„Ma már nem lehetne jegyeket árulni egy kamu Guns-koncertre”: Interjú Kosinszky Gáborral és Medvegy Lászlóval (Concerto) 2. rész

írta Hard Rock Magazin | 2016.04.22.

Idén 20 éves az egyik legnagyobb magyar rock/metal koncertszervező cég, a Concerto, ennek apropójából beszélgettünk Kosinszky Gáborral és Medvegy Lászlóval, akik interjúnk második részében arról mesélnek, miért nem lesz Magyarországon System of a Down-koncert, hogyan szokták kezelni a vészhelyzeteket koncertek előtt, és mennyire reális indok az, ha egy zenekar „logisztikai okokra” hivatkozva mondja le egy buliját.

Hard Rock Magazin: Amikor elkezdtétek a szakmát, törekedtetek rá, hogy hosszú távú kapcsolatokat építsetek ki a zenekarokkal és a menedzsmentekkel?

Kosinszky Gábor: Igen, de akkoriban nem az járt a fejünkben, hogy de jó lenne még 20 éven keresztül elhozni ezt vagy azt a bandát, hanem az, hogy milyen jó, hogy ez a második szint is reprezentálva lesz Budapesten. Miután jól sikerültek az első bulik, mert egy éhes piacra hoztunk el először zenekarokat, utána természetesen törekedtünk arra, hogy a következő turnéból se hagyjanak ki minket. A The Gathering kivétel, mert először egy saját turnéval jöttek, és fél éven belül visszatértek a Tiamat előzenekaraként. Akkoriban erős volt a dark-gót vonal, Moonspell, Tiamat, Gathering, Anathema, és az akkor kialakított kapcsolatrendszerből tudtunk építkezni ezen a vonalon. Előtte már volt kapcsolatunk a hardcore vonallal, mert az első nemzetközi bulink a Madball-Ignite páros volt, az első formabontó zenekarunk pedig a King’s X, amely egyik táborba sem illett. Nem is nagyon tudott vele mit kezdeni a piac.

HRM: Azért fogtatok bele a koncertszervezésbe, hogy betömjétek ezt a rést a hazai piacon?

KG: Igen, mert a középkategóriás bandákat nem hozta el senki. Mi akkor már kluboztunk, a hazai zenekaroknak csináltunk bulikat. A nemzetközi szervezés ennek a második szintje, tehát nem a földszintről, hanem az első emeletről léptünk fel a másodikra. A kis klubunk nyújtotta keretet egyből ki is nőttük, legalábbis technikailag, és akkor kezdtük szabadtéren és az E-Klubban szervezni koncerteket. Három év alatt jutottunk el a PeCsáig. 1996-ban csináltuk az első nemzetközi bulinkat és 2000-ben már leszerveztük az első Pecsás koncertünket, ahova addig csak rajongóként vagy fotósként jártunk.

HRM: Vannak zenekarok, akiknél látszik a fejlődés, hogy egyre nagyobb helyre hozzátok el őket.

Medvegy László: Nem mindenkinél volt ez előre eltervezett koncepció. Nyilván vannak zenekarok, amelyeknél ezt meg lehetett csinálni, mint például a decemberben az Arénában fellépett Nightwish esetében, ahol beszéltünk a zenekar menedzsmentjével, hogy ha a zenekarban van az a lendület, és tud folyamatosan fejlődni, abban mi is partnerek leszünk, és megadjuk nekik az egyre jobb feltételeket és körülményeket. Ez nagyon szimpatikus volt nekik. A fokozatosság aztán egy idő után már eltűnt, mert a szabadtéri 4000-4500-as bulihoz képest a következő koncert már jelentős lépés volt.

KG: Majdnem mindegyik zenekarnál megvolt ez a fajta progresszió a 2000-es évek elején, például a Sonata Arctica az első koncertjén a legelső zenekar volt a Stratovarius előtt. A következőn már ők voltak a középső banda a Gamma Ray-bulin, utána pedig jött az önálló klubbuli, majd az önálló Pecsa-koncert. Aztán jött egyfajta visszaesés, de a tavalyi bulin megint felfelé indultak el, az a koncert már be sem fért volna egy klubba. Náluk azért ilyen hullámzó a nézőszám, mert volt egy-két bulijuk, amikor Tonynak nem volt hangja, és ez kicsit levitte a rajongást. De szinte sosem egyenes irányú  ez a fajta mozgás.

HRM: Az elején jobban előtérbe kerültek nálatok a személyes kedvenceitek? Azokat a zenekarokat próbáltátok meg elhívni, akiket szerettek?

KG: Mi ketten szerintem lefedjük az egész műfaji spektrumot a black metaltól a Totóig. Októberben például elhoztuk a Ravent, amiről tudtuk, hogy piacilag biztos bukta lesz, de le akartuk szervezni őket, mert szeretjük a bandát. Ilyet persze csak egy bevállalható szintig lehet megtenni. A Ravennél nem tudtunk nagyon lyukra futni, mert nem volt drága a banda.

ML: Sok zenekar van, ahol számít a személyes ízlés és persze a kitartás. Az Amorphist hosszú-hosszú évekig nyaggattuk, mire sikerült elhozni őket. Pedig nem vagyunk hülyegyerekek, megértjük, ha azt mondják, hogy nem turnéznak, de amikor valami történt a banda környékén, mindig megeresztettünk egy faxot, hogy ha bármi van, szóljanak nekünk. Aztán amikor átrendeződött a tagság a zenekaron belül, és aktívabban kezdtek el turnézni, Magyarországra is el tudtuk hozni őket. Ez nagy meló volt, és kitartónak kellett lennünk. De másik zenekarnál is előfordult, hogy mint a pitbullok, belemartuk magunkat a húsukba, és nem eresztettük, amíg el nem jöttek.

HRM: Kibe martatok bele?

ML: Én például a Black Label Society-be. Vérszemet kaptam, mikor megláttam őket koncerten, és azt mondtam, addig nem nyugszom, míg el nem hozom őket.

KG: Nálam a Summer Rocks-os főzenekarok voltak ilyenek, a Judas Priest és a Slayer, ahol az üzleti megfontoláson túl az érzelmi vonal is erős volt. A Queensryche-ot már nem is mondom, pedig akkor már leszálló ágban voltak, de első alkalommal hozhattuk el őket Pestre, ráadásul a Judas elé…

ML: Előtte csak ’91-ben voltak itt a Monsters of Rockon.

HRM: Volt olyan zenekar, amelyen meglepődtetek, milyen sikeres nézőszámot produkált itthon?

KG: A japánok. A japán bandákat is mi hoztuk először, például Miyavit, aki azóta többször járt nálunk. Egy nap után hívtak a Ticketexpresstől, hogy ki ez a művész, mert annyi jegyet adtak el egy nap alatt, mint még soha, az Arénás bulikat kivéve. 24 óra alatt elkelt 300 jegy.

HRM: Ha ilyen jól ment, miért hanyagoljátok a japán előadókat mostanában?

KG: Nem hanyagoljuk, de a stílus picit kifutott. Miyavi ugyan visszajár, de már nem mi hozzuk. Előfordul, hogy lecserélődik a művész ügynöke vagy menedzsmentje, és az újnak más kapcsolatai vannak a magyar piacon, és ő velük akar dolgozni.

ML: A jó japán bandákat már elhoztuk, meg persze pár olyat is, ami rossz volt. Nagyon jó időszakban találtunk rá erre a műfajra, pont akkor, amikor begyűrűzött a válság, és a rockzenén kézifék volt, a nagy lendület ellenére csikorgó fékekkel haladt a konvoj. Úgy gondoltuk, vesztenivalónk nincs, úgyhogy inkább menjünk fejjel a falnak. Ezek a zenekarok teljesen mások voltak, mint amiket előtte hoztunk, ezért nem tudtuk, milyen a közönségük. A sötétben tapogatóztunk, de aztán szépen lassan kiismertük ezt a terepet is. Elsősorban noname zenészek jöttek, de nekünk valahogy sikerült egyből megtalálnunk a jó neveket ezek között. Itt az a nehézség, hogy Japánból átruccanni Európába már önmagában hatalmas kihívás, ezért is nagyon kultszintűek ezek az előadók. Valószínűleg ezért is volt Beatles-mértékű őrület volt az első Miyavi-koncert körül. A teremben 123 decibelen sikítoztak a lányok, akik az előző este a PeCsa előtt aludtak. Az őr vitt ki nekik vizet és engedte be őket, hogy használják a toalettet.

KG: Én abban bízom, hogy aki akkor 16 évesen, pink ruhában csápolt a japán zenekarok koncertjein, az most is inkább rockos zenéket hallgat, és abból a pár ezres szubkultúrából néhányan eljöttek hagyományos rockkoncertre is.

ML: Egyébként nem csak a japánoknál, korábban is sokszor előfordult, hogy meglepődtünk, milyen jól sikerült egy-egy buli. Például az első Strato-koncert. Mondjuk az egy jó összeállítás volt: Stratovarius, Rhapsody, Sonata Arctica. De hasonlóan jó lett volna az Iced Earth is, ha sikerült volna elhozni őket, és nem rekednek meg a határon. Nagyon jó elővételes eladásaink voltak arra a bulira, tuti teltház lett volna.

HRM: Mekkora érvágás egy szervezőnek, ha a koncert napján derül ki, hogy valamilyen baki miatt elmarad a koncert?

KG: Fatális.

HRM: Ti szívtok akkor is, ha a zenekar hibájából nem valósul meg a koncert?

KG: Ez már jogi kérdés. Nincs az az ember, aki megállapítja, ki hibázott. Akkor még nem volt EU tagságunk, nekik pedig nem volt papírjuk a pirotechnikáról és a pólókról. A produkció amerikai volt, azt sem tudták, melyik földrészen vannak, és kiléptek volna az Unióból egy másik országba papírok nélkül. De az teljesen alap, hogy kell papír a pólókról, enélkül még egy mikrobuszos kis turné sem indul el. Mindenesetre azóta sem derült ki, hogy ki hibázott, a terhet viszont egyedül mi viseltük, és visszaváltottuk a jegyeket. A zenekar nem fizetett kompenzációt, a teljes reklámköltséget, a PeCsa hang- és fénytechnika bérleti díját buktuk, ami több milliós tételt jelent.

HRM: Van olyan zenekar, amit nagyon szeretnétek vagy szeretettek volna elhozni, de valamiért nem sikerült?

KG: Slasht szerettük volna visszahozni, de olyan béna volt a kommunikáció, hogy visszajött ugyan Magyarországra, de nem mi hoztuk.

ML: Ha egy zenekart szerettünk volna elhozni, de nem sikerült, az általában a két elképzelés között tátongó űr miatt volt. Az ilyeneket gyorsan el kell engedni.

HRM: El lehet?

ML: Szerintem igen. Ebben már nagyon jók vagyunk. Mindig próbáljuk megvalósítani a dolgokat, akár extrém körülményeket, kéréseket is megvalósítva, de amikor már orosz rulettbe kéne belemenni, akkor elgondolkodik az ember, hogy ez nem ér annyit.

KG: Mondok egy példát: a System of a Downt sokan szeretnék elhozni, mégsem merik, mert a lakosság arányával nem arányosítható a gázsi. Általában jól tudjuk belőni, hogy egy művész mit tudna nálunk produkálni. Egy ügynök mondhatja, hogy ez a művész 2000 fős bulikat csinál a kontinensen, de nem szabad a német és a magyar közönség létszámát összehasonlítani. Ilyen pl. a Grave Digger, akiket imádok, de csak úgy tudott nálunk működni a koncertjük, hogy a Sziget hozta a zenekart, illetve a Therion előzenekarként jöttek.

ML: Vagy ott a Saxon. Megcsináltuk, de hadd ne mondjam, hogyan nézett ki a terem. Pedig ott volt még vele Doro és a Dionysus. Pár száz fő volt a PeCsában, a Club 202-ben is csak harmad-negyedház lett volna. Ezt a bulit mi is benyeltük. Erős csomagnak éreztük, mégsem sikerült.

HRM: Ha most hoznátok el ezt a csomagot, többen lennének rajta?

KG: Elképzelhető, de sajnos a gázsit már nem márkában mérnék, a Saxon tábora viszont nem nőtt itthon ezzel arányosan.

KG: Például a Journey is közös kedvenc, de nem mernénk elhozni, mert nem látjuk azt a bázist, amire építeni lehetne. A Multimédia is lyukra futott a Foreignerrel. Mondjuk azt eleve rosszul tájolták be, mert nem az Arénába kellett volna szervezni, hanem a PeCsába.

HRM: A zenekarok sokszor „logisztikai okokra” hivatkozva mondanak le egy-egy koncertet. Ez valós ok lehet, vagy csak rosszul fogynak a jegyek?

ML: Sok magyarázat előfordulhat ilyenkor. Előfordul, hogy olyan emberek állítják össze a zenekar útvonalát, akik nincsenek tisztában a földrajzi viszonyokkal, például hogy nincs autópálya egy adott országban, vagy nem végig sík terepen kell haladni, és nem mindegy, hogy azt az 500 kilométert hegyen-völgyön kell megtenned. Például a Black Label Society 2005-ös koncertlemondásánál olyan sűrűn televágták a BLS-nek a Black Sabbath-koncertek mellé amúgy is telerakott naptárát, hogy kifújtak a fiúk. Nem lehet három hétig minden nap koncertezni, és közben rengeteget utazni. Tehát valóban előfordulhat, hogy össze-vissza utaztatják a zenekart, ugyanakkor ez az indok mentsvár is lehet akkor, ha a bandánál vagy a menedzsmentnél porszem kerül a gépezetbe.

KG: Nálunk egyszer fordult elő – az A Pale Horse Named Death koncertjénél –, hogy az ügynökkel közös megegyezéssel úgy döntöttünk, lemondjuk, mert senkit nem érdekelt. Nagyon fájt, de nem akartuk se magunkat, se a zenészeket kitenni annak, hogy egész nap ott melózunk, és a vége úgyis fagyás lesz. Kb. 8 eladott jegyre nem lehet bulit csinálni. Az a művésznek, a közönségnek, és a helynek sem jó.

HRM: Itthon nem túl divatos a jegyelővétel. Honnan tudjátok lemérni, hogy mennyien lesznek egy koncerten?

ML: Egyre inkább az. Nagyot fordult a világ, mert régen jóval nagyobb volt a helyszíni eladás. Ez talán a technika elterjedésével is magyarázható, az egyszerű online jegyvásárlási lehetőséggel. Sokan koncertjegyekre használják a különböző kártyáikat is (Szép kártya, Üdülési csekk stb). Ezek mind az elővételes vásárlás felé tolják a közönséget. Régebben az információ sokkal lassabban terjedt, manapság viszont a rajongó naprakész a zenekarral kapcsolatban, pontosan tudja, hol tart a turné, nem kell azon filóznia, hogy tényleg eljönnek-e vagy sem. Az emberek régebben annyiszor ráfáztak, hogy inkább biztosra mentek, és csak a beengedésnél vették meg a jegyet. Manapság viszont már elképzelhetetlen lenne, hogy egy kamu Guns N’ Roses-koncertre áruljanak jegyeket a Lurdy Ház parkolójában.

KG: Nem vesznek többen jegyet egy-egy koncertre, de az arányok eltolódtak az elővételes vásárlás irányába. Az is számit, hogy bizonyos időpontig akár több ezer forinttal is olcsóbban adjuk az „early bird” jegyeket. Ezeket megpróbálják gyorsan elkapkodni, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbi időben egyre több a teltházas rendezvény Budapesten.

HRM: Gyakran hallani, hogy a zenekar vagy a stáb ilyen-olyan egészségügyi problémával érkezik hozzánk. Van bejáratott orvosi teametek, akihez viszitek őket?

ML: Ez helyszínfüggő. Az számít, ki van közelebb, ki mikor rendel, mert nem akarjuk átutaztatni őket a fél városon. Vannak bevált segítőink, például a mosást egy helyen szoktuk csináltatni, mert ismerjük őket, megbízhatóan dolgoznak, és mindig készen vannak időben. Jártunk sebésznél, proktorológusnál [végbél-sebésznél] – na, erre nem volt kiépített hálónk (nevet) –, de az enyhébb kérésekre, mint a masszázs, megvannak a bevált embereink. Ha orvoshoz kell menni, az általában akkor derül ki, amikor felébred az illető, akkor látják, javult-e a helyzet. És ez általában nem reggel történik, hanem pár órával a koncert előtt. Az Amorphist egyszer el kellett vinni fül-orr-gégészetre, mert mindegyiküknek begyulladt a füljárata a fülmonitortól. Tűzoltás gyanánt gyorsan lekezelték őket speciális kenőcsökkel, de a fülmonitornak már aznap este vissza kellett kerülnie. Amikor Tony Kakkót, a Sonata Arctica énekesét kellett elvinni gégészetre, hajszálon múlt az a Pecsás buli. Nem mondom, hogy a pályafutása legjobb teljesítményét nyújtotta, és még meg is szólták azért, hogy sálban lépett fel. Ilyen az, amikor az emberek tudatlanul kommentelnek. Annyira súlyos volt a helyzet, hogy az utánunk következő pár bulit le is mondták, és nekünk is „könyörögni” kellett neki, hogy ne maradjon el a fellépés.

KG: De mindez semmi a Type O Negative-koncerthez képest, amikor úgy néztük a frontembert, nehogy meghaljon a színpadon. Úgy nézett ki, mint egy elefánt, amelyik le van fogyva, a csontozata nagy és erős, de a külső már lóg rajta.

ML: A Type O Negative-bulinál kértek egy oxigénpalackot, ami amúgy gyakori kérés a zenekaroktól, mert mindenkinek más az oxigénfelvevő képessége, és ha még füstöt is tolnak a képébe, akkor akadhatnak gondok. Mielőtt csapódna egyet a színpadon, egy gyors oxigénmaszkos lélegeztetést szoktak csinálni.

KG: Peter Steele-nél az oxigénnek több funkciója lehetett, mint általában, hiszen amúgy is nagyon le volt terhelve a szervezete, és mellette még vörösborozott is.

HRM: Az alkoholra vonatkozó zenekari kérésekre nem mondhattok nemet? Akkor sem, ha valaki 5 üveg whiskyt kér, és tudjátok, hogy az kihathat a bulira?

KG: Nem, mert van olyan művész, aki így tud jól működni. Mi nem tudhatjuk, hogy kinek mire van szüksége.

ML: Volt egy olyan zenekarunk, aminek a tagjai addig nem voltak hajlandók felmenni a színpadra, amíg nem kapták meg a 3 üveg vodkájukat és a 2 üveg whiskyt.

KG: És olyan is van, aki ezt meg is issza a fellépés előtt! (nevet) De a koncerten ez nem látszott rajtuk.

ML: Mi ilyenkor azt a köztes megoldást szoktuk választani, hogy nem rakjuk ki szem elé. Ha az illetékes valóban kéri tőlünk, akkor odaadjuk neki, mert ami jár, az jár. Dani Filth menedzsere például kérte, hogy ne rakjuk ki az italt a zenekar elé, mert Dani akkor jött le mindenről, és nem akarta, hogy véletlenül meglássa a piát. Amíg nem jött oda a turnémenedzser, hogy adjuk át az alkoholt, addig elzárva tartottuk.

Készítette: Tomka, Savafan
Képek: Savafan