Mezítláb a színpadon: Steven Wilson - RAM Colosseum, 2016.04.22.

írta Bigfoot | 2016.04.26.

Apró, madárcsontozatú ember, hosszú hajú és szemüveges. Farmert és pólót hord, lábbelit mindig elfelejt venni. Ha az utcán találkozna vele valaki, aki nem ismeri, egy laza, középiskolai tanárnak gondolná. Biztos, hogy nem az ő arcképével vannak tele az újságok, manapság mégis ő az egyik legnagyobb. A progresszív rock műfajról beszélek, mely mára ugyan egyértelműen klubokba, színháztermekbe szorult vissza (pár dinoszaurusztól eltekintve), de azért még mindig tartja magát, többek között olyan művészeknek köszönhetően, mint Steven Wilson, aki másodszor látogatott Budapestre.

Amikor beléptünk a terembe, már elkezdődött a show. A muzsikusok ugyan még nem tevékenykedtek a színpadon, viszont a vásznon egy tömbházat láttunk, villogó ablakokkal. Pont olyat, mint amilyeneket Lágymányoson, Békásmegyeren, Miskolcon, az Avason vagy a veszprémi Jutasi telepen emeltek, majd hirtelen feltűntek a szereplők (szintén közülünk valók), és kézbe vették hangszereiket.

Steven Wilson közlékeny ember, ezt tudatta is velünk a show elején. A dalok közt hosszan és tagolva beszélt, megosztva velünk inspirációit, zenei világlátását, egyes személyes gondolatait. Elmondta például, hogy dalai nem sok vidámságot tartalmaznak (már a Porcupine Tree esetében is így volt), ennek ellenére ő egy boldog, elégedetett ember. A háttérben vetített kisfilmek is az elidegenedésről, az emberi kapcsolatok hiányáról és a nagyvárosi ember kiüresedett napjairól szóltak. Az új album, a ’Hand.Cannot.Erase.’ koncepciója is ezt boncolgatja, amit teljes egészében eljátszottak az első részben. Ebben számomra visszaköszönt a Pink Floyd ’The Wall’-témája, azonban Wilson nem annyira nyers, mint Waters, hiszen belé szorult egy kis líra.

A második részben már nem csak a koncepció dominált, ugyanis Steven áttekintette zenei tevékenységét, így szólódalain kívül PorcupineTree-szerzeményeket is hallhattunk. A Mikael Akerfeldttel alkotott Storm Corrosion formáció egy felvételét, a Drag Ropest mindjárt a második felvonás indítójaként játszották el, a Lazarus előtt viszont megállt egy kicsit: egyik nagy példaképéről, a néhai David Bowie-ról mondott pár szót. A legutolsó ’Black Star’ albumon neki is van egy ilyen című szerzeménye, azonban ő a saját Lazarusát adta elő, így emlékezve mesteréről. Ezután még egy megemlékezés következett, hiszen a buli előtt két nappal hagyott itt minket Prince (ő is Wilson egyik kedvence), és nem kis meglepetésre a ráadásban belevágtak a Herceg Sign o’ The Times című nótájába. A dalt nem sokkal a koncert előtt tanulták meg, így nem is volt a program hivatalos részében, ami látszott, mivel kikapcsolták a vetítőket, és csak a színpadi fények dolgoztak.

Wilsontól kaptunk egy dicséretet azért, hogy milyen fegyelmezettek voltunk, hiszen ülve figyeltük a deszkákon történteket, pedig általában nem ez jellemző egy rockkoncertre. Azonban be kell ismerni, a ráadásra már nem bírt magával a zsűri: mindenki állt, sőt a zárást, a Porcupine Tree Sound Of Muzakjának refrénjét együtt énekeltük vele, igaz meg is kért minket, hogy segítsünk neki.

Hadd szóljak pár szót a színpadon kőkeményen dolgozó öt emberről. Steven Wilson szokás szerint fáradhatatlanul muzsikált, hol elektromos gitáron (ezt néha akusztikusra cserélte), időnként a billentyű mögé ülve, egy ízben pedig még a basszusgitártis pengette. Azonban nem csak ő multi-instrumentalista a csapatban, hiszen Nick Beggsnek basszusgitárját mellőzve, sokszor kezébe került a Chapman Stick is. Ez a tapping technikával megszólaló tíz-tizenkét húros hangszer lehetővé teszi, hogy sokkal harmóniadúsabb legyen a kíséret, sőt önálló életre is kelhet, aki ilyenen játszik, az bizony már nem kezdő muzsikus. Ja, és nem mellesleg, ő is egész jól ért a billentyűhöz. Beggsről még annyit, hogy nem ma kezdte a szakmát, igaz a nyolcvanas évek elején még popzenében utazott, hiszen a lányszíveket megdobogtató Kajagoogoo nevű csapatban pengette hangszerét, ma viszont egy nagyon elismert és keresett zenész, legyen szó progresszív rockról vagy jazzről.

Adam Holzman billentyűs múltjából elég, ha Miles Davis nevét említjük, hiszen játszott a ma már kultikus ’Tutu’ albumon 1986-ban. Dave Kilmister régi ismerős, többször is láthattuk őt Roger Waters zenekarában gitározni. A tavalyi amerikai turné végén viszont Marco Minnemann nem maradt tovább a formációval (az új lemezen még ő veri a bőröket), így Craig Blundell diktálja a ritmust az aktuális európai koncerteken.

Ha azt mondom, hogy fegyelmezett muzsikálás folyt, azzal semmit sem árulok el, valószínűleg arra születni kell, hogy a muzsikusok ennyire érezzék egymást. A billentyű és a gitár közül inkább az előbbi játszott nagyobb szerepet, a szólók ennél a hangszernél voltak virgásabbak, a gitár meditatívabb volt. Egyértelmű csapatmunka zajlott a színpadon, kevesebb egyéni villanással, mindehhez pedig sok effektet használtak, melyek a körkörös hangosítás miatt nem csak elölről jöttek.

Próbálok kritikus lenni, de nem tudok gyenge pontra rámutatni ezen az estén. Az biztos, hogy hangulatban, mondanivalóban, koncepcióban sokat tanultak a Pink Floydtól, a zene azonban sokkal dinamikusabb, bár igaz, a Floyd is tudott időnként sokkolóan agresszív lenni. Amíg olyan progresszív rock művészek tevékenykednek a műfajban, mint Steven Wilson, addig nem kell féltenünk a műfaj jövőjét. Van igény az igényes muzsikával kombinált komoly üzenetre, ezt a RAM Colosseum teltháza is bizonyította, még a borsos belépőjegy-árak ellenére is.

Setlist:

Első rész: Hand.Cannot.Erase.

First Regret / 3 YearsOlder / Hand.Cannot.Erase. / Perfect Life / Routine / Home Invasion / Regret #9 / Transience / Ancestral / Happy Returns / Ascendant Here On

Második rész

Drag Ropes (Storm Corrosion) / Open Car (Porcupine Tree) / My Book of Regrets / Index / Lazarus (PorcupineTree) / Don't Hate Me (PorcupineTree) / Vermillioncore / Sleep Together (PorcupineTree) /// Sign o’ the Times (Prince) / The Sound of Muzak (PorcupineTree) / The Raven That Refused to Sing

Szerző: Bigfoot
Fotók: Török Tamás
Köszönet a Live Nationnek!