„Egy olyan időszakban kezdtünk el zenélni, amikor még volt esély karrierépítésre”: Interjú Cristina Scabbiával (Lacuna Coil)

írta TAZ | 2016.04.29.

A Lacuna Coil hamarosan új albummal jelentkezik, ami az elmúlt napokban bedobott ízelítőket hallva, minden bizonnyal az olasz banda eddigi legsúlyosabb lemeze lesz. Az utóbbi 2 évben rengeteg változás történt a zenekarban, szóval egyfajta mérföldkőhöz érkezett a gárda, de ezt leszámítva is volt miről beszélgetni a mindig mosolygós és kedves Cristinával, aki azon kívül, hogy jól énekel, remek interjúalany is, így nem volt nehéz kitölteni azt a kis időt, amit a ’Delirium’ megjelenése kapcsán kaptunk tőle.

Hard Rock Magazin: Az a helyzet, hogy kisebb előnyben vagyok másokkal szemben, mert már hallottam az új albumotokat, azonban hogyan foglalnád össze azok számára a ’Delirium’-ot, akiknek még nem volt hozzá szerencséjük?

Cristina Scabbia: Mivel a koncepció és a felállásban történt változások szemszögéből is bemutathatom az albumot, így rengeteg oka van annak, hogy ez a lemez nem olyan, mint az előző. Már két éve új dobossal dolgozunk Ryan Folden személyében, aki rengeteget tett hozzá ehhez az albumhoz, elsősorban energia és súlyosság terén. Egyszerűen fenomenális munkát végzett. A basszusgitárosunk, Marco részeihez is becsatlakozott, és rengeteget nagyszerű ötletet hozzátett, szóval ezúttal mindenképpen csapatmunkáról beszélhetünk. A gitárosunk, Maus nem vett részt a felvételekben [ugyanis kilépett a zenekarból – szerk.], szóval Marco vette fel a gitárokat is, ezen kívül pedig rengeteg vendéget is meghívtunk a lemezre. A Downfallban például az Alter Bridge énekese, Myles Kennedy szerepel, valamint Mark Vollelunga, aki egy nagyszerű bandában, a Nothing More-ban gitározik, ő egyébként szintén amerikai. Akkor ismerkedtünk meg vele, amikor pár éve együtt turnéztunk velük. Továbbá néhány olasz zenészt is meghívtunk, akik szintén hozzá tudták tenni a tudásukat a Lacuna Coil zenéjéhez. Minden bizonnyal ez az eddigi legkeményebb albumunk, és nem csak a sztori miatt, hanem azért is, mert ráébredtünk, hogy egy súlyos albumot szeretnénk. Amikor élőben játszunk, sokkal jobban élvezzük az energikus dalokat, szóval azt mondtuk: „Oké, itt az idő, hogy csináljunk valami olyasmit, amire nem számítanak az emberek.” Szerintem mindenkit meglepünk majd ezzel az anyaggal.

HRM: Mi a helyzet az új gitárosotokkal, Daniel Sahagúnnal? Ha jól tudom, egyelőre nem állandó tag, hiszen csak pár koncertre ugrott be hozzátok, de mi lesz a jövőben?

CS: Néhány lap, valamint már a Wikipédia is állandó zenekari tagként kezeli Danielt, de valójában ez nem igaz, ő csak kisegített minket néhány turnén, legutóbb például a 70000 Tons of Metal-koncerten. Ő egy nagyon jó barát, és persze a Lacuna Coil-család tagja, de nem találtuk még meg az állandó helyettest a gitáros posztra. Számunkra nem elég az ismeretség és jó gitártudás, mivel olyan embert keresünk, aki teljesen bele tud olvadni a csapatba, akivel együtt tudunk lógni. Ha megtaláljuk a megfelelő személyt, akkor megpróbálunk vele együtt turnézni, megnézzük, hogyan működik a dolog. De jelenleg nem akarok neveket mondani, mert nem szeretnénk összezavarni az embereket, ugyanis lehet, hogy néhány hónap múlva meggondoljuk magunkat.

HRM: Úgy érzem, manapság az a trend, hogy kötelező elektronikus elemeket használni a metalzenékben is, és ezúttal mintha ti is több ilyennel töltöttétek volna fel a dalokat. Te hogyan látod ezt a dolgot?

CS: Igazából az elmúlt években is használtunk már elektronikus betéteket. Mivel nincs billentyűsünk, így Marco szokta beprogramozni a billentyű- és vonósrészeket számítógépen, szóval ez nem újdonság. Amit viszont eddig még nem csináltunk – és amire szerintem te is gondolsz – az, hogy több részben is billentyűhangzásként alkalmaztuk a hangunkat, szóval, amit néha elektronikus hangoknak hallasz, az valójában a mi énekünk.

HRM: Szerintem az is egy nagy újdonság, hogy a korábbi lemezekhez képest a ’Delirium’-on énekelsz a legmagasabban. Jól hallom?

CS: Igen, jól hallod, folyamatosan feszegetem a határaimat. Igazából ebben az lesz az érdekes, hogyan fogom majd megoldani ezeket a részeket estéről estére a turnén. Már most el vagyok átkozva emiatt, de remélem meg tudom majd csinálni. (nevet)

HRM: Hogyan lehet erre felkészülni? Egyáltalán hogyan melegítesz egy-egy fellépésre?

CS: A turnék közben annyit alszom, amennyit csak lehet, továbbá rengeteg vizet iszom, és az is segít, hogy nem vagyok nagy piás. Egyébként sosem ittam sok alkoholt, mert mindig a koncertekre összpontosítok, valamint arra, mindez hogyan befolyásolná az éneklésem. Az egyetlen dolog, amit annak ellenére csinálok, hogy nem szabadna, az a rengeteg beszéd. Olasz nőként azonban ezt szinte lehetetlen elkerülnöm. (nevet)

HRM: Nőként egyébként nem rosszabb elviselni a turnézást? Egész nap zötykölődtök a buszban, és akkor még hosszan sorolhatnám, hogy mivel kell megküzdeni egy-egy ilyen hosszú utazás alkalmával.

CS: Furán hangozhat, de igazából számomra nem annyira nehéz ez, talán azért, mert már hozzászoktam. Amúgy is nagyon könnyű velem kijönni, mert kissé fiúsan viselkedek egyes esetekben, de őszintén szólva, szeretek turnézni. Sosincs problémám – még az utazással sem –, szóval nagyon pozitív módon kezelem az egészet. Új kultúrákat ismerhetek meg, új ételeket kóstolhatok meg és olyan városokat láthatok, amiket az emberek nagy része talán sosem fog látni életében. Számomra ez egy nagyszerű dolog, egy olyan élmény, amit semmi másért nem cserélnék el. Megértem, hogy nem mindenkinek való ez az élet, mivel rengeteg motiváció kell hozzá, és rengeteg áldozatot kell hozni érte. Sokáig messze vagy az otthonodtól, így nem látod a házad, a barátaid, a szüleid, a szeretteid, ez teljes elkötelezettséget igényel, de ha szereted, amit csinálsz, akkor ez egy áldás.

HRM: A Facebookon kívül az Instagramon is elég sokat posztolsz. Ez csak egy berögzött szokás, vagy tényleg ennyire szereted a közösségi médiát használni?

CS: Egyszerűen imádok ezzel foglalkozni, nem nevezném ezt rossz szokásnak. Szeretek dolgokat megosztani az emberekkel, pont úgy, ahogy a való életben is. Egy nyitott könyv vagyok. Számomra nem probléma, ha magamról kell beszélni, de az sem gond, ha smink nélkül töltök fel képeket. Tudom, hogy egy zenész, énekes és művész vagyok, így nem probléma, ha az emberek többet akarnak tudni a személyemről.

HRM: A Lacuna Coil zenéjében mindig is jelen voltak a gótikus hatások, amiket az utóbbi időben mintha levetkőzött volna magáról a banda. Minek köszönhető ez, egyáltalán hogyan látod a zenekar elmúlt évekbeli fejlődését?

CS: Úgy érzem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor azt mondhatjuk, hogy most már olyan zenét csinálunk, ami tényleg Lacuna Coil. A kezdetekkor elsősorban olyan zenekarok inspiráltak minket, mint a Paradise Lost vagy a Type O Negative, de szerintem az normális, ha friss zenekarként mások inspirálnak, és ennélfogva egy kicsit hasonló zenét készítesz, ugyanis ekkor még nem vagy teljesen tisztában a saját identitásoddal. Ez olyan, mint az emberi lét. Kinősz a gyerekkorból, közben rengeteg dolgot tapasztalsz meg, változik a ruhatárad, a lányoknál például a smink, a frizura, és egy idő után megtalálod azt, ami igazán jellemez téged. Szóval most úgy érzem, hogy eljutottunk erre a pontra, amikor önmagunk vagyunk. Még mindig jobban szeretjük a sötétebb hangulatot a vidámabbnál, így ez az út az, amit tovább szeretnénk vinni, ezekkel a dallamokkal, de nem tartom magunkat gótikus bandának, mivel ez a zene már sokkal több annál.

HRM: Ha volna rá lehetőséged, hogy visszamenj a múltba, akkor miket változtatnál meg a zenekarral kapcsolatban?

CS: Egy-két dolgot, például, hogy milyen ruhákat vagy milyen designt használtunk, esetleg miket viseltem a színpadon csak azért, mert nem volt elég önbizalmam. Azonban ha jobban belegondolok, semmit sem változtatnék meg, mert minden, ami korábban történt, az tett olyanná, amilyen vagyok. Szóval, ha tettem bármi furcsát vagy nem megfelelő dolgot, az mind hozzásegített ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok. Valószínűleg ez így sokkal jobb, mintha megváltoztathatnék bármit is.

HRM: Tudom, hogy nem könnyű téma, de mostanság minden zenésznek felteszem a kérdést, hogy mi a véleménye a zeneipar helyzetéről. Te hogy látod a dolgokat?

CS: Igen, ez egy elég komplex kérdéskör, talán 10 órányi beszélgetés sem lenne elég hozzá. Teljesen más a helyzet jelenleg, mint amikor mi kezdtük, mivel a kínálat eléggé kibővült, ami nagyon zavarba ejtő. Úgy gondolom, hogy néhány más bandával együtt nagyon szerencsések vagyunk, mert egy olyan időszakban kezdtünk el zenélni, amikor még volt esély karrierépítésre, ami manapság szinte teljesen lehetetlen. Az új zenekaroknak napjainkban ugyanis kell egy sikeres dal, talán egy album, de lehet, hogy ennek ellenére is eltűnnek a süllyesztőben, olyan gyorsan történik és változik minden. Az embereknek nincs lehetőségük pazarolni sem az idejüket, sem a figyelmüket kizárólag egy zenekarra, mert azonnal jön valami új dolog. Ez viszont nagyon szomorú, mert még emlékszem azokra az időkre, amikor az emberek izgatottan várták egy album megjelenését, amikor ott várakoztak a lemezboltok előtt, hogy megvehessenek egy albumot. A dolgok még nem voltak ennyire elérhetőek, az emberek pedig nem voltak ilyen unottak.

HRM: 2006-ban a ’Karmacode’ nagy sikereket hozott nektek az Államokban, volt-e valamilyen hatása ennek a sikernek a zenekarra nézve?

CS: Nem hinném, hogy volt. Egyébként meg úgy gondolom, hogy minden az eggyel azelőtti lemezzel, a ’Comalies’-zal kezdődött, az amerikai rádiók ugyanis imádták a Heaven’s A Lie-t, és habár az album már két éve kint volt, újból és újból vissza kellett mennünk, akkora volt az érdeklődés irántunk. A ’Karmacode’ szerintem alapvetően a ’Comalies’ sikereit gerjesztette tovább, mindenki nagyon várta, hogy milyen szintre emelkedik a Lacuna Coil zenéje ezzel a koronggal, amit még mindig nagyon szeretnek és szeretünk mi is.

HRM: A bataclani terrortámadás után a ti városotokat, Milánót is kiemelt célpontnak kiáltották ki a terroristák. Nem éreztek ennek kapcsán némi félelmet turné közben, esetleg akkor, amikor csak éppen otthon sétáltok az utcán?

CS: Nem gondolok erre. Sem akkor, amikor játszunk, de akkor sem, amikor egy koncertre akarok elmenni. A Five Finger Death Punch és a Papa Roach buliját is megnéztem volna, azonban lefújták, mivel ezt a fellépést nevezték meg az egyik következő célpontnak a tragikus bataclani események után. Úgy gondolom, hogy nem árt óvatosnak lennünk, de nem szabad félnünk, mert a terroristák ezt szeretnék elérni. Lehetetlen mindent – beleértve a jövőt is – kontrollálni, de amit akarnak az, hogy érezzék a félelmünket, ezt viszont én nem adom meg nekik. Egyébként megértem azokat, akik ilyen okból törlik a koncertjeiket, hiszen ez egy nagy felelősség az oda érkező rajongókkal szemben. Szörnyű elképzelni azt, hogy valaki meghal egy koncertünkön, felelősnek és bűnösnek érezném magam. A terrorizmus ellen mi magunk úgy tudunk harcolni, hogy kimozdulunk otthonról, és éljük a megszokott életünket.

HRM: Egy ideje már nem jártatok Közép-Európában, nálunk is 4 évvel ezelőtt léptetek fel legutóbb. Nem terveztek az új album kapcsán egy nagyobb európai turnét?

CS: Remélem, hogy összejön. Jelenleg ami le van fixálva, az egy észak-amerikai turné május-júniusban, valamint karrierünk során most először eljutunk a Fülöp-szigetekre és Kínába is, ami miatt nagyon izgatottak vagyunk. Majd pár koncert erejéig ismét az Államokban leszünk a Halestormmal, utána viszont nyári fesztiválok következnek. Minden további dolog őszre marad, de egyelőre nem tudok semmi pontosat. Mindenesetre őszintén remélem, hogy ezúttal mindenhova eljutunk majd.

Készítette: TAZ