Maratoni dallamorgia: Avantasia – Barba Negra Music Club, 2016.04.04.

Az Avantasia első részének elkészültekor valószínűleg maga Tobias Sammet sem gondolta volna, hogy alkalmi projektként indult metaloperája 15 évvel később már a hetediknél jár majd, amit többezres tömegek előtt adhat elő, egy nagy vonalakban állandó felállással turnézó supergroup élén. A 2001-ben megkezdett, epikus metalba ágyazott fantasy történethez méltó tündérmese ez.

Az ’Avantasia – The Metal Opera’ első és második része szinte a megjelenést követően a műfaj klasszikusává vált, és lett egyszersmind az akkortájt szárnyra kapó tradicionális heavy/power metal újhullám szimbolikus alkotása – efféle vállalkozásba csakis ott, csakis akkor lehetett belevágni, persze ehhez nélkülözhetetlen volt az akkoriban már az Edguyjal is jelentős sikereket elért Tobias tehetsége és nagyravágyása. Azóta a nagy heavy metal őrület alábbhagyott, ennek megfelelően manapság – függetlenül a leszállított minőségtől – már közel sem számít akkora eseménynek egy-egy új Avantasia-lemez megjelenése, így valószínűleg az első két résszel összetoborzott tábor sem növekedett számottevően. De ha ez a társaság turnéra indul, az még mindig nettó szenzáció, és ennek csak részben az az oka, hogy a projekt kezdete kétségkívül volt akkora durranás, hogy az akkor megalapozott siker önmagában is mindmáig kitartson. Mert bár ez a 2008-as élő debütálás óta viszonylagos rendszerességgel újra és újra megtörténik, gyakorinak még így sem nevezhetnénk. Ezért nem meglepő, hogy a turné eddig szinte mindenhol teltházat produkált, és még ha az utolsó pillanatban is, de végül nálunk is sold outos lett a buli, amire ebben a műfajban néhány kivételtől eltekintve nem nagyon találunk példát – ebből azért bőven le lehet szűrni az esemény jelentőségét. (Még akkor is, ha ez nagyjából negyedannyi embert jelent, mint például a német helyszíneken. Megjegyzem, hogy minden bizonnyal lettünk volna sokkal többen is, ha nincs a műfajban szintén szokatlanul húzós jegyár, amire viszont nyilván azért volt szükség, hogy – nagyobb helyszín nem lévén – alacsonyabb nézőszámnál is rentábilis legyen a buli. Ördögi kör…) Nálunk pedig az átlagosnál is nagyobb volt a koncert súlya, hiszen a magyar közönségnek nyolc évet kellett várnia, hogy ismét élőben láthassa Tobias utazócirkuszát. És nem utolsó sorban: ilyen jellegű produkciót nem láthat minden nap az ember, így ez a show még azok számára is érdekes lehetett, akiket alapvetően nem vágnak hanyatt az Avantasia lemezei, vagy úgy általában a dallamos európai heavy/power metal.

És hogy mitől különleges ez az egész mizéria? Nos leginkább attól, hogy ilyen éneklést sehol sem hall az ember. A több hangra/karakterre írt, hol egymásra felelgető, hol bombasztikus, olykor 7–8 szólamba összeálló vokálok lemezen is elképesztően hatásosak, amikor viszont élőben szólalnak meg… nos hát az valami egészen rendkívüli. Nincs az a stúdiófelvétel, ami vissza tudná adni azt az energiát, azt a fennkölt monumentalitást, ami az előadás pillanatszerűségében éri ilyenkor a hallgatót. A nettó három, felkonfokkal és minden egyébbel együtt összesen három és fél órás bulin pedig volt alkalmunk bőven átélni ezt az élményt. Más szavakkal: lényegében egy musicalről van itt szó, azzal a különbséggel, hogy itt az énekesek nem játsszák el a történetbeli szerepüket, viszont a hatás érezhetően színpadiasabb, mint egy hagyományos rockkoncerten. Már önmagában ezért megérte elmenni erre a bulira, és még szóba se került, hogy mindezt kik prezentálták ezen az estén…

Kezdjük a szó klasszikus értelmében vett háttérénekesekkel: a nem akármilyen arcokból összeállított hangszeres szekció minden tagja kivette a részét a vokálozásból (az Edguy-ütős Felix Bohnkét leszámítva), ezen a ponton elsősorban Oliver Hartmannra kell külön felhívni a figyelmet. Sajnos igen kevés lehetőséget kapott arra, hogy szólóban is megvillantsa énektudását, a The Wicked Symphonyban és a Stargazersben (és persze a megboldogult (?) At Vance-ben) nyújtott teljesítménye alapján érthetetlen, hogy Tobi miért nem használja ki jobban az egyébként gitárosként is irdatlan dolgokat produkáló énekes tehetségét. A heavy és power metal alaplemezek tucatjait (és atyaég, mekkora klasszikusok ezek!) gatyába rázó, elsősorban produceri, hangmérnöki és zenei rendezői minőségükben ismert (zenészként azonban teljesen átlagos képességű) Sascha Paeth és Michael ’Miro’ Rodenberg, valamint André Neygenfind igazából csak az egyes szólamok megerősítését vállalta magára. 

Áttérve a főállású énekesekre, Amanda Sommerville­ kvalitásait nehéz lenne kétségbe vonni, a kórusok tekintetében pedig rendkívül fontos része volt a produkciónak, mivel azonban az Avantasia sztorijában viszonylag kevés a női szerep/szólam (és azok sem – mint például a Farewell – kifejezetten neki íródtak), alapvetően mégiscsak háttérembernek számít. Én mondjuk nem dobtam el tőle az agyam, de amit kellett, azt tökéletesen hozta. Aztán itt volt még Herbie Langhans, aki szintén főállású vokalistaként vett részt a játékban, és csupán egyszer lépett elő frontemberré: a lemezen is baromi hangulatos, gótos beütésű Draconian Love pedig élőben is nagyon jól működött. A csapat legrutinosabb tagja, Ronnie Atkins egy korrekt, de – Pretty Maids-kultusz ide vagy oda – szerintem egyáltalán nem egy kiemelkedő rocktorok, Tobi viszont valamiért ragaszkodik hozzá. Ő már sokkal fontosabb szereplője volt az eseményeknek, a főhős után talán ő vállalta a legtöbb feladatot az este folyamán.

A közönség nagyja viszont leginkább Michael Kiskére várt, akinek színpadra lépése a világ bármely pontján fontos eseménynek számít, itt nálunk azonban ez az átlagosnál is nagyobb jelentőséggel bírt. Emlékeim szerint a Helloween hőskorszaka óta nem láthatták őt a magyar rajongók, ennek megfelelően hatalmas ováció fogadta a rögtön a nyitó Mystery Of A Blood Red Rose után érkező Ghostlightsban felbukkanó énekest. Szégyen és gyalázat, de a magam részéről sosem voltam hatalmas fanja Kiskének, és az sem javított a kapcsolatunkon, hogy eleinte meglehetősen durva hamisságokat produkált a mester, de tény, hogy a pillanat súlyát így sem lehetett nem átérezni. Kisebb hibák később is be-becsúsztak, de összességében az Unchain The Lighttól kezdve már a megannyi klasszikus lemezen megszokott módon szárnyaltak a magasak.

Eric Martin kiállásban és hangban is kilógott kissé a sorból, és bizonyos értelemben épp ezért volt borzasztó jó élmény látni őt ebben a produkcióban. Mert tény, hogy aki nem klasszikus metallal kel és fekszik, annak egy idő után rendkívül fárasztó tud lenni az állandó visítozás, számukra pedig két óra elteltével már szabályosan felüdülésként hatott ez a kicsit konszolidáltabb, egyenes (értsd: nem agyonvibratózott) hang. Saját dala (What’s Left Of Me) mellett ő kapta meg például a The Great Mysteryt a turné közben egyéb elfoglaltságai miatt megpattant Bob Catleytől, de ő helyettesítette Klaus Meinét is a Dying For An Angelben, valamint a buli utolsó negyedére már nyilván kissé elfáradt Tobit, például a zseniális Twisted Mindban. Illetve érdemes megjegyezni, hogy amíg a többségnél elő-előfordultak kisebb-nagyobb mellééneklések és bizonytalan hangok, Eric volt az egyetlen, akinél nagyítóval sem lehetett volna hibát találni – ritkán hallani olyat, hogy valaki ennyire képes legyen uralni a hangját. Na jó, van még néhány ilyen a szakmában, mi pedig abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy egyikük szintén színpadra lépett ezen az estén.

Nem nehéz kitalálni: Jorn Landéról van szó. Pontosabban Jorn „mindenkit leéneklek a picsába” Landéról. Hogy a fickó egy zseni, az nem különösebben szorul bizonyításra, az azonban ezzel együtt is meghökkentő volt, hogy tehetsége még egy ilyen illusztris társaságból, ennyi egyéniség közül is messze ki tudott emelkedni. Onnantól, hogy a The Scarecrow-ban először feltűnt a színpadon, történhetett akármi, nem lehetett nem rá figyelni; minden egyes hangja olyan dögösen, olyan elementáris erővel dörrent meg, hogy a hideg futkosott a hátamon. Viszont éppen ezért bizonyos duettek (például az imént említett dalban is) szinte komikusak voltak, illusztrálandó, hogy társai mennyire nem játszanak vele egy ligában. (A legviccesebb a Sign Of The Cross felvezetőjébe épített, Tobias által prezentált Heaven And Hell volt – hangosan felröhögtem, amikor elképzeltem, ahogy ennek hallatán az akkor valószínűleg épp hátul a cateringben héderelő Jorn lefitymáló arckifejezéssel konstatálja: „Srácok, ti itt mind szarral gurigáztok…!”)

Tobias Sammet pedig… nos hát ő egy meglehetősen ambivalens figura. Mert túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez az arc a műfaj legtehetségesebb dalszerzőinek egyike, amit pedig ezzel a kreativitás és logisztika terén egyaránt elképesztő munkát igénylő vállalkozással letett az asztalra, az minden tiszteletet megérdemel. Énekesként viszont már korántsem ennyire pozitív a kép: szigorúan szakmai füllel hallgatva akár azt is mondhatnánk, hogy saját projektjében abszolút másodvonalasnak számít, sőt megkockáztatható, hogy a vokálszekcióba is csak alig-alig férne be. Nem volt ez mindig így, de nem lehet nem észrevenni, hogy fiatal kora ellenére rengeteget kopott a hangja, és emlékezzünk vissza, hogy már 10 évvel ezelőtt is voltak gondjai, és nem csupán a magasakkal – pedig akkor még csak a húszas évei végén járt. Szóval tulajdonképpen kész csoda, hogy ha nem is tökéletesen, de azért még bőven vállalhatóan képes volt végigénekelni a nettó háromórás show-t. Na jó, legyünk őszinték: azért voltak itt vendéghangok bőven, túlvibratózott magasai pedig úgy két óra környékén már szabályosan az idegeimre mentek. És összességében mégsem lehet rá haragudni, mert minden hibája ellenére is kifogástalanul működik főhősként, ráadásul egy nagyon szerethető fickó és rendkívül jó frontember, aki adott esetben képes volt háttérbe húzódni, ha éppen arra volt szükség. És hát ebben a sokszereplős metalmusicalben bizony volt erre példa bőven. 

Be kell vallanom őszintén, azért voltak félelmeim a bulival kapcsolatban. Akárcsak maga a műfaj, úgy egykor az Avantasia is meglehetősen fontos része volt az életemnek, viszont azok az idők már elmúltak, így tartottam tőle, hogy a háromórás maratoni program minden szimpátiám ellenére sem tudja majd végig lekötni a figyelmemet. Ehhez képest valahol a Promised Land, vagyis durván két és fél óra elteltével jutott egyáltalán eszembe, hogy ránézzek az órámra. Ez a fent említetteken túl annak köszönhető, hogy Tobiék baromi erős és változatos setlistet állítottak össze.

A műsor első felében természetesen elővettek egy nagy rakás dalt a remekül sikerült ’Ghostlights’-ról, ezek közül számomra az Unchain The Light, a Let The Storm Descends Upon You és a Draconian Love, a régebbiek közül pedig a két dalóriás, a The Wicked Symphony, valamint az epikus The Scarecrow (utóbbi kétségkívül Tobias pályafutásának egyik legkiemelkedőbb darabja) ütötte a legnagyobbat. Majd a Reach Out For The Lighttal kezdődően egy kifogástalan slágerparádé vette kezdetét, ami a Sign Of The Crossból és a The Seven Angelsből, valamint egy a szereplőket egyenként, tapsrendszerűen a színpadra invitáló felvezetésből összegyúrt „grand finale”-ban érte el a csúcspontját. Sem a zenészeken, sem pedig a közönségen nem lehetett észrevenni, hogy ekkor már mintegy három és fél óránál jártunk, ez talán mindent elárul a buli hangulatáról.

Setlist:

Mystery Of A Blood Red Rose / Ghostlights / Invoke The Machine / Unchain The Light / The Watchmaker’s Dream / The Scarecrow / Lucifer / What’s Left Of Me / The Wicked Symphony / Draconian Love / Farewell / Stargazers / Shelter From The Rain / Let The Storm Descends Upon You / Promised Land / Prelude / Reach Out For The Light / Avantasia / Twisted Mind / The Great Mystery / Dying For An Angel / The Story Ain’t Over /// Lost In Space / Sign Of The Cross–The Seven Angels
 

Szerző: Bazsa
Képek: Savafan
Köszönet a Concertónak!
További fotók ITT