Északi horda, talján őrültek: Ensiferum, Fleshgod Apocalypse, Heidra – Barba Negra Music Club, 2016.04.10.

Egy hosszú menetelés utáni, átmeneti pihenő időszak előtti utolsó bulim volt a vasárnap esti folkos-hörgős koncert. Érdekes volt látni az elmúlt hetek alatt, miként változott a közönség összetétele, pár napja még amolyan osztálytalálkozó-jellege volt a Dirkschneider-bulinak, minden régi ismerős ott lebzselt, aztán a „Világválogatott” produkcióját már vegyesen tekintették meg a fiatalok és a mi korosztályunk. Az Ensiferum hozta magával a fagyos, északi időjárást, metsző szélben gyülekezett a had, és elsősorban a fiatalok képviseltették magukat, igazi fanatikusként, szinte minden harmadik emberen valamilyen Ensiferum-logós cucc volt. Más típusú zene, más karakterisztikájú közönség, így van rendjén. Most nem volt teltház, de bő félházzal is egész jól nézett ki a terem.

A dán Heidra első taktusaira értem a Barbába. Nagyon fiatalnak tűnt a társaság, annak ellenére is, hogy idén már 10 éves a zenekar, tehát valószínűleg a dán jólét tartja őket ilyen jó karban. A színpadi produkcióra nem lehetett panasz, folyamatosan mozogtak a zenészek, legfőképp a két filigrán gitáros volt elemében, a nagyobb basszeros elsősorban statikusan nyomta le a bulit. Ennek a mozgalmas előadásnak hamar meg is lett az eredménye, mert a közönség pár szám után már hangos tetszésnyilvánításban juttatta a zenekar tudtára véleményét.

A csapat talán leggyengébb láncszemének az énekes Morten Bryldet éreztem, szerencsére a keverősnek hála, alig lehetett hallani belőle valamit, de az a kevés sem győzött meg, hogy érdemes jobban figyelnem rá. Ezzel szemben a két gitáros igen jópofa dallamokat hozott, és a folyamatosan vigyorgó kiállásuk is vonzotta a szemeket. Számomra tök ismeretlen volt a banda, és azt gondoltam, az előzenekarok sanyarú sorsára jutnak – akikről általában semmit sem tud a közönség –, és a kis létszámú társaság nem fog jó hangulat ot kreálni, ehhez képest meglepően jól fogadta a publikum a produkciót.

Többen felhívták a figyelmemet a talján bandára, hogy majd nézzem meg mennyire élvezetes és egyedi bulit nyomnak. Feltűnő jelenség volt a Fleshgod Apocalypse, az biztos, már a színpadkép sem volt mindennapi, egy igazi pianínót is a deszkákra cipeltek a roadok. A lepukkantnak tűnő, barokkos szerelésbe bújt zenekar pillanatok alatt a színpadon termett és belekezdett a közel egy órás mészárlásba.

A death metalt komolyzenei ízekkel megbolondító koncepció nagyon felkapottá tette a csapatot az utóbbi időben, sokan is voltak már addigra a színpad előtt, és szinte a banda minden egyes megmozdulását hatalmas ováció fogadta. Óriási circle piteket indítottak be, sőt még egy komoly wall of death is belefért a rendelkezésre álló időbe.

A zongorát úgy tették le, hogy természetesen a billentyűs háttal volt a közönségnek, de láttuk, miként járnak a mancsai, elég látványosan játszott, az hétszentség, néha még felállva is nyomta. Utólag tudtam meg (Szögnek köszi az infót!), hogy egy szintetizátoron játszott, amit beleszerkesztettek a zongorába a kis csalafinták. Egyébként nagyon nem lehetett hallani a hangját, mivel valahogy nem találta a keverős a potit.

A másik feltűnő jelenség a színpadon, a bőven 100 kiló feletti operaénekes hölgy volt, aki egy maszkban adta elő az áriázós részeket, színt adva a frontember hörgéseinek. Számomra úgy tűnt, mintha a világ összes fájdalmát azon a szerencsétlen mikrofonon akarná megtorolni a frontember. Extrém metalhoz passzolva Francesco Paoli dobos is extrém gyakran és gyorsan használta a duplázót, szinte gépfegyver-ropogásként hasított végig a bulin a játéka.

Nekem bevallom, azok a részek jobban bejöttek, amikor Paolo Rossi basszeros és Cristiano Trinfera tisztán énekelt. A zene ott is eszement sebességben pörgött, de valahogy az a kontraszt érdekesebbé tette számomra a produkciót. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy Tommaso Riccardi énekes-gitáros igen szuggesztív pali, nem lehet nem ráfigyelni. Amilyen arcokat vág éneklés közben, és mellette heves gesztikulálásokkal adja elő performanszát, az igazi digóstílusra vall.  A közönség reakcióit látva, azt kaptuk, amit a többség várt: egy igazi extrém előadást, olaszos temperamentummal fűszerezve.

Setlist:

Marche Royale / In Aeternum / Minotaur / Pathfinder / Cold as Perfection / The Violation / Prologue / Epilogue / The Fool / The Egoism / The Forsaking

A koncert legdallamosabb fellépője volt hátra: az Ensiferum már a turné első körében is tiszteletét tette a Barba Negrában, most is bő félház várta a finneket. Az este folyamán rengeteg „zenekarosra” festett arcú rajongót lehetett látni, akik már egy kis finn-vonalat is tettek bele a kék csíkkal. Az első taktusoktól lendültek a karok a magasba, és ez a lelkesedés kitartott a buli végéig. Ugyan a frontember Petri Lindroos (elméletileg neki kéne a középpontban lennie), de a többiek elég rendesen leveszik a válláról a terhet, elsősorban Sami Hinkka basszusgitáros. Azon kívül, hogy eszeveszett tempóban járnak az ujjai, a buli nagy részében a közönséggel való kommunikációra fekteti a hangsúlyt: hergeli a népet, vigyorog, és fel-alá rohangál a színpadon.

Petri pedig tökéletesen játszik alá, amikor éppen nem énekel, akkor ugyanis átadja a terepet a többieknek. Kicsit olyannak tűnik, mint a komolyabb testvér a családban, aki azért felügyeli a kisebbek őrült viselkedését, mert Markus Toivonent sem kell félteni, a sarkantyús csizmában flangáló gitáros sem százas, és ezt az elismertség hangján mondom. Egyébként érdekesen szólt a cucc, több helyen is megfordultam a teremben, és folyamatosan változott a minőség. Volt, ahol alig lehetett hallani Petri hangját, volt olyan, ahol elsősorban a dobot hallottam, és akadt, ahol remekül szólt minden. Talán csak Netta Skog harmonikája volt halkabb a kelleténél.

Kezdésként az új lemez két tételével nyitottak, és az Axe of Judgement  óóóózós részét már az egész terem egy emberként énekelte. Mert azon kívül, hogy pörgős tempóban nyomják a számokat, simán megvannak benne azok az etapok, amiket az egyszeri hallgató is már a második refréntől velük énekel. A zenekari molinókkal díszített színpadképen nagyot dobott az ízlésesen megkomponált fényjáték; mondjuk a stroboszkópot picit hanyagolhatták volna, a képeim majdnem egyharmada vagy teljesen fekete vagy full fehér lett. Amúgy a szép fények az egész bulira jellemezőek voltak, látványos körítést adtak a koncertnek, a közönség pedig nagyon élvezte a show-t. Visszagondolva az estére, olyan érzésem volt, mintha folyamatos circle pit lett volna a színpadtól majdnem a keverőig, méretes köröket futottak a rockerek, a bevitt sörmennyiséget pillanatok alatt lemozogták és kiizzadták, nem véletlenül volt félmeztelen a publikum jelentős része.

Janne Parvainen dobos – mint az este többi ütőse –, nem unatkozott: folyamatosan pörögtek a kezei, és persze a lábdobokat sem hagyta pihenni. A közel egy évvel ezelőtti, ugyanitt adott koncerten Netta még igen a háttérből tolta le a teljes bulit, kivéve a ráadásban eljátszott Judas Priest-klasszikust, amelyet a hölgy énekelt, a többiek pedig hangszert cseréltek egymással – most ennek már semmi jele nem volt. Folyamatosan lemászott a dobogóról, és táncra perdült a színpad elején, már amennyire a harmonikája engedte. Ami szintén különbséget jelentett az előző fellépéshez képest, az a program, szinte teljes egészében átvariálták a második körre. A kezdő tételek megegyeztek ugyan, de onnantól a buli talán egyharmada volt ugyanaz, az akkor hiányolt kedvencek most bekerültek a műsorba, ezzel szemben – sokak bánatára – például az Into Battle kimaradt.

Továbbra sem lettem elvakult Ensiferum-fanatikus, de ez már a harmadik olyan előadás volt tőlük, ahol nagyon jól éreztem magam. A zordságuk ellenére igazi party-hangulatot tudnak rittyenteni, és ez hamar átragad a közönségre is, és akkor már az ember nem tudja kivonni magát az önfeledt szórakozásból. Nem mellesleg a látványos színpadkép és fény is nagyot dob az élvezeti értéken, és persze nem szabad elfelejteni a zenészek előadásmódját sem. Kellően élvezetes lezárása volt a koncertekkel telített időszaknak, soha rosszabbat!

Setlist:

Axe of Judgement / Heathen Horde / Guardians of Fate / One More Magic Potion / Treacherous Gods / Warrior Without a War / From Afar / Wanderer / Two of Spades / My Ancestors’ Blood / Twilight Tavern / Lai Lai Hei // Tale of Revenge / In MySword I Trust / Iron

Szöveg és fotó: Savafan
Köszönet a Concertónak!
További képek ITT