogadókban. Mire John Black kapitány rájött, hogy ez csapda, már késő volt, az expedíciót lemészárolták. Az idős szülők képe a lőtéri egészalakos céltáblákhoz hasonló kivetítésként jelent meg előttünk, mely becsábította a földi táncosokat a tüllfüggöny mögé, ahol utolérte őket a végzetük. Az ötödik rész alatt a következő utazás résztvevőivel találkoztunk, akik – az eredeti történettől kicsit eltérve – a földi vírus (bárányhimlő) által elpusztított marsbéli civilizáció utolsó megmaradt tagjaival csaptak össze, üldözőbe vették és végül lemészárolták valamennyit. A hatodik tétel keretet adott a történetnek: az emberek lettek az új marslakók, benépesítették a Marsot, miközben látták a robbanásokat a Földön (most már az lett a lentről látszó bolygó), ahol kitört az atomháború.

A szünet utáni rész nemcsak a Solaris csodálatos muzsikája, hanem a történetekbe ágyazott táncprodukció miatt is emészthetőbb volt, mint az első mű. Legnagyobb hibája az volt, hogy rövidre sikerült. Én eredetileg azt hittem, a ’Marsbéli krónikák’ teljes lemezét használják fel zenei alapnak a tánchoz, de csak magát a Marsbéli krónikák szvitet ültették át a tánc nyelvére, így az első rész 50 percéhez képest nagyon gyorsan elröppent ez a bevezető dallal és átkötésekkel együtt is csak 30 perc körüli darab. Jó lett volna, ha a Solaris zenekar a végén újra egyedül szerepelhet, „történet a történetben”-szerű megoldásként egy második keretet adva az előadásnak. Ahogy Kollár Attila mondta: „A tegnap esti tapsvihar után nekem is hiányzott egy Solaris – vagy egy Magyar tánc – amúgy lezárásként!”

A megérdemelt vastapsra ugyanis a zenekar is kijött a táncosok mellé, hogy együtt meghajolva köszönjék meg a közönség hálás szeretetnyilvánítását. Egyet kell értsek Kollár Attila álmodozásnak tűnő, de egy tökéletes világban a darab sikeréből teljesen természetes módon következő gondolataival: „Az előadás után épp arról beszéltünk Robiékkal, hogy megvolt a 3 belövő buli, most aztán indulhatna a 25 állomásos nemzetközi, sőt akár 25 űrállomásos (!) ’Marsbéli balett’ turné!” Kár, hogy a mi világunk nem tökéletes! Bár a promóciós híradásokban az szerepelt, hogy „a zenekar az első három előadáson élőben kíséri a ’Marsbéli krónikák’ zenéjére komponált balettelőadást”, a Magyar Állami Operaház további programjában egyáltalán nem szerepel a ’Space Fantasy’. Sem ebben a szezonban, sem az év hátralévő részében. Aki bújt, aki nem, megyek. Haza. Olyan emlékekkel, melyek nem pótolhatók a jelek szerint, ebben az évben biztosan nem.

(Cikkünket olvasva a Magyar Állami Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter megosztotta velünk azt az örömteli információt, hogy az előadás 2017 májusában ismét látható lesz.)

Szerző: CsiGabiGa