Valami más: Wayne Shorter Quartet - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2016.04.11.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen fél év leforgása alatt három jazzlegenda koncertjén vehettem részt. Októberben Chick Corea fellépését izgultam végig, egy hónap múlva Steve Gadd hetvenedik születésnapját ünnepelte egy turnéval, most pedig a Weather Report egyik alapítója (a másik, Joe Zawinul sajnos lassan kilenc éve az égieknek muzsikál) nézett be hozzánk.

Wayne Shortert 2007-ben már láttam a VeszprémFesten, akkor egy nagyon hangsúlyos, kortárs komolyzenével átitatott jazzmuzsikát mutatott be, a közönség fele el is szállingózott a koncert végére. Nos, a nyolcvanhárom esztendős muzsikus ezúttal talán valamit lazított a szigoron, de összességében nem engedett a színvonalon. A magyar jazzélet is képviseltette magát az estén, hiszen Snétberger, Szakcsi, Babos, Katona Klárival karöltve szorongott a nézőtéren.

Ismerősek voltak a társak is, hiszen Brian Blade dobos, Danilo Perez zongorista és John Patitucci bőgős Veszprémben is vele voltak. Patituccit máshonnan is ismerhetjük, ugyanis Chick Coreával és Al DiMeolával is muzsikált már együtt.  Ez az akusztikus kvartett egyébként 2000 óta játszik együtt, és kevés új anyagot adtak ki az elmúlt másfél évtizedben, inkább az élő fellépésekre koncentráltak.

Nagyon szabad zenét hallhatott a publikum ezen az estén. Az első szerzeményt - mely fél órásra duzzadt - inkább kottából nyomták, de azért ebbe is belefért némi improvizáció, utána viszont szinte teljesen a rögtönzéseké volt a terep. A produkció egyik legérdekesebb eleme az volt, hogy a ritmusszekció nem hagyományos szerepet töltött be: Brian Blade és Patitucci önállósították magukat – rengeteget kalandoztak egyes szerzeményekben. Száz százalékban éltek a zene szabadságával, mégis szabtak egy határt a játéknak. A koncert alatt végig egymást figyelték, azonnal reagáltak a másik megnyilvánulásaira, látszott, hogy egy pillantásból is megértik egymást. Brian Blade dobolása időnként teljesen szélsőséges vonásokat kölcsönzött: az egyik pillanatban a dobseprűkkel simogatta a bőröket, a következőben pedig olyan brutalitással kezelte hangszerét, hogy egy ízben még a pergő is lejött a tartójáról, mágsem esett ki a muzsikából. Valószínű, ez nem először történt meg vele.

A gerincet végig Danilo Perez zongorajátéka képezte: nagyon széles palettán játszott, kezdve a hagyományos jazzfutamoktól a klasszikusokon át a free jazz elemekig mindent bevetett. (Lehet, hogy csak a saját rajongásom sugallja, de amikor azokat a bizonyos klasszikus dallamsorokat futtatta, nekem Keith Emerson jutott eszembe.) Perez kiváló muzsikus, ragyogóan koordinálta a bulit, pedig nem lehetett neki egyszerű a Patitucci-Blade duó extrém, különutas részei miatt.

És, hát szóljunk valamit a főhősről is. Wayne Shorter végig a fókuszpontban ült, nekem úgy tűnt, inkább csak szemlélte az eseményeket (időnkét abszolút kívülállóként), mintha nem is lett volna hatása semmire, de azért ez nem így volt. Visszatérően zavaros viselkedése viszont nem csak nekem tűnt fel. Egyszer rekordgyorsasággal cserélte a fúvókákat hangszerein, máskor úgy tűnt, mintha nem bírná megfújni, mert csak erőtlen, gyenge hangokat csalt ki a csövekből. Néha megfújt egy-két hangot, aztán feladta, hagyta a többieket érvényesülni, alkalmankénti fütyürészését sem tudtam elhelyezni az estén. Persze voltak pillanatok, amikor megszólalt a szaxofon is, akkor rögtön tudtuk, miért is vagyunk ott.

Egy szó sem hangzott el a hangverseny alatt, de a zenével mindent elmondott a négy muzsikus zseni, mert bár Wayne Shorter Quartet koncertre jöttünk, négy teljesen egyenrangú művész produkált a Bartók Teremben. Wayne Shorternek (aki Miles Davis mellett is tanulta a szakmát), nincs szüksége egyes műfajok határaira, van mersze a jazzt a klasszikussal összekapcsolni. Azt a fajta kortárs klasszikus zenét, amit az átlag zenehallgató nem valószínű, hogy be tud fogadni. A jelenlevők sem tudták maradéktalanul befogadni a hallottakat, hiszen nagy számban hagyták el a termet a ráadás előtt. Nem mondom, hogy naponta hallgatom a lemezeit, de azért eljönnek azok a pillanatok az életemben, amikor kalandozni akarok.

Végezetül pedig még egy gondolat: Hálás vagyok a sorsnak, hogy kilenc éve Veszprémben láthattam Shortert és Zawinult együtt zenélni, akik ugyan két egymást követő napon léptek fel, de Shortert rá tudták venni a szervezők, hogy pár percre menjen fel a színpadra egykori harcostársa mellé, aki élete utolsó előadását prezentálta. 

Szerző: Bigfoot
Fotók (kivéve az első): Müpa
Köszönjük Szász Andrea és Magócsi Anikó segítségét!